GHB_9907 20130130.CR2

A Grand Wes Anderson

Bár címével ellentétben a héten bemutatásra került A Grand Budapest Hotel (The Grand Budapest Hotel,2013) semmilyen kapcsolatban nem áll hazánk fővárosával, ezt lehet a film egyetlen hibájának felróni.  Minden más viszont tökéletes az egész műben. Ki lehetne emelni a film különböző összetevőit, úgy, mint a helyszín- és zeneválasztást, a színészi játékot, az operatőri munkát, de mint egy éppen ezen a pénteken megrendezett előadás-beszélgetés során Robert Yeoman-nal (operatőr) kiderült, a legfontosabb tényező maga a rendező, Wes Anderson. Ez persze önmagában nem kéne, hogy meglepő tény legyen, hisz általában egy rendező teszi egésszé a filmeket, tartja egyben, nála azonban ez a fajta kihatás és beleszólás a film minden egyes aspektusára kitér.

Képzeljünk tehát el, hogy a szabadság legminimálisabb formáját sem engedélyezve, mindent az irányítása alatt tart és minden egyes apró részletet előre eltervez. Mindezt persze jó értelemben kell venni, hisz pusztán arról van szó, hogy megteremt a fejében egy világot, majd azt filmre viszi. Ez teszi nagyon egyedivé Wes Anderson stílusát, filmjeit pedig hihetetlenül élvezhetővé, és ez alól A Grand Budapest Hotel sem kivétel.

A történet a címadó létesítmény portásáról szól (Ralph Fiennes), akit hamisan megvádolnak egy vagyonos hölgy meggyilkolásával, miután kiderült, hogy az ráhagyott egy igen értékes festményt. Hűséges jobb keze, a fiatal “lobby boy” (Tony Revolori) kíséretében próbál az ügy végére járni, miközben Hollywood színészeinek felével találkozunk a színes folyosókon. Üdítő a nagy színészeket, akik ritkán vállalnak karakterszerepeket ilyen oldalukról is megismerni. Vegyük például Tilda Swintont, akiből egy jó harmincassal idősebb nőt maszkíroztak, és bár maximum öt percre tűnik fel a vásznon, mégis maradandó élményt hagy bennünk, vagy ott van Edward Norton, amint egy nem túl határozott rendőrfőnökként intézkedik. A sötét oldalon pedig olyan nevekkel találkozunk, mint Adrien Brody, aki tökéletesen hozza az ijesztő külsejű és hasonló belsőt takaró féltékeny unokaöcs szerepét, vagy a mérhetetlenül erőszakos és gonosz családi segítőt, Willem Dafoe-t, akinél csak ámulunk, hogy fapofával végig tudja játszani a jeleneteit.  És ők csak a hab egy olyan tortán, melynek alsó szintjeit Bill Murray, Jude Law, Saoirse Ronan, Owen Wilson és Jeff Goldblum alkotja.

Minden, ami benne kell,hogy legyen egy hamisítatlan Wes Anderson filmben, az itt megvan. A középre komponálást egy olyan szinten tökélyre fejlesztve látjuk végig az egész másfél órán át, hogy szinte rosszul érezzük magunkat kijőve a moziból megpillantva egy nem szimmetrikus elrendezést az utcán. A film feszes tempója az utolsó képkockáig kitart, a humor állandó forrását adják a dialógusok, a gesztusok, illetve a nagy totálban tipegő alakok, akik tökéletes összhangban vannak a zenével. A színészek hibátlanok, és nagyon érződik, hogy mindnek örömjátékot jelentett a szerep. Mint azt szintén Robert Yeoman-től tudjuk, az egész forgatás ideje alatt egy kibérelt hangulatos hotelben szálltak meg készítők és színészek, minden este együtt vacsoráztak és borzasztóan jól érezték magukat. Mindez a jó hangulat pedig egy az egyben át van emelve a filmbe. Ha tehát valaki szereti a rendező munkásságát, annak ott a helye a moziban, aki pedig még nem ismeri, annak végképp, mert garantált, hogy ez a film után meg fogja szeretni.

Kajdi Júlia