A diktátor

/

Sacha Baron Cohen… Amikor megtudtam, hogy a szervezők pezsgővel várnak a vetítésre, megfordult a fejemben, hogy az alkoholfogyasztás elengedhetetlen előfeltétele a film élvezetének. De szerencsére nem lett igazam. A száraz nedű némi mosolyért felelt az este folyamán, a film pedig szó szerint a könnyes röhögésért.

/

Gusztustalan, vaskos, durván rasszista és kíméletlenül őszinte. Mitől lesz mégis szerethető karakter egy diktátor? Attól, hogy a maga bárdolatlan módján reális és emberi. Ebben zseniális Cohen, aki ezúttal Ben Kingsley és Anna Faris oldalán alakítja egy kitalált afrikai állam admirális-generálisát (vagy fordítva). Kingsley megjelenése már önmagában elvinne a hátán egy filmet, akkor is, ha másfél órán keresztül némán ülne egy széken. Faris pedig bármely helyzetben szerethetően bárgyú, ő gyakorlatilag a női Leslie Nielsen. Mindhárman nagyszerű hátteret adnak egy vitathatatlanul elmebeteg, ugyanakkor mesteri éleslátásról tanúskodó filmhez.

Főhősünk, Aladeen, születésétől kezdve fürdőzik a hatalomban és a nép olthatatlan, bár nem egészen önkéntes szeretetében, ahogyan az egy rendes diktátorhoz illik. Az ország összes kitüntetésének és elismerő címének birtokosa, hatalmas vagyon fölött rendelkezik, amelyet leginkább arra használ, hogy hollywoodi hírességeket vásároljon magának egy-egy éjszakára… (Csak halkan jegyzem meg, hogy a filmmel kapcsolatban bármely konkrétum részletezése felér a poéngyilkossággal, így inkább arról sem ejtek szót, hogy mely sztárok fordultak meg a kegyúr ágyában.)

A látszólag tökéletes uralkodást csupán az a komolytalan apróság zavarja, hogy az ország „békés” atomprogramja miatt az ENSZ katonai beavatkozással fenyeget, így Aladeen elutazik meggyőzni a sátáni szervezetet, hogy mekkorát tévednek. Tervét első emberének hatalmi törekvései döntik romba, aki nemzetközi nagyvállalatok gazdasági érdekeinek kívánja alárendelni az országot. (Ki hallott már ilyet?) A diktátor ugyan megmenekül a rászabadított orgyilkostól, de szakállától megfosztva hamarosan New York utcáin találja magát, helyét pedig egy dublőr veszi át, aki napokon belül aláírja az ország demokratikus alkotmányát. Azért ez mégis tűrhetetlen! Aladeen a maga esetlen módján nekilát, hogy megakadályozza ezt a tragikus végkifejletet.

Szándékosan megbotránkoztató gusztustalanságokon és folyamatos poénáradaton keresztül jutunk el ahhoz a ponthoz, ahol Sacha Baron Cohen, a bolond komédiás kimondhatja az igazságot a hatalomról. Így volt ez évszázadokkal ezelőtt is, és bármerre is tartson az emberiség, talán mindig így is lesz. Csak a bolond mondhatja ki, amit a „normálisak” nem mernek.

A film beírhatja magát a kultuszművek közé, kifejezései szállóigékké válhatnak, és ha megbarátkozunk azzal, hogy az obszcén részek a határainkat feszegetik, akkor időről időre újra meg kell néznünk. Már csak azért is, hogy ellenőrizzük, egy másik komédiás szavainak örök hitelességét:

“Elég szomorú, ha már a bolondnak sem szabad bölcsen beszélnie arról, amit a bölcsek bolondul csinálnak.”

/William Shakespeare/

A vetítésért köszönet a Gmedia csapatának!

B. D.