A tetovált lány

Kamaszkorom nagy részét csöpögős lányregények társaságában töltöttem. Megszoktam, hogy minden klappol, a lány szebb, mint Angelina Jolie retusálva, a srác pedig olyan romantikus, hogy ha hozzáér egy rózsához, az szétfolyik két másodperc alatt frissen manikűrözött kezében. Aztán egyetemista lettem, és kedves tanáraim arra köteleztek, hogy tegyek magamévá kismillió oldalas, rém unalmas könyveket. A lányregényektől fájó szívvel megváltam, és úgy döntöttem, ezentúl szabadidőmben is igazi felnőttes könyveket olvasok majd. Zsenge próbálkozások után ráleltem A tetovált lányra. Mire végeztem mind az 575 oldallal, a bájos, régi történetek vészes távolba kerültek tőlem.

Megismertem Lisbeth Salandert, aki már korántsem szép és tündéri, még akkor sem, ha haja épp olyan ébenfekete, mint Hófehérkének. A lány már kisiskolás korában is laposra vert maga körül mindenkit, ahogy pedig a felnőtté válás rögös útjára lépett, egyre több furcsa tulajdonsággal lett gazdagabb. Huszonnégy éves korára már rá lehet aggatni olyan szép jelzőket, mint: szociopata, agresszív és önmagáról gondoskodni képtelen. Utóbbi erénye miatt felnőtt létére egy ügyvéd gyámsága alatt áll, aki nem rest Lisbeth-et szexuálisan kihasználni. Persze az őrült csaj sem tétlenkedik: visszavág a perverz zaklatónak úgy, hogy azt Nils Bjurman egy életre megkeserüli.

A férfi főhős persze maga a megtestesült Adonisz. Legyünk őszinték, ha ő is csúnya lenne, a könyv elvérzett volna. Egy extrém nőt még meg lehet bocsátani, de azért jó, hogy ellensúlyozza egy egzisztenciával rendelkező, negyvenes gazdasági újságíró, akinek 20 éve viszonya van egy férjes asszonnyal. Ő Mikael Blomkvist, a Millennium című újság kuriózuma és alapító tagja. Egy becsületes férfi, akit mégis elítélnek egy igazi enyveskezű pénzember, Hans-Erik Wennerströmmel elkövetett rágalmazás miatt.

Ha bárki is azt hinné, hogy ez a történet tele van madárcsicsergéssel és lantszóval, ki kell hogy ábrándítsam. A tetovált lány az eddigi legsikeresebb skandináv krimi, tele erőszakkal, fordulatokkal, múltbéli rejtélyekkel, pszichopata gyilkosokkal és természetesen izgalommal, minden mennyiségben.

Ahhoz azonban, hogy elérkezzünk az említett izgalmakhoz, át kell rágnunk magunkat 200 keserves oldalon. Onnantól már nehéz letenni. Más, mint minden könyv, amiről eddig egyáltalán hallottam. Más, mert életszagú és kegyetlenül naturalisztikus; és más, mert bemutatja az életnek azt az oldalát, amiről el akarjuk hinni, hogy nincs is.

A történet harmadik pillérszereplője egy idős, mesésen gazdag úriember, Henrik Vanger. Ő a kapocs a tetkós csaj és az újságíró Adonisz között. Henrik egy csaknem negyven éve történt családi rejtély megoldásával bízza meg Mikaelt mint oknyomozó újságírót. A nyomozásért persze busás jutalmat kap, és az öreg megígéri, hogy segíti kimosni őt a Wennerström-ügyben. Bónuszként ráadásul új szeretője is lesz. Mi kellene még egy facér férfinak?

A dolgok azonban koránt sem ilyen bugyután egyszerűek és sikamlósak. Mikael néhány eredménytelen hónap után forró nyomra bukkan, aztán egy kizsigerelt macskára, sőt, még egy golyó hagyta sebre is a homlokán. Az izgalmakban partnere lesz Lisbeth is, aki hozzájárul a nyomozás sikeréhez, egy elmebeteg leleplezéséhez, valamint Mikael estéinek izgalmasabbá tételéhez is.

A könyv nyers őszinteséggel mutatja be a társadalom olyan hulladékait, akikkel még gondolatban sem szeretnénk találkozni. Egy sikeres ügyvédet, akinek egy fióknyi fájdalmas játékszere van; egy apát, aki undorító dolgokra kényszeríti a lányát; egy férfit, aki apja nyomdokaiba lépve brutális erőszakkal kínoz és gyilkol nőket…

Nincs már daliás herceg, sem üvegcipellő. Stieg Larsson 2005-ben kiadott könyve meghódította a világot, bár ezt sajnos ő maga már nem élhette meg. A Millennium-trilógia első része film formájában is elkészült 2009-ben, az amerikai verzió pedig 2011-ben.

Vigyázat, a 18-as karika nem a dekoráció részét képezi!

Molnár Noémi