hitparadicsoma

A Hit Paradicsoma – Ulrich Seidl filmje

„Minden filmemben arra törekszem, hogy az igazságot mutassam be, legalábbis azt az igazságot, ahogy a világot látom”
(Ulrich Seidl)

A Hit Paradicsoma, Ulrich Seidl boldogságkeresés trilógiájának második része. A Paradicsom trilógia három darabja: a Szeretet, a Hit és a Remény alcímeket kapta (Paradise: Love, Paradise: Faith, Paradise: Hope). A részeket elsősorban az érzelmileg elidegenedett világunkban történő, sajátos boldogságkeresés metaforája köti össze, illetve az, hogy az egyes filmek főszereplői rokonok; az első részben kenyai szexturistaként szerelmet kereső hölgy lánya lesz a harmadik rész főszereplője, a második részben pedig nővérét, Anna Mariát ismerjük meg.

A trilógia második részének főszereplője Anna Maria (Maria Hofstätter), egy erősen hívő katolikus asszony, aki rendszeresen fizikálisan vezekel a bűnei miatt, és vallási őrülete olykor bizarr szexualitásban nyilvánul meg. Mindeközben egy olyan gyülekezet tagja, mely szeretné a kijelölt útról letért Ausztriát „visszakatolizálni”. Anna Maria azzal tölti a szabadságát, hogy Szűz Mária-szobrokkal házal, és válogatás nélkül egyszerű embereket, vagy lomok közé zárkózott szociopatákat és alkoholistákat próbál megtéríteni. Váratlan fordulatként, két év után hazajön a mozgássérült férje, aki viszont muszlim és eltökélt, hogy elhidegült feleségét visszakényszeríti asszonyi kötelességeihez.

A Hit Paradicsoma, olyan tabukkal szembesít, mint a reflektálatlan fanatikus hit, és a katolikus egyházi tanítások szó szerinti értelmezésének a veszélyei. Mindezt pontos vizuális kompozíciók keretezik, melybe a kiszolgáltatottság felkavaró ábrázolása diszharmóniát, vizuális és narratív nyugtalanságot csempész. Különlegesen érzékeny alkotás, mely társadalmi berendezkedésünket érintő átfogó kérdésekkel szembesít, egy rendkívül igényes rendezői film, mely a Velencei Filmfesztiválon elnyerte a zsűri különdíját. „Minden filmemben arra törekszem, hogy az igazságot mutassam be, legalábbis azt az igazságot, ahogy a világot látom” – mondta Ulrich Seidl arra a kérdésre, mit szól ahhoz, hogy az olasz sajtó folyamatosan támadja, és botrányosnak titulálja filmjét.

Kincskeresés

/Gera Márton kritikája A Hit paradicsoma című filmről/

Nem lesz olyan üdítő a vég, mint a trilógia első részében, szólt a Hakuna Matata, és valahogy feldobta az embert, pedig esett a hó, magunkra kellett húzni a kapucnit, de mégis, persze itt már a téma sem olyan:  hogyan jövünk ki önmagunkkal, és mi is az hit, nemcsak a vallásban, bármiben. Az a hit, amely már beteges.

Legalábbis annak ábrázolja Ulrich Seidl, hatásos képek, amint megy a nő téríteni, vitába száll, harsogja, hogy ez így nem jó, eszébe sem jut átgondolni, talán van itt valami bibi, hogy mégsem ez az igazi hit. És ezek a jelenetek kapcsolják eggyé a filmet, a dokumentarista módon felvett szpotok, amik nem maradnak meg felvonultatott képsoroknak. A rendező fokozza őket, már hiszi az ember, hogy nem jöhet más, és egy önkielégítés a kereszttel.

Talán fordulna is el – ezt azért mégsem, mi ez már -, ha nem lenne valaki, aki végig kiegyensúlyozottan, erőteljesen, a történettel párhuzamosan hiperbolizál. Maria Hofstätter teljes vehemenciával ostorozza magát, kétkedést elvető mazochista. De talán még emellett is érezni néha, hogy egy-két jelenettel nem tudnak mit kezdeni, hazamegy  Anna Maria, és lemossa magáról a piszkot.

És valahogy így érezni a férj megjelenését. Újabb cselekményszál, de minek, ha az első is remek. Aztán felülírja magát az ember, kell ez is az egyenletbe, a mérlegelv csak így működik, kifut az egész valahová, látjuk mit okoz a konok hit, még túl sincs beszélve, nem akarják tanítani, csak ott van, hasonló képek, hasonlóan túlnövesztve.

Aki meg nem jut ilyen sorsa, az Nabil Saleh. Nabilt játssza, finoman, nem dobja le egyből lapjait. A többi kisember is ízig-vérig osztrák, de mégis a mienk, természetesek.

Természetesen beszélnek egy nem természetes témáról. Vagy talán mégis az? Nem ilyen óriáskerékként, de nem oly távoliak.

Gera Márton