A harmadik világ kalózai

Gera Márton kritikája a Phillips kapitány című filmről

A film jó, ezzel kell kezdeni. Ül az ember, ránéz az időre, és látja, már túl van a felén. Persze nem túl, nem lezavarás ez, legyen már vége felkiáltással. Pedig valahogy így állunk hozzá, Oscar-esélyes, biztos egy erkölcsi pátoszra emelt iparosmunka, csodásan ropognak majd a fegyverek, Tom Hanks borostája tovább nőtt. És látni a plakátot, a felvázolt történetet. Pár kalóz megtámad egy teherhajót, élet-halál harc kezdődik a fedélzetén, mert a kalóz nagyon veszélyes, fegyvere van.

Igazából nem. Inkább megmosolyogtató, hogy tényleg ezzel akarnak kezdeni valamit. Jól van, én elhiszem, hogy igaz történet alapján, de négy kalóz és egy minimum negyven méter magas jármű. Tizenhetedik század, ott esetleg lehet ezzel szórakozni. Ezek az prekoncepciók. Így kezdek neki, így nézem, hogyan jönnek a csónakokkal a kalózok. És tényleg jönnek. Egyszer sikerül őket elijeszteni, de másnap visszatérnek. Már itt mutatja a rendező, Paul Greengrass, kik is ezek a bűnözők, miért teszik a dolguk. Ott vagyunk a szomáliai partokon, nincs étel, nincs ital, csak fegyver, és van a főnök, akinek pénz kell. Nem arról van szó, hogy ők most nagyon rosszak, és velük szemben a jó amerikai, aki legyőz mindent. Hogy ezeknek a halászoknak van mit veszteniük, ott a család, és kell a pénz, a megbecsültség. Soványnak nevezik az egyik vezetőt, az meg szorítja a fogát, most kell nekik megmutatni, és fejbe veri a másikat. A többiek néznek, és itt már tudni lehet, nem lesz gond, jó filmet nézünk.

Mert van dráma, nem csak látszat szintjén, hanem a karakterekben is. Barkhad Abdi, ő játssza a főkalózt, minden cselekedete mögött ott a kétely, helyesen teszi-e ezt, az ő szemét ne szúrják ki pár ezer dollárral, nagy szajréért jött. Ez az ő nagy szerepe, majd ezért kérnek tőle autogramot, és hát valljuk be: megérdemli. Amikor a végén már a semmibe menekül, mert tudja, inkább bármelyik börtön, mint vissza oda, és tudja az ember, mi várna rá.

Ahogy azt is, mit látunk mi. A jelentek, ahogy a hajón keresik a legénységet, minden fegyelmet megkövetelnek. Véletlenül se maradjunk le a pillanatról, ahogy egyikük megsérül. Számolom, hányan vannak még, mennyit kell likvidálni. A sötétben motoszkálnak, minden momentum jelentőséggel bír, hiszen tényleg van mitől félni. Ezért olyan nagyszerű ez a film, leszámol az előítéletekkel, állati ösztönnel ruházza fel a banditákat. Akik persze nem is banditák, ezt közben megismerteti a rendező. Mondtam, tele kétkedéssel, veszekedéssel. Közben pedig cselekedni kell. Nem kell többet mondani: milyen ritka is, amikor számolunk visszafelé, és figyeljük, mennyi maradt. Szurkolunk.

Tom Hanksnek amúgy, bár nehéz elsőre megmondani, miért is. Látunk valamennyit az életéből, ő is tele félelemmel a család iránt. Esténként olvassa leveleket a várható támadásokról, és nézi, nem jön-e csónak. Izzad, a szemüvege alól is csepeg. De küzd a legénységért, magáért, és később a négy srácért. Rájön, kik is ők, ordítja nekik, meg fogtok halni, vigyétek a pénzt, csak tűnjetek el. Ebben meg ott van, hogy két mindhalálig küzdő ember találkozik, Muse és ő, a kapitány. Győz az USA, az igaz történet. Hanks ordít, részben az aranyszoborért, most adják neki oda, de elveszett valami, küzdött ő, és most nagy hős. Csak ő maga tapsolni nem tud.

Lehet ezt bárhogyan kezelni, nyert a kitartás, a rossz elbukott. A jó az, hogy nem csak ez az út van.

Gera Márton