Zsof_01

„Akár egy hóba beletaposott cigarettacsikk is segíthet jobban megérteni a világunkat”

Hacsek Zsófia 2010 óta a Bécsi Egyetem hallgatója. Két alapdiploma megszerzése után jelenleg mester szakon tanulja az antropológiát. Szenvedélyesen rajong a történelem és az irodalom iránt. Zsófia nem egy elméleti szakember, hiszen részt vett számtalan terepgyakorlaton a világ különböző pontjain, és tett szert olyan tapasztalásokra és gondolatokra, melyek elmondása szerint egész életére hatással lesznek. Az interjúban szó esik többek között a menekültkérdésről, az urban gardening terápiás hatásáról, és Zsófi jövőbeli terveiről is.

 A szociokulturális antropológia, és a nemzetközi fejlesztés alapszakok elvégzése után jelenleg az antropológia mesterképzést folytatod. Mindig is vonzott ez a tudomány vagy a korábbi tanulmányaid során kristályosodott ki, hogy ez a te utad?

 Mivel ezek a tudományok Magyarországon még mindig kevésbé ismertek, ezért gimnazistaként még én sem sejtettem, hogy egyszer majd ilyesmivel fogok foglalkozni. Mivel nagyon szeretek írni és rajongok a történelmi regényekért, ezért sokáig tárcaírói vagy történészi pályára készültem, hiába ijesztgettek azzal, hogy ezekből nem lehet megélni. Abban viszont egyre biztosabb lettem, hogy álmaim városában, Bécsben szeretnék élni. Az antropológia igazából csak akkor került elém, amikor édesanyámmal megnéztük a Bécsi Egyetem kínálatát, és rájöttünk, hogy ilyen alapképzés Budapesten nincs is. Ez még egy jó érv volt amellett, hogy Bécsben kezdjem meg a tanulmányaimat, de amikor 2010-ben kiköltöztem és elkezdtem az egyetemet, még nem is sejtettem, hogy ennyire megszeretem majd az antropológiát. Számomra ez a legtökéletesebb tudomány, mert nemcsak újszerű látásmódot adott, hanem remekül összeegyeztethetem az írás, sőt, még a történelem iránti szenvedélyemmel is. Egyelőre „csak” a novelláimban és a regényötleteimben érzem a hatását, de nem kizárt, hogy a jövőben antropológiai témájú könyveket is írok majd.

 2014-ben Tirolban egy rendkívül innovatív és nagyon tanulságos vizsgálatnak lehettél részese egy kutatócsoport tagjaként. Kérlek, mesélj erről részletesen!

 Tirol olyan élmény volt, amit valószínűleg még az unokáimnak is mesélni fogok. A szeminárium alapvetően a tárgyak (jelen esetben a szemét) és az emberi érzelmek kapcsolatát vizsgálta. A mi feladatunk az volt, hogy egy tiroli sípályarendszerben térképezzük fel, mi számít szemétnek, és ez milyen hatással bír az ott megforduló emberekre, vagyis a dolgozókra és a turistákra. Én amúgy is nagyon szeretek síelni, ezért különösen izgalmasnak találtam, hogy betekinthetek a kulisszák mögé. Ebben a nagyon pontosan „kicentizett” rendszerben mindennek megvan a maga helye és ideje, még a szemétnek is. Külön konténerekbe gyűjtik a különböző típusú hulladékot, és ezeket meghatározott időpontokban szállítják le a hegyről. 2012-ben 3440 méter magasan nyitottak egy kávézót, ahová az ivóvizet sílifttel szállítják tartályokban, és ugyanígy küldik le a szennyvizet is. Mivel a legapróbb hiba is fertőzéshez vagy balesethez vezethet, ezért a dolgozók minden napja kemény küzdelem, hogy az ember az uralma alatt tarthassa a tárgyakat. A turisták ebből a feszített tempójú, bonyolult és stresszes munkából szinte semmit sem látnak, de persze mindegyiküknek megvan a maga véleménye a szemétről, a környezetvédelemről és -szennyezésről a hegyekben, illetve a pályarendszer állapotáról és áráról. Számomra a kutatás legnagyobb tanulsága az volt, hogy tényleg mindennek megvan a maga története és jelentősége, és akár egy hóba beletaposott cigarettacsikk is segíthet jobban megérteni a világunkat.

 2015-ben egy másik kutatócsoporttal az urban gardening (városi kertészkedés) jelenségét vizsgáltátok, melynek konklúziója, hogy a közösségi kertészkedés terápiás, gyógyító hatással bír. Ez hogyan lehetséges? Minek tudható be?

 Az urban gardening alapelve rendkívül egyszerű: minden érdeklődő kap egy téglalapnyi földterületet, amelyet ízlés szerint bármilyen zöldséggel, gyümölccsel, esetleg virággal ültethet be. Az egymás mellett végzett munka persze hamar összehozza az embereket, kis közösségek alapulnak írott és íratlan szabályokkal, sajátos kapcsolatrendszerrel. Ebben a kutatásban két kertet hasonlítottunk össze. Az egyiket Bécs most épülő új városnegyedében, Seestadtban alapították az ott lakók: fiatal és középkorú párok, kisgyermekes családok, nyugdíjasok. Jómódú emberek lévén az ő esetükben a kertészkedés afféle munka utáni kikapcsolódás, stresszoldás. Volt, aki olyan testmozgásnak tekintette, amellyel még extrák (zöldségek) is járnak, és abban mindenki egyetértett, hogy a saját kertben termelt élelmiszer egészségesebb és finomabb, mint a bolti. Akadt ebben a közösségben gyógynövényeket termesztő természetgyógyász és csak növényi eredetű termékeket fogyasztó vegán is. Más a helyzet Greifensteinben, egy Bécs környéki településen, ahol a közösségi kertet egy menekültszállás lakói művelik (mi még a nagy „menekültválság” előtt jártunk náluk). Itt beszéltünk például olyan középkorú úrral, aki évek óta várja, hogy elbírálják a kérelmét, és addig semmilyen munkát nem vállalhat Ausztriában. A tétlenség, várakozás, haszontalanság-érzés természetesen felőrli ezeknek az embereknek az idegeit, és ebből az állapotból jelent egyfajta kiutat a kert. Tehát számukra ez nem egy munka melletti hobbi, hanem sokszor maga a munka, amely megmenti őket a depressziótól és egyéb mentális problémáktól. Az viszont Seestadtra és Greifensteinre is jellemző, hogy a növények szeretete, az egészséges táplálkozás, a rendszeres mozgás és a közösségi élmény mindenképpen jó hatással bír az amatőr kertészekre. De talán Greifensteinben egy kicsit jobban hiányozna a kert, ha nem lenne…

 Önkéntesként részese vagy egy olyan kezdeményezésnek, mely a menekültválság antropológiai dimenzióival foglalkozik. Ezen téma kapcsán nagyon sok a tévhit, az emberek fejében pedig zűrzavar keletkezett a sok egymásnak ellentmondó érvelés végett. Mi az a gondolat vagy gondolatmenet, amelyet te mindenképp kiemelnél, és fontosnak tartod, hogy minél több emberhez eljusson?

Valahol megértem, hogy egy átlaglakos Magyarországon, aki alig ismer külföldieket (európaiakat sem feltétlenül), retteg az ismeretlentől. Nem tudja, mit várhat olyan emberektől, akikről az egyetlen információja az, hogy MÁSOK. Persze ugyanez igaz azokra is, akik téves prekoncepciókkal érkeznek Európába, aztán a valóság bonyolultabbnak és ijesztőbbnek bizonyul, mint amire felkészültek. Pontosan ez az információhiány, ismeretlenség-érzés, a másik embert „idegennek”, „másnak” tekintő hozzáállás az, ami ellen az antropológusok felléphetnek a saját eszközeikkel. A politikai válsághelyzetet sajnos mi sem tudjuk megoldani, de én hiszek olyan közhelyekben, hogy a változás alulról, velünk kezdődik. Ahelyett, hogy egyből másnak bélyegeznénk valakit, járjunk inkább utána, hogy mi az, ami közös bennünk? Mi az, amit rosszul tudunk, mi az, amiről nem is hallottunk volna, ha egy érintett nem meséli el? Ha csak a saját életemre gondolok, már két kezemen sem számolhatnám meg, hogy hányféle országból származnak az ismerőseim, barátaim. A hírekben mindig a deviánsokat mutatják, például ha egy külföldi bűncselekményt követ el, de arról sokkal kevesebb szó esik, hogy mindeközben bevándorlók ezrei, tízezrei (köztük én is) élnek békében a helyiekkel akár Bécsben, akár máshol. Talán azt kellene elérnünk, hogy ennek a másik oldalnak, a megértésnek, elfogadásnak, barátságnak is hírértéke legyen.

A mester diplomádhoz készülő szakdolgozatod kapcsán is mertél nagyot meríteni. Úgy fogalmaztál, hogy „ez az eddigi legnagyobb projektem”.

 Ha az oldalszámot tekintjük, akkor mindenképpen… 🙂 Már a mesterképzés elején kapcsolatba kerültem egy professzorral, aki többek között az antropológia tudománytörténetét kutatja. Őt főleg az Osztrák–Magyar Monarchia és az első világháború foglalkoztatja, vagyis a kezdetek, amikor különféle nevek alatt intézményesült egy emberrel, kultúrával, társadalommal foglalkozó új diszciplína. Kíváncsi lettem, hogyan zajlott ez a folyamat Magyarországon, úgyhogy jó pár hónapig ingáztam a pesti archívumok és a Bécsi Egyetem között, ahol vagy az utolsó óráimra jártam be, vagy tanársegédként dolgoztam. Több ezer oldalnyi anyagot gyűjtöttem végül, és ezekből kiindulva írtam meg a szakdolgozatomat, amely alapvetően azt a kérdést járja körbe, hogy tekinthető-e a magyar néprajz a szociokulturális antropológia korai előhírnökének. Azért érdekes ez a kérdés, mert a német nyelvterülettel ellentétben, ahol már a kezdetektől létezik a Volkskunde/Völkerkunde-felosztás, nálunk mindenre a „néprajz” szót használták. Ebbe belefért a borneói tárgyak gyűjtése éppúgy, mint a magyar parasztházak modellezése, és finnugor meg török „rokonnépek” kutatása éppúgy, mint a kongói vagy új-guineai őslakosoké. Mivel eleve érdekel a történelem, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a rengeteg archív anyagba a magyar néprajz dualizmus kori kezdeteiről. 2016 májusában a Szimbiózis Napok kulturális antropológiai fesztiválon tartottam előadást erről a témáról, és remélem, a szakdolgozatom nemcsak antropológusok, hanem a történelem és a tudománytörténet iránt érdeklődők számára is érdekes lehet.

 Az MA-diploma megszerzése után mik a jövőbeli terveid, elképzeléseid? Van esetleg olyan projekt, mely a fejedben már összeállt, és már csak megvalósításra vár?

 Szeretnék ugyanazon a vonalon továbbmenni, amelyen elindultam. Valószínűleg doktori programban folytatom majd a tudománytörténeti kutatást, akár az érintett korszakot (XIX. után XX. század), akár valamelyik aspektusát tekintve. Nem szívesen szakadnék el attól az egyetemtől, amelytől ennyi jót kaptam, és ilyen fantasztikus tapasztalatokkal gazdagított. Emellett, amint a fenti válaszaimból is látszik, fontosnak tartom a menekültek, bevándorlók kérdésének rendezését is, úgyhogy a jelenlegi tervem az, hogy karitatív, segély- vagy integrációs szervezeteknél keresek majd munkát. Az emberek vándorlását éppúgy nem lehet megállítani, ahogy a technikai fejlődést és a világ egyéb elkerülhetetlen változásait sem. Az egyetlen válasz erre csak az lehet, hogy lehetőleg mindannyiunk hasznára fordítjuk az új helyzetet, és én készen állok arra, hogy kivegyem a magam kis részét ebből a hatalmas munkából.

 Takó András