remenyparadicsoma

A Remény Paradicsoma

A Remény Paradicsoma, Ulrich Seidl boldogságkeresés trilógiájának harmadik és egyben befejező része. A részeket elsősorban az érzelmileg elidegenedett világunkban történő, sajátos boldogságkeresés metaforája köti össze, illetve az, hogy az egyes filmek főszereplői rokonok; az első részben kenyai szexturistaként szerelmet kereső hölgy lánya, a harmadik rész főszereplője, a második részben pedig nővérét, Anna Mariát ismerjük meg.

A trilógia harmadik részének főszereplője a tizenhárom éves Melanie (Melanie Lenz), egy szigorú szabályok szerint működő fogyókúratáborban tölti vakációját, valahol vidéken a kalóriatáblázatok világában, miközben anyja fiatal fekete férfiakkal szórakozik Afrikában. Melanienak látszólag csupán egy problémája van, mégpedig az, hogy túlsúlyos – viszont ha már láttuk az előző két részt, megismertük családját és hamarosan őt is, megértjük, hogy a túlsúlyosság a legkisebb problémája. Bár a tábor épületének szürke falai cseppet sem emlékeztetnek a paradicsomi Édenre, Melanie mégis komoly terveket sző: eléri az álomsúlyt és terhétől megszabadulva belekóstol az élvezetek kamasz világába. Kemény edzések és táplálkozási tanácsadások, párnacsaták és két félig elszívott cigi között bekövetkezik, amire már régóta vágyott: szerelmes lesz. Imádata tárgya a tábor ötvenes éveiben járó groteszk orvosa, akit minden lendületével és gyermeki ártatlanságával próbál elcsábítani. A filmből megtudhatjuk vajon, családtagjaihoz hasonlóan ő is elbukik-e a boldogságkeresésben…

Társadalmi fogyasztás

/Gera Márton kritikája A remény paradicsoma című filmről/

Nagyjából sejti az ember, mire számíthat: dagitábor fogyizóknak. Egy elnyújtott South Park-epizód, megmutatják, milyen szemetek is itt az emberek, és ahelyett, hogy javítanának, inkább földbe döngölik az önérzetet. Nem kell eldobni ezeket a táborokkal szembeni előítéleteket, nem is ezt akarja a film, de például nincs túlpumpálva a testnevelő, persze ordibál, mértékkel, elfogadhatóan.

És így gondolkodik aranymetszésponttal Ulrich Seidl, történet helyett képekben, finoman elhelyezve utalásokat, kimutatva helyzeteket. Leleményes festő vinné is a vásznát az osztrák hegyekbe, elvitathatatlan, hogy  ösztönző a jelenet, amikor a fiatalok ott tornáznak, mögöttük a még zöld, hamarosan hófödte hegycsúcs. És ezek a kis jelenetek nem teszik tanítóvá a filmet, nem mondják el, hogy de szar az edző, de mégis ő az úr.

Azonban könnyen nem születhetne ebből film, de mégis létrejön. Persze a félelem veszélyes, rendező is hozott egy újabb szálat, ami összekapcsolódik az alappal, de nincs megfelelően kibontva, befejezetlennek hat, a művész otthagyta a vásznat, megfelelő az így is, és elmegy, igen, de a filmet hosszabítja, legalábbis az órára pillantunk, mert a szerelem az ötvenes doktorral  valami mély dolog is lehetne Jelenetek a helyükön vannak, a tábor, a lány életéből, aki persze jól érzi magát, aztán már kevésbé, majd menne már innen a fenébe, az anyja nem veszi fel a telefont, Kenyában van, csak hogy tudjuk, volt erről már film, azt is ő rendezte, meg kellene nézni.

Ahogy ezt is, társadalmi tabló, itt az unalmasnak festett Ausztriában, a távoli táborban, hogy azért kiszolgáltatva vagyunk, és valahogy el kell lennünk, menekülni más karjába, aztán csalódni, szeretni, hinni, reménykedni. Ez meg már egy új generáció, olyan tévelygőnek mutatja a rendező, mint a német új filmesek a sajátjukat, egyszerűen vannak.

Csak Melanie Lenzzel nem tudok mit kezdeni, hinné az ember, hogy van benne valami,  inkább csak szomorgó arccal teljesíti a papírformát, valahogy úgy, mint a film.

Gera Márton