IMG_5661-2

Ágoston Katalin: „Amikor elkezdtük játszani, minden előadás végén összeszorult a gyomrom”

Feszültség, borzongás, rettegés, dráma és keserédes nevetés. Igazi érzelmi utazáson vehet részt az, aki vállalkozik arra, hogy beszáll a Centrál Színház fojtogató hullámvasútjába és szembenéz saját rejtett valójával Bereczki Zoltán és Ágoston Katalin szemein keresztül. „A lepkegyűjtő” minimál prózai lélekdarabjai a színpadon annyira szívbemarkolóan valósak, hogy nem csak a pince rabját, Mirandát, de a nézőt is vergődő lepkeként szögelik a székbe.

Megbénító thriller egy fiatal, törékeny művészetis lánynak, Miranda Greynek és egy zavart, lottónyertes bankhivatalnoknak, Freddie Cleggnek különös kapcsolatáról. Egy izgalmakban bővelkedő, lélegzetelállító történet fogolyról és fogvatartottról, két ellentétes sorsú és lelkivilágú ember drámai közelebb kerüléséről. Küzdelem, érzelmi sokszínűség, kontrasztok… Egy tarka lepke idegtépő szárnycsapdosásai a pince fogságában.Vajon sikerül elrepülnie?

Az ezerarcú, bájos pillangóval, Ágoston Katalinnal egy hangulatos kávézóban beszélgettem a darabról, érzésekről, színházról és jövőről.

Lepke_09

Huszonkilenc évesen rendkívül nagy utat jársz be színművésznőként, sokszínű darabokban, szerepekben láthatunk. 2015. áprilisában mutattátok be a Centrál Színházban a kétszereplős, alapvetően filmes műfajú prózai darabot, „A lepkegyűjtő” című regényalapú pszichothrillert Horgas Ádám rendezésében, mely újdonságként hatott a színpadon. Hogy élted/éled meg, hogy egy ilyen különleges darabban szerepelhetsz? Mérföldkő az életedben?

Tulajdonképpen számomra minden darab, amiben játszhatok, valamennyire mérföldkő, ugyanis mindegyiktől kapok valami újat, ami hatással van a jövőmre. Persze „A lepkegyűjtő” egy igazán különleges darab, volt is bennem egy kis félelem az elején, hogy egy kétszereplős, alapvetően nem színpadra írt művet, hogy játszunk majd el, mennyire tudjuk a történetet elvinni a hátunkon. Azonban annak ellenére, hogy egy nagyon nehéz témájú, ingerszegény környezetben játszódó darabról van szó, rendkívül gördülékeny volt a próbaidőszak. Ez egy furcsa ambivalencia.

Miranda szerepében az áldozatot kell megtestesítenem a maga sokszínű valójában, a csapongó érzelmeivel együtt, mely nagy kihívás. Megszerettem őt, sokat tanultam tőle – magamról is. Valóban mondhatjuk, hogy egy mérföldkő volt számomra „A lepkegyűjtő”.

Hogy indult útjára a darab? Hogy zajlottak a próbák, milyen lelki ráhangolódást és egyéb felkészülést igényelt/igényel az előadás?

A próbafolyamat egy komoly, mély elemzéssel, beszélgetéssel indult.Mindig azt éreztük, hogy a darab témája és nehézsége ellenére örömmel megyünk be dolgozni. Horgas Ádámnak(szerk.: a pszichothriller rendezője) konkrét elképzelései voltak, melyeket kitűnően tudott közvetíteni felénk, sikerült a maximumot kihoznia mindkettőnkből úgy, hogy közben nyitott volt és adott terepet az ötleteinknek. Ahogy megtudtam, hogy ezt fogjuk játszani, az első dolgom az volt, hogy elolvastam John Fowles regényét, ugyanis a színdarab ennek alapján készült, majd megnéztem a filmet és ismerkedtem a témával. Sokat kutattam, olvasgattam a viktimológiáról, tanulmányoztam, hogyan válik valaki egy bűncselekmény áldozatává, minél több információt szerettem volna összegyűjteni. Aztán amikor belevetettük magunkat a próbákba, egyszerűen elkezdett működni a dolog. Persze kell a háttértudás, a regény egyébként is nagyon részletesen bemutatja a két főhőst, de egy jó próbafolyamat alatt előhívjuk egymásból az érzelmeket, a reakciókat, inspiráljuk egymást. Természetesen nagyon sok történettel találkoztam, megdöbbentő, hogy egymás után dobja ki az internet a hasonló eseteket. Sőt vannak ismerőseim is, akiket üldöztek, megtámadtak az utcán, velük is beszélgettem a történtekről, arról, hogy élték meg, de idegen áldozatokkal nem találkoztam. Magunk között nagyon sokat beszéltünk a témáról, a próbák során pedig kiforrott minden. Nekem mindig kell egy fél óra előadás előtt, amikor magamba zárkózom, nem foglalkozom senkivel, csak elcsendesedek és átlényegülök.

Lepke_02

„A lepkegyűjtő” egy rendkívül mély, megrázó darab, melyen végigível a belső feszültség, az érzelmi hurrikán. Ezt a súlyt mindenképp le kell tenni és otthagyni a színpadon. Hogy tudod ezt megtenni?Alapvetően te mennyire vagy érzékeny lelkületű? Volt esetleg olyan pillanatod a próbák vagy az előadás során, amikor azt érezted, hogy elég, hogy nem bírod?

Nagyon érzékeny típusú vagyok, hosszú ideig tartott, míg megtanultam kezelni a szerep által megtapasztalt érzelmi szélsőségeket. Minden próbafolyamat máshogy tud hatni, hiszen ez a munka folyamatos lelki boncolgatásból áll és óriási utakat járunk be egy-egy karakter megformálása során. Át kell vennünk annak teljes személyét, rezdüléseit, érzéseit, nekem ebben a darabban ízig-vérig Mirandává kell válnom a színpadon, úgy, hogy kicsit Katiból építem fel, így eggyé válunk. Persze ez azzal jár, hogy utána meg kell tanulnunk visszazökkenni a saját életünkbe. Ezzel egy kicsit meggyűlt most a bajom, főleg az elején, amikor elkezdtük játszani. A próbákon valahogy mindig visszarángattuk egymást, viccelődtünk, beszélgettünk, volt egy lazító fázisa, de ez élesben egészen más. Egy ideig mindig összeszorult gyomorral fejeztem be az előadást és éreztem, hogy időre van szükségem, hogy visszarázódjak, hogy feldolgozzam. Aztán lassan megtanultam kezelni a helyzetet, rájöttem, milyen szokásokat kell kialakítanom előadás után, ami automatikusan visszaránt a való életbe. Nincs bevált recept, minden darab után más tud kikapcsolni, van, hogy ott maradunk egy kicsit beszélgetni a többiekkel, de egy hazaút, egy kis séta vagy egy zuhany is leengedés tud lenni. Mindig más lendít át.

Lehet ezt egyfajta rutinnal kezelni vagy mindig az aktuális lelkiállapotodtól függ, hogy mennyi idő alatt sikerül „kibújnod” Miranda köntöséből?

Az, hogy éppen milyen lelkiállapotban vagyunk, mi történt velünk aznap, hogy érkezünk a színházba, mind kihatással van az adott előadásra. Minden nap más, van, hogy mélyebbre zuhanunk a szerepünkben, van, hogy könnyebben levetjük a köntösét. A legnagyobb nehézség talán az, hogy rendkívül pici a tér, itt minden látszik, nagyon közel ülnek a nézők. Ebben a meglehetősen intim légkörben, minimál díszletben maximálisan jelen kell lennünk a mostban, ugyanis, egy pillanatra se zökkenhetünk ki.

Valóban lélekből dolgoztok, ez a darab pedig a megszokottnál is erőteljesebben hat a lelki világra. Előfordulhat esetleg olyan, hogy egy mély, lelkileg megterhelő szerep feldolgozásához a színésznek szakemberre van szüksége?

Igen, előfordul ilyen. Én ebben a darabban az áldozat szerepét élem át, a kiszolgáltatottságot, félelmet, a „bántalmazott” nő helyzetét, ami ugyanolyan nehéz tud lenni, mint az elkövető megformálása. Míg Zoli egy elmebeteg emberrablót alakít,akinek – ahhoz hogy hiteles legyen – minden apró gondolatmenetét meg kell értenie és be kell építenie saját magába, addig nekem a fogvatartott széles érzelmi világát kell tökéletesen visszaadnom. Egy ilyen szerep, legyen az bármelyik oldal, nagyon erősen hat az idegrendszerre, lelki világra, amit előfordul, hogy egy színész nem tud magától feldolgozni, csak segítséggel. Szerencsére velem még ilyen nem fordult elő.

Mennyire tudtad saját magadra formálni a karaktert? Hol találkozik egymással Miranda és Kati?

Valahol félúton. Mivel magamból építem ki Mirandát, ezért automatikusan ott vagyok benne. Minden szerepem előtt készíteni szoktam egy életutat a karakterről, akit meg kell formálnom. Összegzem, hogy honnan indult, hol tart most, milyen irányba halad. Mirandáról és Freddie-ről is nagyon sok minden kiderül a könyvből, precíz alapokat kaptunk, amire aztán szabadon építkezhettünk.Saját pillanataim alakították Mirandát, belegondoltam abba, hogy én miképp reagálnék, ha ilyen helyzetbe kerülnék. A leglehetetlenebb szituációkban is higgadtan kell gondolkodnia, összefüggéseiben kell látnia a történéseket. Egyre jobban kezdi megismerni Freddie-t, próbál hatni rá, próbálja kezelni, de közben erősen dolgozik benne a szabadulási vágy. Én is minden erőmmel, az utolsó pillanatig küzdenék…

Lepke_14

Minden szerep alakítja, formálja a színészt, egy ilyen mély, színes érzelmi töltetű darab talán különösen. Mit tanított neked Miranda?

Valóban minden szerep képes arra, hogy formáljon, Miranda a saját szélsőségeimet hívja életre, olyan érzelmek jönnek elő belőlem, melyekről talán nem is tudtam, hogy léteznek. Minden karakterből hazaviszek valamit és épülök általuk. Én teljesen más közegben nevelkedtem, mint Miranda, más a családi hátterem, nagyon sok mindenben különbözünk.Azonban bennem is – ahogy különböző mértékben mindenkiben – ott van a szabadság iránti vágy. Miranda az életéért küzd, testileg-lelkileg kiszolgáltatott, az emberi érzelmek legszélesebb skáláját járja be. Ahhoz, hogy ezeket létre tudjam hozni, erősen magamba kellett néznem.Az egész életünk arról szól, hogy kik vagyunk, miért jöttünk és mit akarunk ebben a világban. A színházban folyamatosan boncolgatjuk a saját lelkünket és másokét is, emberekkel foglalkozunk, miközben próbáljuk magunkat is megtalálni. A darab által kicsit sikerült közelebb kerülnöm önmagam megismeréséhez és elfogadásához, olyan dimenziókat tártam fel, amik eddig rejtve voltak előttem. Ez persze néha kicsit ijesztő…

 John Flowes regénye alapján készült a színpadi mű, ám a színpad más eszközöket igényel, mint egy film. A darab vége okoz némi meglepetést azoknak, akik ismerik a könyvet, ugyanakkor a pszicho-thriller egyéb elemei szinte teljesen követik az eredeti művet.

Színpadra muszáj egy olyan befejezést kitalálni, ami erős hatással van a nézőre. Teljesen mások a kifejezőeszközök ezen a színtéren. Természetesen a lényegi motívum megmaradt, de merőben más formát öltött, olyat, amit egy pszichothriller a feszültség növelése miatt szerintem megkövetel. A regény 1963-ban készült el, a film 1965-ös, ekkortájt alakult ki a pszichothriller műfaja. Ebben az időben rendkívül megdöbbentő témának számított egy ember elrablásának és fogvatartásának lélektana. A gondolkodás is teljesen más volt, az eszközök és maga a valóság is árnyaltabb képet festett. Sajnos mára az erőszak, a brutalitás egyre megszokottabbá válik, már-már közönyösen tekintünk egy-egy borzalmas történésre, minden az emberek szeme előtt zajlik, így akár egy nő elrablása. Manapság már szinte semmin sem tudunk meglepődni, rendkívül magasan van az ingerküszöbünk, így itt is valami hátborzongatót kellett alkotnunk, olyat,ami még meg tud lepni, ami benne marad a néző agyában, szívében. Szükség volt egy „csattanóra”, ami arcon üt, mégis hiteles marad.

Ez bejött. Síri csend honol a nézőtéren a darab végén, annyira húsbavágó a záró jelenet. Mennyire észlelitek a közönség reakcióit? Egy komédiánál automatikusan jön vagy nem jön a nevetés, de egy pszichothrillernél miből látjátok, hogy együtt sodródik veletek a színház?

Természetesen árnyaltabb a kép, de belül már akkor érezzük, hogy velünk van-e a közönség, amikor elkezdjük a darabot. A visszafojtott lélegzet, az a síri csend, amikor egy tű leejtése is hangos lenne, arról árulkodnak, hogy mennyire élnek együtt a művel a nézők. Igaz, hogy ezeket a jeleket csak fél füllel, fél szemmel érzékeljük, de tudatában vagyunk. Vannak olyan jelenetek is, amikor a közönségtől a várttól merőben eltérő visszajelzés érkezik. A néző zavara sok esetben érezhető – van, hogy a leghátborzongatóbb szituációban furcsa, kínos nevetés indul el –, nem mindig tudják hova tenni az adott sokkoló helyzetet és pont ezek a reakciók teszik nagyon emberivé az egész darabot. Nem csak a színpadon, de a nézőtéren is érzelmi sokszínűség jelenik meg.

Lepke_04

Egy ilyen intenzív, folyton lüktető darabban akár egy apró pillanat is sorsdöntő lehet. Vissza tudsz emlékezni egy olyan meghatározó mozzanatra, ami kicsit kizökkentett titeket a szerepetekből?

Elég friss az élmény, nemrég az egyik előadáson történt valami, ami kicsit kibillentett mindkettőnket az egyensúlyunkból. A színház, mint tudjuk teljesen más mint a film, mindig előfordulhatnak apró hibák, például leszakadhat valami vagy elfelejtünk egy elemet a helyére tenni. A darab egy pincében játszódik és vannak nagyon mozgalmas pillanatok. A lánynak többször megvan az esélye a szabadulásra, az egyik ilyen lehetőségnél megszerzi az ajtónyitó kártyát, odarohan a pinceajtóhoz és rángatni kezdi. Épp így tettem, csakhogy a kilincs a kezemben maradt, az ajtó pedig nem nyílt. A támadóm, akit Bereczki Zoli alakít, elkezdett közelíteni felém, nekem pedig hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Szerencsére a szemfüles kollégák résen voltak, így kinyitották az ajtót, majd amikor a következő jelenetnél elhúzták a függönyt, nagy szerelések zajlottak a háttérben. Utólag visszagondolva, akkor sem történt volna semmi, ha nem jutok ki azon az ajtón, de ott kicsit meghűlt bennem a vér. Váratlanul ért a szituáció, de úgy gondolom, néha direkt jól jönnek ezek a kis bakik, új impulzusok érnek, nem mindig a beidegződött dolgok zajlanak. Ez egy igazi adrenalinbomba, ami felpezsdíti a színészt, meg kell oldania egy váratlan szituációt. Mondjuk amikor Zoli véletlenül a szám fölött az orromat is beragasztotta a szikszalaggal, na az nem volt kellemes.  🙂

Zolival már dolgoztál együtt korábban a „Függöny fel” című darabban is, ami azonban teljesen más műfajú, egy könnyed komédia. Mennyiben különbözik a közös munka, milyen együtt dolgozni vele „A lepkegyűjtőben”?

A „Függöny fel!” egy fantasztikus vígjáték, rengeteget nevettünk a próbafolyamat alatt a színészekkel, persze ennek is megvolt a maga nehézsége. Mivel abban a darabban elég sokan játszunk, nem volt lehetőségünk ilyen mélységekben megismernünk egymást Zolival. „A Lepkegyűjtőben”viszont csak ketten vagyunk, egymásból kiindulva, egymásra reagálva tudunk jól dolgozni, meg kellett ismernünk egymás apró lelki rezdüléseit.Egyrészt kitűnő csapat állt mögöttünk, másrészt Zolival már a kezdetek óta nagyon jól kiegészítettük egymást, megvolt köztünk az a bizonyos rezgés, ami elengedhetetlen volt a szerepünkhöz. Elkezdtünk érteni egymás nyelvén, folyamatosan segítettük a másikat, Horgas Ádám pedig kiválóan terelgetett minket a jó irányba, ugyanakkor a konkrét elképzelései mellett hagyta, hogy kibontakozzunk. Nagyon szeretek Zolival dolgozni. Ennyi idő alatt sok változás történt mindkettőnk életében, de mindegy, mikor játszuk a darabot, mindegy, hogy éppen milyen lelkiállapotban vagyunk,figyelünk egymásra és abból építkezünk, amit a másik ad.

Horgas Ádám nem csak a darab rendezője, de dramaturg, sőt az animációért és zenéért, hanghatásokért is felel. Sokoldalú művész. Hogy kerültél kapcsolatba Ádámmal?

Ádámmal a Macbethben dolgoztam először (szerk.: Ágoston Kati vendégszereplőként a boszorkányt játszotta a Macbethben, a Pesti Magyar Színházban), már két hete próbálták, amikor be kellett ugrani a boszorkány szerepére. Ádám már több darabban látott és annak ellenére, hogy még sosem dolgoztunk együtt, én jutottam eszébe. Azóta is nagyon hálás vagyok neki, bátor volt, hogy „látatlanban” bizalmat szavazott nekem. Ez egy rendkívül erős próbaidőszak volt, nagyon sokat tanultam tőle. „A Lepkegyűjtőben”már biztonságban éreztem magam, tudtam, hogy olyan ember kezében vagyunk, akiben teljes mértékben bízhatunk, aki az egyik legsokoldalúbb ember a szakmában.

Ez szerintem rád is igaz, sokoldalú művész vagy és hosszú utat jártál végig, amíg eljutottál oda, ahol most tartasz. Ez az út pedig sosem ér véget. Anno amikor a Centrál Színházba kerültél, többen megjegyezték, hogy kicsit modoros vagy, túljátszod a szereped. Ma az egyik leghitelesebb fiatal tehetségként tartanak számon. Akkoriban ezt hogy élted meg és hogy érzed, mi változott azóta?

Ha megengeded, kicsit régebbre megyek vissza a múltamba, én ugyanis Egerben kezdtem a pályafutásom, ott nőttem fel, mondhatni szinte a színház épületében, ugyanis a szüleimnek köszönhetően már pici koromban belecsöppentem ebbe a varázslatos világba. Sok színészt láthattam, sőt dolgozhattam is velük gyerekként, folyamatosan szívtam magamba a szakmát. Majd a zene felé orientálódtam, magánénekszakon végeztem a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetében, közben bekerültem a Budapesti Operettszínház énekkarába. A prózai résszel itt kevésbé foglalkoztam, nem kaptam óriási szerepeket, de amikor kinyíltak előttem a Centrál Színház kapui, másfajta lehetőségeket kaptam, aminek nagyon örültem. Épp ezért rossz érzés volt ilyen kritikákat olvasni az első főszerepem után, ahol nagy színészekkel játszhattam együtt.Kicsit összetörtem,úgy éreztem, hogy nagy baj, ha ezt látják belőlem. Azóta azonban tudom, hogy ez egy folyamat és az utat az elejétől végig kell járni, nem lehet félúton rálépni.Még mindig tanulok. Nem hiszem, hogy bármikor eljutok arra a pontra, hogy azt érezzem,tökéletesen csinálom. Gond lenne, ha bármikor is ilyet éreznék. Állandóan vannak bennem kételyek, sosem vagyok teljesen elégedett magammal, mindig van hova fejlődni.

IMG_8037-3_pp kész2Akkor ezek szerint a Centrál Színház hozta a fordulópontot is? Mit tanultál, tanulsz a színháztól?

Valóban az utóbbi öt évben nagyon sokat változtam,jót tett nekem a váltás.Az Operettszínháztól is sokat kaptam, de örülök, hogy a Centrál Színházban is kiteljesedhetek. Persze az éneklés mindig nagy szerepet játszik az életemben, de nem hiszem, hogy a két műfajt teljes egészében szét lehetne egymástól választani. Szerencsés vagyok, hogy már kicsi koromban érezhettem a színház levegőjét és elleshettem azokat az íratlan szabályokat, melyeket nem tanítanak sehol. Ez egy gyönyörű világ, azt hiszem, egyfajta szerelem.

Hosszú folyamat a saját kifejezőeszközeim megismerése. Néha külső szemlélőként kell látnom magam, hisz’ nem biztos, hogy, amit én érzek belül,azt látja a néző is, nem biztos, hogy a gesztusaim mindig azt közvetítik, amit szeretnék.Küzdöttem azzal is, hogy megtaláljam a saját beszédhangomat. Anno az énekhangomat sem volt könnyű. Gyerekként még reflexszerűen jön minden, majd a környezet, a felnőtté válás folyamata bele tud ebbe szólni. A szüleimnél, otthon mindig könnyedén, lazán beszéltem, kamaszként azonban sokszor zavarban voltam idegen környezetben. Ha meg kellett felelnem vagy kínosan éreztem magam, megváltozott a hangszínem. Ez később a színpadon is nehézséget okozott. Próbáltam arra törekedni, hogy megtaláljam a természetességet.

2011-től vagy a Centrál Színház társulatának tagja, ami nagy biztonságot ad, ugyanakkor kötöttségekkel is jár. Az életedben inkább a biztos pontok vonzanak vagy szereted a szabadságot, a váratlan szituációkat, a folyamatos körforgást?

Egyrészt szükségem van a biztonságra, ami eddig szerencsére meg is volt körülöttem, ugyanis az Operettszínházban is szerződött tag voltam, majd ahogy mondod a Centrál Színház társulatában kaptam helyet. Manapság szerintem nagyon meg kell becsülni azt, ha egy társulat tagja lehetsz.Jó, ha van egy biztos pont, egy csapat, akik mögötted állnak, akik között otthon érezheted magam. És szerepek terén is fontos, ha számítanak rád,gondolkodnak benned. Ez a Centrálban maximálisan megvan. Anno Egerben gyerekként, kamaszként is egy zseniális csapathoz tartoztam. A vidéki színház légköre még családiasabb volt, boldog vagyok, hogy egy ilyen közegben nőhettem fel. Így igen, fontos, hogy tartozzak valahova. A biztonság mellett azért a kalandozás is vonz, szeretnék minél több rendezővel, színésszel együtt dolgozni, minél több darabban és szerepben kipróbálni magam.

Rendkívül mozgalmas 2015-öt zártál és az új év is hasonlóan indult. Jönnek az új kihívások, maradnak a régi, szeretett szerepek. Mik a 2016-os terveid, álmaid?

Nagyon boldog vagyok, mert rendkívül sokat adott nekem a 2015-ös év.Januártól próbálunk egy új, négy szereplős darabot, a „Nem félünk a farkastól”-t, így márciusig ebből szeretném kihozni a maximumot. Közben pedig a futó darabokat játszom. Nagyon örülök, hogy egyszerre több műfajba is belekóstolhatok, elismert színészekkel dolgozhatok együtt, folyamatosan tanulhatok, fejlődhetek. Mindig abban szeretnék teljes mértékben jelen lenni, amit épp csinálok.

Szabó Diána

Portré fotók: Wágner Csapó József

Előadás fotók: Mészáros Csaba