A vörös oroszlán

“Amikor azt hitték, megölték a könyvemet, akkor kezdett el élni.”

/Szepes Mária/

Közel egy éve került színre Szepes Mária meghökkentő regényének színházi adaptációja egy monodráma formájában, melyet Bodor Böbe és Lőrinczy Attila álmodott és alkalmazott színpadra a Vígszínház Házi Színpadán.

A könyv 1946-ban íródott, és sokáig tiltott gyümölcsnek számított az irodalom világában. Veszedelmes műnek gondolták, és a legtöbb példányt megsemmisítették, csupán néhány darab élte túl a „tisztító hadjáratot”. Ezek aztán kézről kézre jártak, míg végül a történet a magyar irodalom egy közkedvelt kincsévé nőtte ki magát.

A dráma egyszemélyes, és közel másfél órás. Lényegében egy újfajta hangos könyvről beszélünk, csak ez esetben néhány kép és egy arc is társul a mesélő hangjához, aki ezúttal Venczel Vera színművésznő. A történet tulajdonképpen egy személy évszázados újjászületésének sorozata, különböző életek bemutatása. Egy közös vonal azonban minden életben van: központi szerepet kap bennük az alkímia, a bölcsek köve, és a halhatatlanság elixírje.

A darab a legelső élettel indul, ahol a főszereplőnk egy fiatal fiú, aki rabjává válik az örök élet gondolatának. Olyannyira mániákusa lesz, hogy bármire képes azért, hogy megszerezze. Akár ölni is. Tettéért démonok kísértik, lelkiismerete nem hagy nyugtot, s az elixírnek hála jó ideig a megváltó halál sem talál rá. Míg végül aztán eljön a perc, mikor megfáradt lelke nyugovóra térhetne… de nem térhet, mert bűneiért még számtalan életen át kell vezekelnie. Minden életében emlékszik az előzőekre, s egyetlen célja csupán, hogy meglelje a helyes utat, s megmentse eladott lelkét.

Az apró raktárszínházban előadott darab a legcsekélyebb mértékben sem nevezhető unalmasnak, dacára annak, hogy különösebb cselekményt nem látunk a színpadon. A színésznő végig egy székben ül a terem közepén, s dinamikát az az egyetlen tulajdonság ad, hogy a szék forgatható, és magaslatba emeli a szereplőt.

Amit még a színpadi látvány kapcsán kiemelnék, az a minimális, de annál hatásosabb díszlet. A hangulatról néhány lámpa sejtelmes világítása gondoskodik, a háttérben pedig az aktuális jelenetekhez és életekhez illő vetített képeket láthatunk. Emberi alakokat, történelmi pillanatokat.

Egy ilyen darab általában nagyon megosztja a véleményeket. Kérdéses, hogy ki mennyire tudja értékelni az ilyesfajta misztikus történeteket, s egyéntől függ az is, hogy az ingerküszöbének elegendő-e ez a fajta feldolgozás. Azt azonban bizton állíthatjuk, hogy senki nem jön ki erről a rendezésről úgy, hogy „ezt is láttuk, jöhet a következő”. Ha másért nem, akkor Venczel Vera megrázó játéka miatt. A darab bebizonyítja, hogy egy ember is képes lekötni a figyelmet akár hosszú időn keresztül, és nem feltétlen szükséges mozgó színpad vagy a legújabb technológia ahhoz, hogy intenzív érzéseket közvetítsenek felénk.

A vörös oroszlán megdöbbent, elgondolkodtat, odaláncol. Mikor már azt érzi az ember, hogy számára túl sok ez az intenzív érzelmi fájdalom, akkor is valami odaszögezi, és nem hagyja, hogy elmeneküljön. Késztet arra, hogy mélyen magunkba nézzünk.

Az persze megint ízlés kérdése, hogy a történet hogyan köti le jobban a figyelmet: olvasva, ahol minden a saját fantáziánkra van bízva, vagy így, színpadi verzióban, ahol kész képet kapunk a szereplőnkről. Mindkét változat rengeteg lehetőséget hordoz magában. Színházban nézve olyan, mintha ez a bizonyos karakter leülne velünk szemben, és elmesélné vezeklésének történetét. Egy történetet, ami a legkevésbé sem szokványos, vagy hétköznapi. Függetlenül attól, hogy valaki fogékony a misztikus dolgokra vagy sem, olyan darab ez, amely mindenki számára tud valamit tanítani. Ha mást nem, legalább arra rábír, hogy végiggondoljuk, hogyan érdemes élni, és gondolkodni ebben a világban.

Tirpák Barbara