Előttünk az élet

Előttem az élet. Ez a mondat egy átlagos magyar fiatalnak egyszerre jelent biztonságot, az életbe és a lehetőségekbe vetett hitet és magát a bizonytalanságot. Émile Ajar regényének főhőse, Mohammed azonban nem vár a jövőtől sem jót, sem elfogadhatót, sem elviselhetetlent. Momo nem vár, nem várhat semmit. Csak mesél. Elmeséli azt, hogyan élnek együtt a 70-es évek Párizsának külvárosában zsidók, arabok, négerek, franciák, boltosok, prostituáltak, selyemfiúk, öregek és fiatalok. A regény nem más, mint egy bizonytalan korú gyermek kitárulkozása az obszcenitással átszőtt ártatlanság groteszk nyelvén.

Momo élete nem hivatalos szervek által felépített adathalmaz. Szüleinek sem neve, sem foglalkozása nem ismert előtte, vallását és életkorát tekintve is egyetlen személy beszámolójának hitelességére hagyatkozhat. Ez a személy jelenti számára egyben az anyát, az eltartót, az ápolót, majd a beteget, a gondozandót és a gyermeket is. Ez az ember Rosa mama. Rosa mama léte azonban az évek múltával éppoly bizonytalanná válik, mint minden más Momo életében.

A zsidó öregasszony alakja jól nevelt társadalmunk közép-és felsőosztályának első pillantásra minden bizonnyal visszataszító és idegen. Jelleme azonban egész életével ellentétes, és éppen ez az ambivalencia adja alakjának azt különlegességét,amely csak a mélyre néző tekintet számára nyílik meg. Rosa mama fiatalkorában testével kereste kenyerét, időskorára pedig bizarr bölcsődét nyitott, melyben havi tartásdíj ellenében – ám valójában sokukat teljesen ingyen eltartva – különféle korú, nemű, bőrszínű és vallású gyermekeket nevel, akikben szinte csak egyetlen dolog közös: mindannyiuk anyja prostituált, aki nem nevelheti otthon gyermekét. Az öregasszony hatodik emeleti lakásában azonban a máshol oly éles ellentéteket szülő különbségek elmosódnak, itt nem számít, ki muzulmán, ki zsidó, ki vietnámi. Itt mindenki pusztán ember.

Momo tehát ilyen körülmények közt nő fel. Ő Rosa mama kedvence, mert vasárnaponként soha nem jön el érte senki, és a nevére évek óta nem küldenek pénzesutalványt. Senkije sincs, csak az egyedül maradó, egyre romló, egyre szenilisebbé váló, már gyakorlatilag mozgásra is képtelen öregasszony. És ahogy Rosa mama egyre idősebbé és betegebbé válik, úgy lesz számára is Mohammed az egyetlen, utolsó igazi kapaszkodó az életbe. Mert Momo becsületes, annak ellenére, hogy néha hibázik. Tetteinek magyarázata gyermekien naiv, ugyanakkor tragikus, kényszerű koraérettségről tanúskodik, élete történetének hangvétele egyszerre kiábrándult, beletörődő, ugyanakkor megdöbbentő szeretetéhséget, magányt és félelmet mutató.

Momo erkölcsi érzéke romlatlan, noha ártatlan előadása olykor meghökkentő tudatlansággal, obszcenitással párosul. Léte kétségekkel teli, egy dologban azonban bizonyos: Rosa mamát soha, soha nem hagyja egyedül. A műből álljon most itt Mohammednek egy olyan gondolata, amely megmutatja nekünk is, hogy mindig, mindenhol, bármilyen lehetetlen körülmények közt is létezik a jóság és a szeretet. „ Ha megtehetném, én kizárólag az öreg kurvákkal törődnék, mert a fiataloknak ott vannak a skricijeik, de az öregeknek senkijük sincs. Csak azokat vállalnám fel, akik öregek, rondák és már semmire se jók, én lennék a skricijük, törődnék velük, és igazságot teremtenék. Én lennék a világ legnagyobb zsaruja és skricije, és akkor soha többé senki nem látna öreg, és elhagyott kurvát a hatodik emeleten lift nélkül sírni.”

Mindig érdemes élni valamiért. Még akkor is, ha pechünkre előttünk az egész élet.

Bertalan Leonóra