Blue Is The Warmest Color

10. Jameson CineFest – Adéle élete – 1-2. fejezet

Az idei Cannes-i Arany Pálma-nyertes váratlan természetességgel ábrázolt leszbikus szerelmének kibontakozása láttán a miskolci fesztiválozók közül is többen a nézőtér elhagyása mellett döntöttek.

A film valóban nem mindennapi helyzetet teremt, sokszor és hosszú percekig két nő beteljesülő vágyainak színe-javát „kényszerülünk” figyelni. Idézőjelben, hiszen rajtunk áll, hogy végignézzük-e vagy sem. A részvételt és a maradást választók számára a forró szenvedély kényelmetlen fészkelődésen, gyermekien megértő figyelmen és romantikus összebújáson túl nevetést is kiváltott. Akaratlanul is vicces, vagy így csapódott le a feszültség? A válasz előtt azonban le kell szögezni: az emberi sorsokat hírhedt precizitással megörökítő Abdellatif Kechiche filmjét igazságtalan lenne a szex-jelenetek bulvár oltárán feláldoznunk.

„Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” Márai Sándor szavai tökéletesen formába öntik ennek bizonyítékát. Amíg Adélet követjük nyomon, miközben megismeri valódi énjét, az egyszerűen páratlan, a gimnazista közeg, és az őt ért hatások annyira életszerűek és magával ragadóak, hogy a történetnek már csak ezért a részéért megéri időt szánni rá. Valódi ritkaság, ha úgy tudnak az emberi természetről egy érvényes lenyomatot adni, hogy realizmusa ne súlyként nehezedjen a vállunkra, és ez alapján jelenleg nincs is olyan film, ami ezt a saját médiumán túlmutató szerepet jobban betöltené, mint az Adéle élete.

Még azzal együtt sincs, hogy a párkapcsolatuk részletezése már nem lett ilyen izgalmas. Julie Maroh 2010-es Kék angyal című képregényét eddig a pontig is szabadosan kezelték, a bővítések és átszerkesztések viszont kiváló érzékkel dolgoztak a film javára. Hibái ellenére néhány figyelemreméltó jelenet a továbbiakban is a víz felett tartja, a kiemelt jelentőséggel bíró kék szín is remekül funkcionál, és a történethez rendkívül jól illő dalok is sokat dobnak a latba, de az a mélyreható pontossággal érkező ösztönös lendület és választékosság, ami a film első részét igazán fontossá és időtlenné tette, elveszik.

A másik legnagyobb gondot a kérdéses szexjelenetek okozzák. Eleinte még érthető funkciója van önkielégítés közben mutatni Adélet, és akkor is, amikor először egy fiúval szeretkezik, de miután már harmadik alkalommal bújik ágyba Emmával, csupán egy újabb, abszurd numera lesz a sorban, mert a túlzásba vitt ábrázoláson – jóllehet hibátlanul realisztikus – nem érezni, hogy bármit is hozzátenne a történethez, kiváltképp, hogy a színésznők testnedveik látványos cseréje nélkül is hiánytalanul megteremtik az együttélés kötelékének hiteles légkörét. A kevesebb ez esetben is több és ennek fényében mégsem válik idézőjelessé a kényszer, mert a rendező ránk is, és a történetre is olyasmit erőszakol, amire semmi szükség nincs, a forgatáskor éppen tizennyolc éves újonc, Adèle Exarchopoulos és a nemzetközi színteret megjárt Léa Seydoux (Mission:Impossible – Fantom Protokoll, Éjfélkor Párizsban) testüket és lelküket maximálisan a szerepeiknek ajánlva már csak ezért is rászolgáltak az elismerésre.

A Spielberg vezette cannes-i zsűri sem gondolhatta ezt másképp, amikor az Arany Pálma történetében először a rendező és a két színésznő megosztva kapta a fesztivál legmagasabb kitüntetésének számító díját, mert bár a találkozásig vezető út lebilincselőbb, alakításaik nyomán a három órányi játékidő egy érdemben megfestett szerelem lenyomatát őrzi.


A film a Vertigo Média Kft. forgalmazásában október 10-től a mozikban!

Hasznosi Attila