Alkony

DSC_6672

/Kirs Mónika írása a Modern és Kortárs Művészeti Központ kiállításáról és Alföldi Róbert rendhagyó tárlatvezetéséről/

A debreceni Kölcsey Központ épületéhez kapcsolódva magasodik a modern külsejű kiállítótér, mely a MODEM névre hallgat. Ide voltam hivatalos vasárnap délelőtt. Az Alkony című tárlat -mely a figuratív festészet nemzetközileg is elismert alkotóinak munkáiból állt össze- már önmagában is különlegesnek ígérkezett. Fényét az emelte tovább, hogy rendhagyó tárlatvezetőt is kaptunk erre a napra Alföldi Róbert személyében.

.

Maga a tárlat 2012. októbere óta látogatható. Az alkotók többsége még sosem szerepelt hazánkban. A 28 művész 106 képe 9 ország galériáiból és magángyűjtőitől érkezett. A kiállítás egy éves szervezőmunka eredményeként jöhetett létre és a február 3-ai zárás után tovább utazik Prágába. A világvége mítoszokat és a bizonytalanságot a festészet nyelvén tematizálja. A koncepció inspirálója Isaac Asimov 1941-es Alkony című elbeszélése. (Mi történne egy olyan bolygó lakosaival, akik eddig csak a napsütést ismerték, ha hirtelen sötétség borulna rájuk. Asimov elmélete tehát a 2 ezer évente bekövetkező összeomlás, sötétség.) Ez a gondolat inspirálta a művészeket is. (Ellen Altfest, Karin Mamma Andersson, Hernan Bas, Marius Bercea, Bodoni Zsolt, Oliver Clegg, Martin Eder, Nicole Eisenman, Tim Eitel, Adrian Ghenie, Cantemir Hausi, Chantal Joffe, Victor Man, Justin Mortimer, Ryan Mosley, Ahmad Moualla, Daniel Pitín, Vitalij Pusnitszkij, Neo Rauch, Daniel Richter, Serban Savu, David Schnell, Mircea Suciu, Szűcs Attila, Alexander Tinei, Caroline Walker, Matthias Weischer és Hugo Wilson.) A tárlat öt szekcióra bomlik: Megtört táj és torz szépség, Portréfestészet-az identitás keresése, A sötétség leple alatt, Festészet és mozi, Vészterhes otthon.

DSC_6689Alföldi Róbert a várakozó tömegen jókedvűen átverekedve magát lelkes bevezetőbe kezdett. „Ez a mai egy világszínvonalú válogatás. Még Budapesten sincs ilyen!” Szerinte nehéz a képekről bármit is mondani, hiszen „nem véletlenül nem beszél”, hanem képszerűen ábrázol a festészet. Egy ember benyomásai a művészetről érzéki viszonyról árulkodnak. Ha az ember megnéz egy festményt, akkor a létrejövő kapcsolat vagy működik zsigerileg, vagy nem. Alföldi Róbert kihangsúlyozta, hogy a saját élményeinek megosztására vállalkozik most. Szerinte ez a kiállítás bizonyítja, hogy 25-30 év után visszatalált a festészet az emberábrázoláshoz. A képek sora válasz a kérdésere: Hogyan érezzük most magunkat. Szembenézünk-e magunkkal és a félelmeinkkel?

.

Ide-oda sétálunk a kiállítótérben, hogy az Alföldi által kiemelt képekről beszélgessünk. A túl divatosnak tűnő festmények ellentéteként megnézzük a realista ábrázolású festményeket is. Az előbbi – számomra már-már szürreális alkotások után- némileg megnyugtató Sebran Savu: Autómosó-ját vagy Panelek és kertek című festményét vizsgálni. Ahogy a bérházak közt megbúvó kiskertet nézem, arra gondolok, hogy Savu-nak igaza van. Ugyanúgy le kell festeni ezt a világot is, ahogy annak idején ábrázolták például az Ásító inast, vagy a Majálist. Hiszen ez a betontenger a jelenünk, ez a mostani életünk.

A művész úr kedvenc képének Alexander Tinei: Kalap-ját jelöli meg, amin egy percig sem csodálkozom. „Itt vagyok és kimondom- de mégse- hiszen a szem nem látszik” – meséli Alföldi a gondolatait, érzéseit és egyet értek vele. Hasonló elméletet gyártok én is magamban. Másik kedvencének Chantal Joffe egyik nőalakját mutatja, amely azért tetszik neki, mert sallang nélküli, nem elemezhető, mégis van érzelem benne. Én viszont nem látom, nem érzem ugyanezt, de ez nem is baj. A sallangoktól mentes, teljes magány képe: Hugo Wilson alkotása. Bodoni Zsolt képei előtt állva pedig a szándékos provokálásra hívja fel a figyelmünket Alföldi. Véleménye szerint itt egyszerre van jelen az éles, mégis bomló tér. Valami barokkos rohadás ez, így hatnak a képek.DSC_6685

A rendhagyó tárlatvezetés véget ér, de én még teszek egy kört. Keresem a saját kedvenceimet és meg is találom őket. Hosszan nézem Hernan Bas: Éjjel jobb kint, mint bent című festményét és magamban igazat adok Alföldi Róbertnek: ami megérint, az jó kell, hogy legyen. A festmény nyomasztó ege alatt magasodó házak, -ahol csak egy ablakban van fény, -közt ül egy fiú könyvvel a kezében. A kép egy pillantás alatt hosszú történetet mesél el félelmekről, reménykedésről, rettegésről, élni akarásról.Vagy például Alexander Tiei: Család című műve, ahol a szokásos beállítás idézi a múltat, de az arcok elnagyoltak, elmázgáltak. Az egész kép szürkés, színtelen. És ebben benne vannak a családi titkok, a boldogtalanság, a társas magány érzete.

Különlegesnek találom Neo Rauch: Műszak után-ját. A bal alsó sarokban ütvefúró, fölötte valamilyen bánya-féle. A szerkesztett kép másik oldalán lábat mosó emberek, tornacipő, jobbra fent gyárkémény. A kép remek szerkesztése újabb és újabb gondolatokat ébreszt bennem.

Zárásként hadd idézzem Roberta Smith szavait, aki így vallott a rendezvényről: „…láttatja mindazt, ami körülöttünk van, a tapasztalatot belsővé teszi. Sokan állították, hogy a festészet halott, ez a kiállítás demonstrálja, hogy a festészet folyamatosan feltámadó Lázár.”

És valóban. A modernitás nem vált a festészet kárárára. Bár voltak képek, melyek nem lettek a kedvenceim, de néhányat szívesen hazavittem volna, néhány előtt pedig sokáig álldogáltam. Nem kell, nem lehet és nem is szabad összehasonlítani például Munkácsy vagy Színyei Merse Pál képeit az itt látottakkal. De mindenképpen megtekintésre érdemes és érdekes kiállítást láttam ma. Alföldi Róbert pedig szerzett néhány új rajongót a közvetlen, kedves, egyéni meglátású tárlatvezetésével- ebben biztos vagyok!

Kirs Mónika

Fotók: MODEM