editportre

Ábrahám Edit: „Hiszek abban, hogy mindennek eljön az ideje”

Több mint tizenöt évig játszotta a legnézettebb magyar televíziós sorozat egyik legmegosztóbb, ugyanakkor az egyik legnépszerűbb karakterét. Ezek után idén januárban érthetően letaglózta a Barátok közt rajongóit a nagy bejelentés, miszerint Ábrahám Edit másfél évtized elteltével távozik a népszerű szériából. Vajon miért döntött így a színésznő? – kérdezték sokan a hír hallatán, és mindenekelőtt engem is ez érdekelt vele kapcsolatban. Aztán persze sok minden más is. Nagy örömömre Edit készségesen és őszintén mesélt a váltás okairól, majd félretettük a múltat és ízlelgettük egy kicsit a jelent, illetve beszélgettünk a jövőről is: tervekről, elképzelésekről, álmokról, vagyis egy lehetőségekkel teli új életszakaszról.   

Az elmúlt években minden alkalommal a Barátok közt stúdiójában beszélgettünk, ahol rendszerint a forgatások közötti lyukas órádban interjúztunk. Most egy hangulatos Duna-parti kávéházban ücsörgünk a kora délutáni órákban, és időnk mint a tenger… Három hónap elteltével hogy ízlik az „új életed”?

Remekül érzem magam, és rettentően élvezem a szabadságot! Amíg dolgoztam, addig egy elég szigorú időbeosztás szerint éltem, nem nagyon tudtam ráérősen elmélyedni bármiben is, mert mindig várt rám a következő feladat. A sorozatszínészi munka a stúdión kívül is elfoglaltságot jelentett olyan értelemben, hogy amikor nem forgattam, akkor folyamatosan szöveget tanultam, ami szintén komoly, megterhelő feladat. Emellett otthon vezettem a háztartást, és néha kikapcsolódásképpen találkoztam a barátokkal, ami persze jóval ritkábban adatott meg, mint az utóbbi három hónapban. Egyébként nagyjából most is ugyanazok a napi teendőim, mint régebben, csak amíg korábban állandóan siettem, kapkodtam, és úgy éreztem, hogy soha nem érem utol magam, addig most jóval több időm jut mindenre. Kezdve azzal, hogy reggelente ráérősen elkávézgatok, és közben elolvasom a híreket…

A szavaidból ítélve egyelőre (még) nem hiányzik a napi munka.

Azt gondolom, hogy majd eljön az ideje annak is , hogy újból elkezdjek dolgozni, de mivel hála istennek van egy anyagi hátterem – a férjem abszolút támogat engem, az ő segítsége nélkül ezt aligha engedhetném meg magamnak, és ezt nem győzöm hangsúlyozni -, egyelőre megvan az a „luxusom”, hogy kivárom, hogy mikor lesz igényem arra, hogy újra feladatot vállaljak. Egyelőre nem érzem a késztetést (mosolyog). Az ismerőseim szerint jól teszem, hogy élvezem a szabadságot, mert előbb vagy utóbb úgyis rám tör a dolgozhatnék, ezért sem érdemes elébe mennem a dolgoknak. Borzasztóan szerencsésnek érzem magam, és hálát adok a Jóistennek, a sorsnak, hogy a tenyerén hordoz, és hogy nem vagyok rákényszerülve arra, hogy azonnal dolgozni kezdjek. Nyilván az én életemben is adódott olyan időszak, amikor ha akartam volna sem tudtam volna megtenni egy ilyen lépést.

Sok álmatlan éjszakán voltál túl, mire a távozás mellett döntöttél?

Nem volt könnyű meghozni egy ilyen horderejű döntést, nyilván nem egyik napról a másikra fogalmazódott meg bennem a váltás gondolata, hanem hónapokon keresztül érlelődött: közel tizenhat év nagyon hosszú idő egy ilyen napi sorozatban, és nyilván a koromból adódóan is másképp bírtam már a strapát, mint bírtam mondjuk tíz évvel ezelőtt. Nehezebben tűrtem azt a fajta stresszt is, amivel egy ilyen jellegű munka jár. Emellett kezdtem úgy érezni, hogy színészileg nem tudok tovább fejlődni, hogy kihoztam mindent, amit lehetett a karakteremből. Bármennyire kedveltem és bármennyire színes egyéniségnek tartottam Claudiát, egy idő után már nem jelentett ugyanolyan kihívást a szerepem. Elfáradtam a tizenöt év alatt, és semmiképpen nem akartam megvárni azt a pillanatot, amikor már nem szívesen járok be a stúdióba. Ugyanakkor méltóképpen akartam lezárni az életemnek ezt a meghatározó és nagyon szép szakaszát, hiszen rengeteg mindent köszönhetek a sorozatnak. Ezért is döntöttem úgy, hogy a jubileumi tizenötödik évadot mindenképpen befejezem. Azt mondják, hogy a csúcson kell abbahagyni…

Fotó: RTL Klub/ Barátok közt / Nagy Botond.

Fotó: RTL Klub/ Barátok közt / Nagy Botond.

Tudom, hogy nagyon is ínyedre volt a szereped, és remek színészi lehetőségnek tartottad, hogy a számító üzletasszony bőrébe bújhattál. Ráadásul Claudia az intrikái és az egyéb távolról sem rokonszenves tulajdonságai ellenére hamar belopta magát a közönség szívébe, és a népszerűségét semmi nem ásta alá.

Én is úgy érzem, hogy szerették a nézők, és elfogadták olyannak, amilyen. Az évek során a karakterem egyébként sokat változott – előnyére: a jótündértől még messze állt, de őszintén szólva ezt nem is bántam, mert nagyon szerettem intrikust játszani (nevet). Színészileg igazi kihívás, mondhatni, hálás feladat, amikor az embernek a sajátjától teljesen eltérő karaktert kell megformálnia. Ezért is szerettem nagyon Claudiát alakítani.

Az elmúlt több mint másfél évtizedben összeforrt a sorsod az övével. Bár saját elhatározásból döntöttél úgy, hogy búcsút intesz a sorozatnak, mégis, mit éreztél az utolsó munkanapodon?

Már a búcsújeleneteimet is egy hatalmas gombóccal a torkomban tanultam, az utolsó napon pedig szívszorító érzés volt bemenni a stúdióba. Nehezen éltem meg azokat az órákat… Amikor eljöttem, a kollégákkal sírtunk rendesen…Ezzel együtt tudtam, hogy az élet nem áll meg, nekem pedig tovább kellett lépnem. Eljött az idő, hogy visszavegyek a tempóból, és hogy többet törődjek, foglalkozzak magammal. Szükségem volt arra, hogy egy kicsit pihenjek, feltöltődjek.

Hogyan telnek a napjaid mostanság?

Jelenleg két fix programom van: kétszer egy héten délelőtt angol tanfolyamra járok, és azon kívül abszolút én osztom be az időmet, ami egy jó dolog. Amellett, hogy készülök az angol órákra, vezetem a háztartást, jövünk-megyünk a férjemmel is, időnként színházba járunk. Igyekszem minél több időt tölteni a családommal és a barátaimmal.

Mi motivált, hogy érett fejjel visszaülj az iskolapadba, és beleásd magad az angol nyelv rejtelmeibe?

Mindig szerettem nyelvet tanulni. Gyerekkoromban németül tanultam, és később amikor a szekszárdi Német Színháznál játszottam, letettem egy középfokú nyelvvizsgát, ami persze nem jelenti azt, hogy ma is olyan szinten beszélek németül. Aztán az iskolában oroszul tanultam, ami olyannyira jól ment, hogy érettségi után orosz nyelvű idegenvezetőként dolgoztam. A gimnáziumban a francia volt a másik nyelvem, ennélfogva korábban az angol nálam kimaradt. Körülbelül húsz évvel ezelőtt beiratkoztam egy relaxációs nyelvtanfolyamra, ahol egészen jól megtanultam angolul, de a későbbiekben nem igazán tudtam kamatoztatni a nyelvtudásomat, ami aztán az évek során szép lassan megkopott. Ezt a tudást szeretném most felfrissíteni. Nem áll szándékomban nyelvvizsgát tenni, és nyilvánvalóan nem a politikáról, a gazdasági helyzetről vagy a környezetvédelemről szeretnék értekezni. Az a célom, hogy elsajátítsam a hétköznapi nyelvet, és hogy ha bekerülök egy idegen nyelvű társaságba, akkor be tudjak kapcsolódni a társalgásba, ami mellesleg a hiúságomnak is jót tesz. Ráadásul most, hogy nem kell szöveget tanulnom, jól kihasználhatom az agyam szabad kapacitásait: a házi feladatomon túl is mindig keresek valamilyen lehetőséget arra, hogy gyakoroljam a nyelvet. Újabban például feliratos filmeket nézek. Kifejezetten élvezem a tanulást, nagyon jó kedvvel csinálom, és boldoggá tesz, hogy most ezzel foglalkozom. A nyelviskolában egy nagyon jó társaság jött össze, számomra is meglepő, de három hónap elteltével máris új barátokat szereztem. A csoporttársaim fiatalabbak nálam, ennek ellenére rengeteg közös témánk van, és szinte mindenről tudunk beszélgetni. Január óta kinyílt számomra a világ, ami egy fantasztikus dolog!

Úgy tudom, hogy szeretnél majd újból énektanárhoz járni, amin egyáltalán nem lepődtem meg, hiszen jól énekelsz, mi több, gyermekkorodban  musicalszínésznőnek készültél.

Ez egyelőre egy távlati terv, mert bár tényleg nagyon szeretek énekelni és állítólag tudok is (mosolyog), valószínűleg most még nem vagyok felkészülve arra, hogy a nagyközönség előtt dalra fakadjak. Lehet, hogy megszeppennék, ha hirtelen rám találna egy zenés szerep: azt hiszem, hogy most még egy kicsit korainak érezném.

A Barátok köztös éveket megelőzően több teátrumban is dolgoztál. Miután elvégezted a Színház- és Filmművészeti főiskola prózai szakát, egy évadot töltöttél a kecskeméti Katona József Színházban. Ezt követően a József Attila Színház, a Thália Színház, majd a Vígszínház vendégművésze voltál. Az elmúlt években jó párszor összefutottunk különböző színházi bemutatókon, amiből arra következtettem, hogy a tévés munka mellett azért a szíved mélyén hiányzott  egy picit a színpad… 

Amikor láttam egy-egy jó előadást, nem tagadom, néha összeszorult a szívem, és arra gondoltam, milyen jó lenne részt venni benne. Ez most is így van… Miközben tudtam, hogy a forgatások mellett nehezen tudnék színházi feladatot vállalni, és hogy televíziós munkámmal összeegyeztethetetlen az a fajta színészi-társulati lét.kult-editkenémeth sznhaz

Most, hogy már nem szerepelsz a sorozatban, biztosan megfordult a fejedben, hogy szívesen visszatérnél a színpadra.

Természetesen eljátszottam a gondolattal, de a „visszatérés” attól is függ, hogy megkeresnek-e valamilyen feladattal. Én nem vagyok az a típus, soha nem is voltam, aki utána megy a munkáknak. Nem vagyunk egyformák és én nem ítélem el azt sem, aki így keresi a lehetőségeket, de én nem tudom magamat „eladni”. Tehát ha valaki úgy érzi, hogy szívesen dolgozna velem, akkor mostantól megtalál, és ha megtetszik az adott feladat, akkor azt nyilván el fogom vállalni. Nekem is szükségem van a kihívásokra, és a színpadi munka teljesen másfajta megmérettetés, mint a televíziós forgatás. Ugyanakkor nincsenek illúzióim, mert ne szépítsük a dolgot: aki egy tévésorozatban másfél évtizedig adja az arcát egy karakternek, akit tizenöt éven keresztül egyetlen szerephez kötnek, annak rendkívül nehéz kilépnie ebből a skatulyából. Sokak számára valószínűleg én már örökre Berényi Claudia maradok, és ebbe vélhetően bele kell törődnöm. Kevés sorozatban főszerepet játszó színésznek sikerül(t) az áttörés, így hirtelen talán egy kolléga jut eszembe, Kulka János. Ettől függetlenül nagyon szívesen játszanék színházban.

Van olyan szerep, ami különösen a kedvedre való lenne?

Többen mondták már, hogy el kellene játszanom Warrennét G.B. Shaw híres darabjában (Warrenné mestersége – a szerk.): arra biztosan nem mondanék nemet, de a Bál a Savoyban című operettben La Tangolita szerepére sem sokáig kéretném magam…

Arra nem gondoltál, hogy összeállíts egy önálló estet?

Megmondom őszintén, gondoltam, de nem is tudom, hogy fognék bele. Annak idején láttam egy pár önálló estet, például Ruttkai Éváét, Almási Éváét, és meg kell mondanom, hogy azért ez egy nagyon nehéz műfaj. Akkor és ott, a színpadon teljesen magadra vagy utalva, csak magadra számíthatsz, miközben másfél órán át le kell kötnöd a közönség figyelmét, ébren kell tartanod a nézők érdeklődését, ami egy embert próbáló vállalkozás. Ugyanakkor meg nagyon szívesen elénekelnék egy-két jó sanzont, elmondanék egy-két jó monológot, jólesne a lelkemnek, ha örömet szerezhetnék az embereknek, ez a vágy mindenképpen bennem van, de ahogy azt korábban is mondtam, hiszek abban, hogy mindennek eljön az ideje. Mindenre meg kell érni, és majd ha itt legbelül úgy érzem – mert érezni fogom -, hogy készen állok arra, hogy új feladatot vállaljak, akkor biztosra veszem, megtalálnak azok a munkák, amiknek meg kell találniuk. Az is megfordult a fejemben, hogy talán egy gyerekműsorral kellene megpróbálkoznom, mert nagyon szeretem a gyerekeket, és örömmel énekelnék nekik, például. Lehetőség akad bőven, és végül is rajtam múlik, hogy melyiket választom, és melyik irányba indulok el. A kérdés, hogy mikor jön el a pillanat, amikor kedvet érzek ahhoz, hogy újra belevessem magam a munkába. Nyilván előbb-utóbb igényem lesz arra, hogy új impulzusok érjenek, hiszen több mint tizenöt évig ugyanabban a közegben mozogtam, de hiszem, hogy pontosan az fog történni, aminek történnie kell. Egyelőre most még jól érzem magam így, és felettébb élvezem ezt a helyzetet.

Amikor legutóbb, másfél évvel ezelőtt beszélgettünk a privát mindennapjaidról, téged leginkább az foglalkoztatott, hogy a fiad találja meg a számítását és a helyét az életben. Péter (ifj. Andorai Péter – a szerk.) akkoriban kezdte bontogatni az énekesi szárnyait. Most merre tart a fiú?

Azóta elvégezte a Madách Színház musical stúdióját, ahol színész, énekes, táncos képzést is kapott. A fiam nagyon jól énekel, emellett remek színészi képességekkel bír, és most ezt nem az anyai elfogultság mondatja velem. Szerintem igazán tehetséges a gyerekem.

ÁE és AP3Akinek, tegyük hozzá, az édesapja Andorai Péter színművész, úgyhogy összességében a srácnak volt kitől örökölnie a színészi vénát.

Ezzel együtt nem gondoltam, hogy a gyerekemnek olyan komoly drámai ereje van, mint amiről a Gellérthegyi álmok című kétszemélyes darabban megbizonyosodhattam. A fiam egyébként későn érő típus, és érdekes módon jó ideig egyáltalán nem voltak művészi ambíciói. A bölcsészkarra járt, aztán mire elvégezte az egyetemet, végleg kikristályosodott benne, hogy az éneklés az ő útja. Nehezen jutott el odáig, hogy most már biztosan tudja, mivel szeretne foglalkozni, de az a lényeg, hogy rátalált. Ősz óta új zenekara van, akikkel fellépésekre járnak, remélem, hogy végre beindul a karrierje, mert megérdemli. Őszintén drukkolok neki! Ha belegondolok, bizonyos tekintetben hasonlít a kettőnk sorsa: az én pályám is viszonylag későn teljesedett ki, mert színházi szerepek ide, filmes feladatok oda, az igazi siker a televízióban várt rám. Az is igaz, hogy érettebb fejjel sokkal jobban tudtam értékelni a sikert, és megbecsülni mindazt, amit a sorozattól kaptam. Úgyhogy, visszakanyarodva a fiamhoz: jelenleg is az foglalkoztat, hogy Péter mielőbb találja meg a számítását. Szeretném azt látni, hogy van eredménye annak, amiért évek óta keményen dolgozik.

Ha visszagondolok a korábbi találkozásainkra, a beszélgetéseink mindig is jó hangulatban teltek, de most valahogy másképp sugárzik rólad a kiegyensúlyozottság, a harmónia és a derű, és ezt igazából nem a tavaszi napsütésnek tudom be. Kifejezetten boldognak tűnsz.

Mert az vagyok. Abszolút jól érzem magam a bőrömben. Élvezem a pihenést, a feltöltődést. Az édes semmittevés most maximálisan kitölti az életemet. Ahogy a minap az egyik barátnőmnek fogalmaztam: egyszer lehetek magamnak én az első, mert korábban mindig mindenkit magam elé helyeztem a sorban. Úgy érzem, hogy megérdemlem ezt a szabadságot ennyi év után, és rászolgáltam arra, hogy most egy kicsit lazítsak.

Szűcs Anikó

Címlapi kép: RTL Klub/ Barátok közt / Nagy Botond