IMG_0651-alapilluszt

10. Jameson CineFest – Beszélgetés Szabó Istvánnal

Kimagasló életműve előtt tisztelegve, a gálaműsorral egybekötött életműdíj átadó során mindannyian megtapasztaltuk miben is rejlik Szabó István népszerűségének titka. A fesztivál a Mephisto, a Redl ezredes és a Hanussen bemutatásával elevenítette fel munkásságát, mindhárom filmben jellegzetes közép-európai karaktert ábrázol, akiket a korszak egyik ikonja Klaus Maria Brandauer személyesít meg. A Mephistoért a Legjobb idegen nyelvű film kategóriában máig az egyetlen magyar filmnek járó Oscar-díjat, és később ugyanebben a kategóriában két további Oscar-nominációt, valamint különféle Golden Globe-jelöléseket, BAFTA-, és Cannes-i díjakat eredményező filmes együttműködése a Mephisto forgatásakor, 1980-ban vette kezdetét és a kész alkotást látva bátran elmondható, hogy Szabó István a színház berkeinek történetén keresztül sikerrel mondott alapvetően érvényeset a hatalom, a politika, és a művészet mindenkori viszonyáról. A négy évvel későbbi Redl ezredes az összeomló Osztrák-Magyar Monarchia korában játszódik, hőse egy katona, aki a hatalomhoz való feltétlen hűségben látja a siker útját, az 1988-as Hanussen középpontjában pedig egy látnoki képességű ember áll, aki a két világháború között a nácizmus megerősödése idején élt és akaratán kívül befolyásolta a jövőt. Katartikus történetük segíthet, hogy jobban megértsük a múltat és vele a körülöttünk lévő világot, melyek nemcsak Közép-Európában, hanem világszerte is óriási siker arattak, Klaust világsztárrá, Szabó Istvánt pedig a legjobb rendezők egyikévé avatták.

De abban, hogy a rendezés igazi mestere lett, a kamera túlsó oldalán töltött idők is szerepet játszottak. „Amikor a kamera előtt álltam, akár Jiri Menzelnél, akár bárki másnál, és hosszan magyarázták nekem az illető lelki állapotát, akkor nem nagyon figyeltem oda, de amikor azt mondták, hogy gyorsabban vagy lassabban, azt rögtön értettem, úgyhogy ezt azért vállaltam el mindig szívesen, mert meg akartam tanulni, hogy mit ért meg az ember abból a sok összevisszaságból, amit a rendezők mondanak.” Az eredményes színészvezetés folyamatába belejönni azonban itt még nem ért véget.

„Nagyon fontos, hogy egy film előtt, amikor még nem égnek a lámpák és nincs ott a kamera, leüljön az ember a színészekkel egy asztal köré, hogy végigelemezze a forgatókönyvet, ami általában egy három-négy napos processzus, amikor az ember az első A betűtől az utolsó Z-ig végigolvassa a forgatókönyvet és mindent megbeszél, minden kérdést fel lehet tenni és minden kérdésre válaszolni kell, az az alapvető munka, akkor lehet vitatkozni, akkor lehet változtatni, akkor sok mindent meg lehet beszélni, és amikor felállunk három nap után vagy négy nap után, akkor mindannyian tudjuk, hogy mi az irány, mi az a közös cél, amit szeretnénk elérni és hogy ha ezt mindenki tudja és már úgy készül fel a feladatra, hogy tudja az irányt, tehát tudja, hogy együtt ülünk egy autóban és ez az autó innen megy oda, mondjuk Budapestről Miskolcra, akkor már szinte természetes, hogy ha valaki menet közben egy olyan ötlettel fordul hozzánk, hogy most menjünk el balra, miközben tudjuk, hogy az a pécsi út, akkor gond nélkül lehet azt mondani, hogy ne haragudj, mi most Miskolcra megyünk, elhatároztuk az elején. Tehát egy nagyon részletes megbeszélés, elemzés után, az hogy lassabban vagy gyorsabban fordulj meg vagy itt ülj, ott állj fel, ezek már szinte elegendőek, mert nem nagyon van vita, vagy ha van, akkor valószínűleg a három nap alatt nem elemeztük rendesen és igazán mélyen a feladatot. Ezek a beszélgetések nagyon jók, most utoljára Helen Mirrennel éltem végig, hogy milyen csodálatos, amikor egy színész elemez egy szerepet, hogy milyen fantasztikus, amikor egy színész szavakból bont ki egy szerepet, és megpróbálja megtudni egy szó mögöttes tartalmát, amiből aztán elkezd építkezni. Ezek fantasztikus élmények.”

És hogy mi a játékfilmek energiahordozója? „Számomra a filmen a színész arca a legfontosabb, a színész arca, pontosabban az élő arca, az amit én szerintem a film egyedül tud úgy, hogy az élő arcon megjelenő, megszülető érzelem, megszülető gondolat, megváltozó érzelem, megváltozó gondolat más művészeti eszközzel így nem kommunikálható; tehát nem leírható szavakkal az, hogy hogy születik meg egy mosoly; nem megfesthető, mert hiszen az mindig egy állapot, amit megfestünk; nem zenélhető, és színpadon sem játszható el, mert a néző nem kerül soha olyan intim kapcsolatba egy színésszel az ötödik sorban, a tizedik sorban és a színház harmadik emeletéről,  mint amilyen közelről a filmkamera segítségével kerül. Úgy gondolom, hogy a film – a játékfilmről beszélek most elsősorban – igazi energiahordozója a színész arca, az az arc, aki hordozni tudja a néző azonosságát, aki hordozni tudja a néző adott életérzését, és ez a fajta adott életérzés mindig változik, tehát vannak olyan szakaszok, dekádok, tíz-tizenkét évek, amelyekben a legtöbb néző számára egy vagy két színész a legfontosabb, ilyen volt Greta Garbo, később Marlene Dietrich, Marilyn Monroe, de ugyanilyen Humprey Bogart, vagy Gary Cooper, Anthony Perkins vagy Al Pacino, sőt, így fel tudom építeni a filmtörténetet, akár az amerikait, akár az európait, akár a magyart; tehát az a lényeg, hogy vannak színészek, akik kifejeznek egy adott kort, vagy kifejeznek egy adott réteget, akit a nézők szívesen követnek, mert úgy érzik, hogy az ő érzelmeiket fejezik ki, ilyen volt számomra egy bizonyos időszakban Bálint András és amikor az ambivalencia, a szorongás, a félelem és az együttérzés közösen jelent meg újra a világban, akkor a Brandauer.”

A korszak megemlítésével aktuálissá vált a művészet és a politika viszonyának kérdése is. „Úgy gondolom, hogy ezek a filmek nem a művészet és a hatalom viszonyáról, hanem a hatalom és a tehetséges ember viszonyáról szólnak; Redl ezredes nem művész, csak egy elképesztően tehetséges katonatiszt, a legtehetségesebb; Hanussen is csak félig-meddig művész, ő a maga módján pszichológus, itt inkább az alkotó ember és a hatalom, a tehetséges alkotó ember és a hatalom viszonyáról van szó, valószínűleg azért, mert a tehetséges ember, akinek van a kezében valami, amit csak akkor tud érvényesíteni, ha megvan hozzá a lehetősége; tehát a tehetséges ember van a legnagyobb veszélyben a hatalommal való kompromisszumkötés esetében, mert a tehetséges az, akit követnek az emberek, hiszen ő a tehetséges, őt kell valahogy kézbe venni, nem a tehetségtelent, mert az kit érdekel, ő hozzá nem mennek az emberek. A művész és a hatalom viszonya, azért különösen érdekes, mert a művész, ha tehetséges, hatni tud a tömegekre, ez a politika, a hatalom vágya, hogy hatni tudjon  a tömegekre, tehát a művész ilyen szempontból számára elcsábítandó, vagy legalábbis megtanulandó, a művész meg rettenetesen szeretne hatalmat gyakorolni a közönsége felett, ami meg a hatalomnak megvan, tehát van valami érdekes szeretet-gyűlölet viszony kettejük között, egy vonzódás, a csábítás vágya mindkettő részéről, a művész részéről a hatalom elcsábítása, a hatalom részéről a művész, a tehetséges ember elcsábítása, ez valóban létezik.”

De vajon hogyan indult egy ennyi élettapasztalatot átölelő életút? „ Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején kaptunk pénzt arra, körülbelül egy játékfilmnyi pénzt, hogy rövidfilmeket készíthessünk, amik között olyan fantasztikus remekművek vannak, mint Sára Sándor Cigányok című műve, amely erről a kérdésről a mai napig a legmélyebb, legszebb és legcsodálatosabb film, vagy Gaál István Pályamunkások című rövidfilmje, ami szintén fantasztikus, és itt volt nekem módom megcsinálni a Te és a Variációk egy témára című rövidfilmeket; szóval mi itt a Balázs Béla stúdióban indultunk, és az első forgatókönyv, amelyet közösen készíthettünk vagy amelyet közösen indítottunk el, az a Tízezer nap volt, amiből később készült film, de az első film, ami elkészült az a Sodrásban, Gaál István filmje és a második az Álmodozások kora; a különbség, hogy, Gaál István a főiskola elvégzése után egy ösztöndíjjal Rómába került, és ő közel került Antonionihoz, őt sokkal jobban izgatta ez az olasz vonal, a neorealizmusból kiinduló vagy a neorealizmus utáni olasz film, amiből kinőtt Fellini is többek között, de először is az Antonioni, őt ez jobban izgatta, engem és még egy pár barátomat a franciák. Truffaut, Godard, Chabrol volt az akitől, úgy éreztük, hogy tőlük kell tanulni, különösen azt, ami a jelszavuk volt, „camera-stylo”, tehát a kamera, mint töltőtoll, úgy kell írni vele, olyan személyesen, hogy ezt ne szégyelljük, hogy ez ki is derüljön; az Álmodozások korában hatalmas utcai plakáton hordozzák Truffaut nevét és a 400 csapás plakátját; visszatérve, az ország első szerzői filmes csapatában a második vagyok, aki filmet készített, és két iránya volt a mi mozgásunknak, az egyik az az olasz irány,  a másik a francia, de hát mi tanultunk és nem szégyen az, ha az embernek vannak gyökerei és azokra tisztelettel néz a mai napig. És csak még egy mondat, azt hiszem, ha az én generációm filmjeiben bárkit veszel, nem találsz ízléstelenséget semmilyen szempontból, sem esztétikailag, sem politikailag, és ezt Máriássy Félixnek köszönhetjük, aki fantasztikus ízlésű ember volt, és tőle tanultuk meg azt, ami a mai napig is fontos számunkra, hogy „Úrfik, nem kell mindenáron filmet csinálni” és ez nagyon fontos volt, mindig nagyon fontos volt, „Úrfik, nem kell mindenáron filmet csinálni.””

Ezután a Takács Ferenc vezetésével irányított kérdezz-felelek során egy kósza mondatban elhangzott a „fontos film” kifejezés, amire Szabó István azonnal felkapta a fejét. „Rettegek ettől a kifejezéstől, volt egy időszak és éppen az Álmodozások kora idején, amikor egy nagyon ismert filmkritikusnő mondta, hogy melyik film fontos „nekünk”, – sosem tudtam, hogy ki az a „nekünk” -, és melyik film nem fontos „nekünk”, – sosem tudtam hogy ki az a „nekünk”, akiknek nem fontos -, ezért rettegek ettől a „fontos” kifejezéstől; egy film vagy jó vagy rossz, meg tudod mit mondott Bunuel, egy film lehet realista, kisrealista, szürrealista, lehet ilyen, olyan, amolyan, csak egyféle nem lehet, unalmas.”

A témát tökéletesen lezáró aranyigazságot követően arra voltunk kíváncsiak, hogy mivel foglalkozik mostanában. „Erre talán a legjobb példa, amit most éltem meg itt a vetítés előtt. Ez úgy történt, hogy Muszatics Péter látta, hogy hogy szállok ki az autóból, meg hogy hogy jövök fel itt az előcsarnokba, úgyhogy amikor azt mondta, hogy ne induljon el a lépcsőn, mert van lift, és magának talán jobb lifttel felmenni, akkor tudtam, hogy úgy látszik, ezzel foglalkozom, a fizikai állapotommal, az életkorommal, talán ez a legfontosabb számomra, hogy van-e lift.”

A humoros választ a jelenlegi filmes generáció helyzetének kérdése váltotta fel. „Látok tehetséges embereket, nagyon tehetséges embereket; látok, nem mint Hanussen a jövőbelátó; ismerem is ezeket a tehetségeket, nyugodtan tudok neveket mondani, Mundruczó Kornélt, Pálfit, Hajdú Szabolcsot, és még két-három olyan nevet, akikben hiszek, akikben bízok, akikről úgy érzem, hogy számomra már bebizonyították, hogy nagyon jók. De az udvariassági kör után azt is el kell mondanom, hogy zavar, hogy nem igazán izgatja őket az a világ, amiben élnek, hanem megpróbálnak olyan filmeket készíteni, amelyeket inkább fesztiválokra hívnak meg; valamilyen szempontból nem igazán azok a problémák érdeklik őket, amelyek itt, mindannyiunkat érdekelnek. Ez furcsa számomra, nem csak azért furcsa számomra, mert azokat, akiket tiszteltem és szerettem az én generációmból Sára, Gaál és most sorolhatnám a neveket, mindig olyan filmeket készítettek, amelyek a társadalom kérdéseihez is hozzászóltak; hanem azért is mondom ezt, mert nem messze tőlünk, a román filmművészet egyszerűen, fantasztikusan, és szinte fillér nélkül, elképesztően izgató filmeket készít, arról a román valóságról, amiben élnek, tehát van előttem egy összehasonlítási lehetőség, és azért merem mindezt elmondani, mert én azokat az embereket, akiknek a nevét említettem, nagyon-nagyon tehetségesnek tartom, és annyira szeretném, hogy készítsenek pár olyan erős filmet, olyan felkavaró filmet, olyan szívfacsaró filmet, olyan kétségbeejtően szerethető filmet, mint amit az utóbbi években ezektől a nem magyar rendezőktől láttam; nem tudok említeni egyetlen egy olyan magyar filmet sem fiatal rendezőtől, ami olyan erős, mint ezek a filmek, lehet, hogy bántó, sajnálom, de én ezeket az embereket szeretem és tisztelem, és azért mondom el, mert úgy gondolom,  hogy talán ez helyes, ha elmondtam, amit gondolok.”

Az üdítően nyílt szemlézésről áttérve stílszerűen a fesztiválokkal, a fesztivál ízlésekkel kapcsolatos tapasztalatainak megosztására kértük Szabó Istvánt. „Minden nagyobb fesztiválnak van valamilyen célja, hogy megkülönböztesse magát a többi fesztiváltól, így a fesztivál vezetőjének az ízlése, akármilyen a válogató bizottság, rányomja a bélyegét a fesztiválra, és ha a fesztiváligazgató hosszú ideig vezet egy fesztivált, akkor hosszútávon nyomja rá a bélyegét; tehát van olyan fesztivál, amely mindenképpen valamilyen politikai irányban mozog, és azt keresi, hogy hogyan lehet politikai kérdésekkel felkelteni az érdeklődést, és politikai kérdésekkel igazságot osztani; van olyan fesztivál, amely megpróbál olyan filmeket bemutatni, amelyek mindenképpen másfélék, lehet úgy nevezni őket, hogy avantgárd filmek; az a lényeg, hogy ha valaki másképpen csinál meg filmeket, mint a többiek, akkor az se baj, ha a filmje nem szól az égvilágon semmiről, az a fontos, hogy lejjebbre teszi a kamerát, vagy feljebbre teszi, vagy mozog körbe körbe és rázza a kamerát és akkor ezáltal érdekesebbé válik, tehát ezek az avantgárd jellegű, vagy formakereső fesztiválok; vannak olyan fesztiválok, amelyek mindenképpen egyfajta közönségízlésnek, egyfajta sznob kritikusi és közönségigénynek akarnak megfelelni, és vannak rendezők, akik megpróbálnak ezekre a sínekre ráállni, és ugyanígy vannak producerek, akik megpróbálják forszírozni a rendezőket, hogy ilyen irányba mozduljanak, mert tudják, hogy a közönséget nagyon nehéz elérni, ez egy borzasztóan nehéz probléma.”

Egy váratlanul megindító, a publikum soraiból érkező gondolattal tértünk vissza a beszélgetés elejére, amikor Szabó István úgy nyilatkozott, hogy ha lehetősége lenne újrakezdeni, inkább orvosnak állt volna. „Hogyha tehetném, akkor én önnek doktori címet adományoznék, ünnepélyesen. De ne bánja, hogy nem az orvosi egyetemet végezte el, mert azt hiszem, hogy segített annyit az embereknek, mintha orvosdoktor lenne. Elementáris erővel mutat be nagyon fontos kérdéseket, és az embereknek segít szembenézni magukkal és segít ezeket a kérdéseket jól, és emberien megválaszolni és ezt köszönöm, kedves közönség általi díszdoktor.”

Szabó István, miután megköszönte a támogató szavakat, az alábbiként folytatta vallomását: „Az a fajta dramaturgia, vagy filmkészítői vonal, amit szeretnék képviselni, vagy amit követni szeretnék, azt tulajdonképpen egy öreg falusi doktor bácsitól tanultam és ez a vonal azt jelenti, hogy minden betegségnek megvan a maga története és nem a betegséget kell kezelni, mert az borzasztó egyszerű, tehát ha valaki odajön és azt mondja, hogy fáj a feje, a világ legegyszerűbb dolga azt mondani neki, hogy vegyen be egy aszpirint vagy algopyrint és adni neki egyet, de megtudni, hogy mitől fáj a feje, mert fájhat a feje, attól hogy rossz a munkahelye; lehet a házassága, lehet az, hogy baj van a gyerekeivel, lehet az, hogy nem tudja anyagilag rendbe hozni az életét, lehet az, hogy rosszul érzi magát a családja körében, és most sorolhatnám azokat a dolgokat, ami miatt valakinek magas lehet a vérnyomása, magas lehet a cukra, és most nem akarok itt eljátszani ezekkel a dolgokkal; tehát mindig meg kell nézni mindennek a történetét, mert az a lényeg és azok a filmek, azok a filmtörténetek érdekelnek, amelyekben meg lehet próbálni mögé nézni egy probléma történetének, tehát nem csak egyszerűen bemutatni egy történetet, egy állapotot, mert úgy érzem, hogy azt mindenki tudja, hanem megpróbálni megkeresni a gyökerét egy problémának, megpróbálni elemezni, visszamenni egy  probléma mélyére, ez érdekel és amikor azt mondtam, hogy szívesen lennék inkább orvos, az azt jelenti, hogy tulajdonképpen egyszerűbb lenne csak úgy megkeresni a magas vérnyomás, a fejfájás, a cukorbetegség és a többi okát, mindenkinél, akinek ilyen baja van, de az is jó,hogy ha az embernek sikerül olyan filmet csinálnia, ami után úgy érzik a nézők, hogy nincsenek egyedül, mert másnak is vannak ilyen gondjai és hogy vannak kérdések, melyeket saját magának is fel tud tenni, ezért köszönöm, amit mondott, nagyon megtisztel, köszönöm szépen.” És, hogy lesz-e a jövőben folytatás? „Fogalmam sincs, gondolkozom mindenfélén, aztán vagy lesz belőle valami vagy nem; „Nem kell mindenáron filmet csinálni, Úrfi.”” – utalt vissza mosolyogva mentorának szavaira.

Még mielőtt elkezdődött volna a gálavetítés, mikrofont ragadott és azt mondta, helytelennek tartaná, ha eltitkolná, hogy a kópia első húsz percében hibás lesz a hang, pedig mint kiderült, nem is volt különösebb gond vele. Gesztusának és filmjeinek tekintetében a Jameson CineFest látogatói számára is nyilvánvalóvá lett, hogy egy őszinte és lelkiismeretes alkotóval volt lehetőségünk találkozni, aki méltán szerepel a filmvilág nagyjai közt, és biztosak lehetünk benne, hogy bármit is fog alkotni a jövőben, ugyanolyan szívvel-lélekkel veti bele magát a munkába, mint ahogy azt tette eddigi élete során is.

Hasznosi Attila