The World's End - Promo Sheet

10. Jameson CineFest – Világvége

Filmrajongók ezrei élték meg személyes gyászként, miután a nyár közepén bizonyossá vált, hogy az év egyik legjobban várt filmje nem kerül nálunk mozikba, ám minden hazai filmkedvelő őrangyalaként a Jameson CineFest programjának keretein belül egy exkluzív, bárki számára ingyenesen megtekinthető vetítés erejéig Magyarországra is elhozta a Haláli hullák hajnala és a Vaskabátok mögött álló géniuszok egy korszakot búcsúztató fináléját.

A fesztiválhangulat tetőfokán a közönség történettel együtt élő reakciói egy igazi, örömteli, közösségi élményként maradt meg bennem és már a helyszínen éreztük, hogy egy olyan eseménynek lehetünk résztvevői, ami újra vissza tudja adni a filmekbe vetett hitünket. Nem is csoda, hiszen amikor nemhogy a vígjátékok kínálatában, együttvéve sem könnyű jó filmeket találni, akkor a horizonton felbukkanó Edgar Wright, Simon Pegg, és Nick Frost alkotta trió ismételten minden erőlködés nélkül, a kisujjából fel tudja pezsdíteni ezt a sivár univerzumot; és a kortárs helyzeten túlmutatva a filmtörténet legjobbjaihoz viszonyítva sincs mitől tartaniuk. Különlegesek abban is, hogy pontosan sosem lehet tudni mire számíthatunk tőlük, – azon felül, hogy garantáltan emlékezetes lesz, bármivel is állnak elő – , és ezzel összhangban nincs az az előzetes és tartalomismertető, amely az egészből kiragadott részletekkel akár csak nagyjából is vissza tudná adni azt a sziporkázóan innovatív és ötletgazdag megvalósítást, amivel a horror-, az akció-, és a sci-fi-vígjáték zsánerének adnak sorozatosan új értelmet.

Mégsem voltam biztos, hogy utóbbi is az előzőekhez hasonló, tökéletes közeli szerzemény lenne. Legfőképp a történések iránya okoz kétkedést, ugyanis hangnemében, a karakterek viszonyában és konklúziójában is jelentősen fordítanak egyet az eddig megszokott szisztémán, ezért nehezebb lesz helyben eldönteni, hogy az epikus finálé tényleg olyan egyedülálló kidolgozottsággal bír-e, mint az elődök.

Központi szereplőnk Gary King, egy ellenállhatatlanul vicces és menthetetlenül lecsúszott felnőtt, aki örökösen a múltban él, és minden vágya húsz év után újra összehozni a bandát, hogy befejezhessék azt a felejthetetlen kocsmatúrát, amire tinédzserként nem volt lehetőségük. Találkozójuk során a fokozatosan kibontakozó régi sérelmek mellett szülővárosukat benépesítő földönkívüliekkel is meg kell birkózniuk. Gary King szerepében Simon Pegg élete alakítását nyújtja, lehengerlően megnyerő showman álarca mögött az örök gyermek-lét legmélyebb tragédiáját hordozza. Ez is az oka annak, hogy a továbbra is fergeteges párbeszédeket egyre keserédesebb hangulat lengi körbe, hogy aztán a Világvége többszörös értelemben teljesítse be főszereplőnk sorsát.

Barátai ugyanígy csak látszólag vannak rendben, lelkük mélyén szinte mindannyian egy-egy fiatalkori traumától megcsömörlött emberek. Nick Frost, a Haláli hullák hajnalában megismert szerethetően csélcsap Ed és a Vaskabátokban gyermekien rajongó Danny szerepe után egy szigorúbb, felszín alatti indulatoktól forrongó Andyként tér vissza, míg Simon Pegg hősei, Shaun és Nicholas Angel is rendezik soraikat, ám Gary már sehogy sem találja a helyét, boldogságra is csak emlékeiben és a korsók mélyén lel, ezért egy bizonyos pont után állapota megrendítőbb annál, minthogy önfeledten lehessen rajta nevetni.

Az idő múlásával felnőttként már nem lehet következmények nélkül úgy tenni, mintha minden olyan lenne mint régen. A trilógia befejezésében az ezzel járó elkerülhetetlen változással vívott küzdelemé az igazi főszerep, amire ráeszmélve az összes eddigi kétely elillan. Néhány kivétellel ugyan, de akár a percenként váltakozó különféle érzelmeket is feltűnés nélkül tudják összehangolni, így téve lehetővé, hogy a humor is ott munkálkodjon a háttérben. Fontos azonban, hogy ez az ugyancsak védjegyüknek számító humor nem az általános értelemben vett parodizálást jelenti, a science fiction elemeit sokkal inkább a történet és szereplők fejlődése érdekében használják fel. A részletgazdag karakterek egyénisége és a megváltozott környezetükre adott reakcióik teszik igazán viccessé a műfaj jellemzőit. A stílusnak és tartalomnak ez a karakterközpontú egysége a film lelke.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ha valami ilyen jó, akkor miért nem vállalja be senki az országos bemutatót? A válasznak egyszerű piaci oka van. 2004-ben a szokatlan előadásmódja miatt csak DVD-n megjelent Haláli hullák hajnalát követően a rajongói bázis erősödésében bízva a Vaskabátok egy mozis premier előnyével indult, ennek ellenére, nézettség terén a siker finoman szólva is elmaradt; a szereplők, és a rendező azóta bemutatott, Cornetto-trilógiától különálló filmjei (Paul, Scott Pilgrim a világ ellen) is ugyanerre a sorsra jutottak. Pedig távolról sem lehet mondani, hogy unszimpatikus jelöltekről lenne szó. Pont ellenkezőleg, a Cornetto-trilógia azért is működik nagyszerűen, mert extrém – élőket fenyegető holtukból visszatért fertőzöttek vagy épp földönkívüliek inváziójába helyezett – szituációi ellenére is meg tudja őrizni hétköznapian emberi mivoltát.

A Világvégével történetük eddigi legkomolyabb mögöttes tartalommal rendelkező fejezetét sikerült létrehozniuk, és saját munkásságukra, valamint társadalmunkra egyaránt eszményi utalások hálózatát építették ki. Ezek legjavát a dinamikus cselekmény folyamán eleinte észre se lehet venni, és innentől már nem szabad semmilyen támpontot adnom, hiszen a legkisebb morzsák is elvennék az egyre másra érkező meglepetések felfedezésének örömét. A nagybetűs FILMÉLMÉNY tehát adott, azonban csak később, gondolataimba mélyedve érkezett meg az igazán lelkesítő érzés; amikor kételyeim helytelenségét felismerve döbbentem rá, hogy mekkora zsenik is valójában!

Hasznosi Attila