Hallottál róla

A kard lelke

Abban a korban, midőn még a szolgának fejet kellett hajtania ura előtt és a dacosságáért a fejével fizetett, létezett egy eszköz, amellyel ezt remekül végre is hajthatták. Ez volt a Katana, a Nagamaki, az Ōdachi, és még számtalan fajtájuk. Összefoglalva a Nihonto vagyis a japán kard.

Számtalan mítosz övezi őket szerte a világon. Jórészt a készítésükkel kapcsolatban. Ezek többségét már megcáfolták, tudósok, kutatók, sőt kardkovácsok is, köztük nem kevés japán mester, a legendák mégis fel-felbukkannak, néha késhegyre menő vitákat kiváltva. Íme egy újabb rege amely már a fizikai síkon túl mutat.
kard lelke
A füstös műhelyekben, az izzó szénen, a pattogó szikrák közt valódi mestermű született. Egyszerre kellett keménynek és rugalmasnak lennie. A keménység, ha túlzásba viszik, ridegséget eredményez, tehát könnyen törik. A rugalmassághoz viszont, pont arra volt szükség, hogy lágy maradjon az acél. Ezen a hajszálvékony határon egyensúlyoztak a kovácsok. Ha úgy tetszik, pengeélen táncoltak. Ezért nem is csoda, hogy hatalmas tisztelet övezte nevüket, amely országszerte ismert lett és nemzedékeken át fennmaradt.

Bár az elkészült kard kovácsszakma csúcsát jelenti, azonban a japánok számára sokkal több. Spirituális jelkép. Egyike a három szent tárgynak a tükör és az igazgyöngy mellett. Ahol a tükör a bölcsesség, a gyöngy az emberség, a kard a bátorság szimbóluma lett.

Mielőtt a mester begyújtotta volna tűzhelyét, vagy megérintette volna kalapácsát, hátra volt még egy kihagyhatatlan művelet. A megtisztulás. Kitakarította műhelyét, hetekig böjtölt, tartózkodott az italtól és a nőktől, elzarándokolt a közeli Sintó szentélybe és kérte az istenek segítségét. Mert hitte, hogy nem csak elkészít egy remek iparos munkát, hanem a lelke egy darabját is belekovácsolja majd az acélba. Hiszen a vásárló az életét bízza kardjára, sőt az öröklés miatt fia és unokái életét is.

Ebből a körből is kiemelkedett két már-már jelképes alak. Ők ketten a legjobbak voltak, talán még ma is azok. Azonban a hasonlóság itt véget is ér, más korban éltek és mást hagytak hátra.

Egyikük a késő 13. és a korai 14. században élő Goro Nyūdō Masamune.  A nevével fémjelzett kardok a tökéletes szépséget és minőséget jelentették, egy olyan korban, amikor az acélok még meglehetősen silányak, ridegek, törékenyek voltak a bennük lévő sok szennyeződéstől. Esetleg épp a másik véglet felé hajoltak lágy, puha anyagukkal, amelyet sosem lehetett a legendás finomságúra fenni. Őrá bölcs, megfontolt, békés mesterként emlékezik a történelem. Aki Masamune kardot visel, arra jólét és békés öregkor vár. Ezek a szamurájok nyugodt, belső békéjüket meglelt harcosok voltak, akik az erőszakból, de nem az erőszakért éltek.

Mivel a világ nem lehet meg a jin és jang egyensúlya nélkül kellett egy ellenpont is, ő volt Muramasa Sengo.

Muramasa a 16. században élt. Ismert volt erőszakos, durva, már-már az őrültségre hajló természetéről. Kardjait a mai napig a legszebbnek tartják lágy, kecses, légies vonalaikért.  Művei szemet gyönyörködtetőek, azonban negatív tulajdonságait örökölték és kihatottak gazdáikra. Úgy tartották, ha egy ilyen penge előkerül hüvelyéből, vért kell ízlelnie, akár a gazdáét is. A démoni penge vérszomjassá teszi és öngyilkosságig vagy dicstelen halálig űzi azt, aki forgatja.

Ezt olyannyira komolyan vették, hogy a Tokugawa shogunátus meg is tiltotta hűbéreseinek e kardok viseletét. Mivel a család több tagja is ilyen pengének esett áldozatul, ellenségeik pont ezért komoly összegeket voltak hajlandó fizetni értük.

A legnépszerűbb legenda egy különleges vizsgáról szól. Mindkét kardot egy folyó medrébe ágyazták úgy, hogy a penge a vízvonal fölé érjen, majd leültek a parton, és figyelték a vízen úszó faleveleket. Muramasa kardja vonzotta a leveleket, mintha egy láthatatlan erő taszítaná az útjába azokat.  Mindet könnyedén ketté is szelte. Masamune kardjánál azonban a levelek kipördültek a penge elől, elkerülték és sértetlenül úsztak el mellette. Az esetet látta egy szent ember is. A szerzetes a következőkben foglalta össze véleményét. “Az első minden szempontból egy szép kard, de vérre szomjazik, gonosz penge, mivel nem tesz különbséget, hogy ki vagy mi kerül elé. A második messze érzékenyebb, mivel nem vágja át feleslegesen és igazságtalanul azt, ami ártatlan.”

Kálmán Róbert