The Past

10. Jameson CineFest – A múlt

Az iráni filmművészetet egekbe repítő Nader és Simin – Egy elválás történetének ikertestvéreként Asghar Farhadi ismét egy válás előtt álló család titkainak felgöngyölítésével nyújt megbízható alternatívát a komolyabb hangvétellel párosuló, minőségi tartalomra vágyó nézőknek.

Szereplői közvetlenül nem akarnak egymásnak rosszat, egyszerű félreértések, ösztönös érzelmeik, és megfelelési vágyuk folytán mégis egyre nagyobb morális küzdelemmel szembesülnek. Közülük is Ahmad és Marie nagyobbik lánya kerül a figyelem középpontjába, miután édesapja válási procedúrák miatti visszatértével még inkább rosszallóan tekint édesanyjára, amiért közben egy másik, édesapjára emlékeztető iráni férfival él, és neki ráadásul már egy fiú gyermeke is van az immár kómában lévő feleségétől. A legfontosabb kérdés azonban, hogy mi vezetett valójában a szereplők jelenlegi helyzetéhez?

A két mondatban összefoglalható válasz két órás játékidő alatt derül ki, és ez a kelleténél többnek érződik, jóllehet ambivalens módon nincs olyan jelenet, ami felesleges lenne, mindegyik a rejtély megértéséhez visz közelebb, vagy a karaktereknek mélységet adva mutatja be, hogy ki hogyan éli meg a kiéleződő családi válságot. Amiért mégsem hat olyan izgalmasnak az összkép, hogy a rejtély kulcsán kívül semmi olyat nem tartalmaz, ami érdekesebb vagy újszerű lenne, a családi drámák életből és filmekből egyaránt ismerős klasszikus vitái, nézeteltérései merülnek fel szülő-gyermek és felnőtt-felnőtt között. Konfliktusaik a történetnek megfelelően okkal rendelkeznek, de ezúttal a szereplők társadalmi helyzete nem kapcsolódik hozzá egy extra dimenzióként. Egyszerűen véve, a szerelem, a szeretet, és a féltékenység háromszögét egy csattanóra kihegyezett drámaként használják fel.

A realizmusra egyébiránt nem lehet panasz, a végső rejtély logikusan viszonyul az előzményekhez, és a leghalványabb jele se merül fel annak, hogy ne lenne hiteles a színészek játéka. A rendezés sem hatásvadász, és már-már nyugtalanító eszköztelenséggel, a hétköznapi pillanatok csendes megörökítésével ábrázolja a történetet, olyan csendesen, mintha meg se történne az, ami fontos. De ha jól figyelünk, időnként egy mennydörgéssel, vagy az autóban csilingelő lámpával tudatosan hangsúlyozza a szereplők közti érzelmi állapotot, és a zárt terekben némán várakozó kamera szemszöge is egy bölcs hangulatfokozó, amely némely ponton még az elszigeteltség szimbólumának értelmezéseként is kiegészülhet, a humánus karakterek rokonszenve pedig egyúttal érdekeltté tesz, hogy hova is lyukadunk ki végül. A lecsupaszított tartalom és a túlzottan is szeplőtlen természetességet pártoló megjelenítés kettőse ezzel együtt is némi türelmet kíván, amiből szerencsére a befejezésig néhány, a kiszámíthatatlanságot magában hordozó lélektani thrillerhez méltó pillanat ráz fel.

Asghar Farhadi az egyszerű emberek mindennapi boldogulására kivételesen fogékony, elsőrangú filmes, ez minden képkockán érezhető, elég csak a nyitó jelenetre és a főcímre gondolni. Hazáján kívül, francia nyelven forgatott alkotásában rendezőként sikerült megőriznie tehetsége legjavát, a történet ellenben filmográfiájához viszonyítva kismértékben önismétlőnek hat és a szélesebb kontextus is hiányzik belőle, azonban így is van benne valami nyugtalanító realitás és elegancia, ami az idő múlásával, ha nem is hozza elő az újbóli megtekintés csillapíthatatlan vágyát, nyomatékosítja, hogy mégsem volt hiábavaló az együtt töltött két óra.

Hasznosi Attila