Ameddig a szem nem lát

/Jasik Barbara interjúja Áfra Jánossal/

A szokásostól eltérő életformák, jelenkori látás- és nemlátás-módok – beszélgetés a frisskötetes költővel, Áfra Jánossal, aki a Körös Körül Ifjúsági Fesztivál (KÖRF) keretein belül is bemutathatta idén megjelent könyvét.

.

Glaukóma (más néven: zöldhályog) – ezzel a címmel jelent meg Áfra János, fiatal kortárs költő legelső kötete, s ezzel a választással a szerző rögtön megelőlegezte a várható olvasói reakciót. Tény, hogy nem a legcsalogatóbb cím ez egy kötetnek. Jogosan merülhet fel a következő kérdés bárkiben: Mit akar vagy éppen nem akar elérni a költő, amikor figyelmen kívül hagyja azt a bizonyos 30 másodperces szabályt (miszerint egy könyvnek fél perc alatt a lehető legjobb benyomást kell keltenie), és az olvasó azonnali megnyerésére szánt kellékek helyett a saját, szokatlan – egyesek szerint már-már bizarr – eszközeit használja. Ehhez hasonló kérdésekre válaszolt maga az alkotó, Áfra János. „Hazugság lenne egy ilyen könyvnek valami szépen csengő címet adni. Ez nem egy szépen csengő könyv. Nem akarom senkinek a lelkét simogatni a versekkel, így a cím sem kelthet ilyen benyomást, inkább figyelemfelkeltőnek szántam, és ezt a szerepét talán be is tölti.” – mondta Áfra a Glaukóma bemutatása során. Talán éppen ez a mondat sarkallt arra, hogy az interjút a fent leírt irányba vigyem. Nem bántam meg a beszélgetést, 10 perces tömör párbeszéd következik művészetről, annak művelőiről, szerepekről és életről.

Szerinted a mai irodalmi életben mennyire számít az, hogy a szerző kielégíti-e az olvasóközönség igényeit? Milyen szinten kell, vagy éppen nem kell szolgáltatásként működnie az irodalomnak?

Kétértelmű a kérdés, s nem mindegy, hogy mire gondolunk. Ha arra, hogy a legtöbb olvasót érdeklő témákhoz kényszeresen kell-e kapcsolódnia az írónak, akkor remélem: nem. Viszont ha valami olyasmit tudunk megmutatni az írással, amiről maga az olvasó sem gondolná, hogy valaha szembesülhet vele irodalmi műben, akkor nem egyszerűen kiszolgáljuk, hanem át is formálhatjuk a szövegekkel. Ezzel valamit szolgáltatunk ugyan, de már egy más szinten. Szerintem az a lényeg, hogy az irodalom is próbáljon olyan dolgokat megvilágítani vagy újszerűen megmutatni, amelyekkel eddig nem – vagy nem így – szembesültünk. Az írás lehetőséget ad, hogy élethelyzeteket próbáljak megérteni és megosztani. Ezért van, hogy az első kötetem versei is olyan szerepversek, amelyekben szituációkat veszek sorba, olyan helyzetekbe próbálok belehelyezkedni, amelyek nem mindennaposak, sokszor tragikusak, de épp ezért talán bizonyos empátiára is nevelnek. Didaktikus cél, de egy szépirodalmi szöveg mégiscsak lehetőség, hogy az olvasó belemerüljön és megdöbbenjen, hogy elsírja magát, hogy megrémüljön és átéljen egy-egy határhelyzetet, nehezen szóvá tehető állapotot, amit mások másképp már megtapasztaltak. Akár velünk is megtörténhetnének. Épp ez a félelmetes.

A hallottak alapján érdekelne, hogy mennyire tartod magad művésznek. Esetedben ez egy hobbi vagy éppen az ellentéte, felmész a művészet elefántcsonttornyába és onnan figyelsz le ránk, földi haladónkra? Hiszen a műveid által észrevehető, hogy nem külső szemlélőként jelensz meg, a szerepversek valóban úgy hatnak, mintha te is átélted volna ezeket a helyzeteket. Ez nagyon empatikus jellemre utal. Erre a tulajdonságra vajon mennyire lehet szükség?

Azt gondolom, hogy nem szabad megmaradni a szigorúan vett „elefántcsonttoronyban”. Életformám ugyan a kultúrával való foglalkozás: szervezés, szerkesztés, írás, de közben hétköznapi és sokszor elég extrém élethelyzeteket is meg kell oldanom, az írás-olvasás sokszor a feldolgozás eszköze. Fontos is, hogy olyan dolgokkal foglalkozzunk, amelyek sokak számára érdekesek és építőek lehetnek. Sokszor az elbizonytalanítás és az elforgatás általi megértés az, ami később azt eredményezi, hogy az ember teljesen másképp tud a világra nézni. Ilyenkor olyan dolgokkal találkozik, amelyek átértelmeznek bizonyos élethelyzeteket benne. Ha valamire eredendően tanít az irodalom, akkor az épp a beleélés. Az empátia leválaszthatatlan az igazi képzelőerőről.

Viszonylag régóta publikálsz és jelen vagy az irodalmi életben. Véleményed szerint milyen viszontagságokkal, esetleg pozitívumokkal találkozhat valaki a mai kortárs irodalomban?

Viszonylag szűk az irodalmi szcéna, de tévedés lenne azt hinni, hogy ez régen másképp volt. Mindig is egy kis réteg ügye volt a kortárs irodalom, csak ma sokkal több alkotónak van lehetőség, hogy megmutassa magát. Ez egyben meg is osztja az olvasók figyelmét. Folytonosan jelen lévő probléma, hogy az oktatási struktúra nem helyez megfelelő hangsúlyt a kortárs irodalom – vagy egyáltalán: a kortárs művészetek – tanítására. Pedig tudjuk: ha a kortársakat jobban megismernék a fiatalok, sokkal többen szeretnék meg az irodalmat is. Hiszen sok író olyan témákkal foglalkozik, amelyek jóval egyszerűbben megérthetőek és átérezhetőek, sokkal könnyebben párbeszédbe lépnek a saját mindennapi problémáinkkal, saját életünkkel. Lehet, hogy aktualizálható egy száz évvel ezelőtti szöveg, számunka mégis másképpen szólal meg, mást mond, más nyelven, mint a kortársainak mondott. Merőben izgalmasabb lehet egy fiatal számára olyan témáról olvasni, ami az ő nyelvén tud valamit megmutatni.

Tapasztalatból mondhatom, hogy ez így van. Ha már emlegettük a klasszikusokat és a kortársakat… Vannak olyan írók/költők, akik különös hatással voltak rád? Kik azok, akik kialakították a saját „zöldhályogodat” vagy éppen segítettek a „megvilágosodásban”?

Nagyon sok érdekes karakter van a kortárs irodalomban. Ha a magyar közegből kell olyan karaktereket említenem, akik nagy hatást gyakoroltak rám, akkor két nevet emelnék ki. Borbély Szilárdét, aki igen különös módon tudja megszólítani napjaink problémáit a szépirodalmi szövegekben, és Marno Jánosét, aki pedig sajátos versvilágot épít és egészen más irányból közelít a lírához, mint Borbély Szilárd, mégis sokat jelentett számomra, amit a szövegeiben láttam.

Értem. Nem faggatlak tovább, ez lesz az utolsó hivatalos kérdésem. Az irodalmi pályára vágyakozó fiataloknak akad-e néhány jó tanácsod, amelyeket nem hátrány megtartani?

Jó tudni, hogy eleinte nem lehet kizárólag a szépírásból megélni. Még 20-30 év után is hatalmas kiváltság, mikor ez valakinek megadatik. Ha az ember ma kultúrával akar foglalkozni, nem engedheti meg magának, hogy egyből csakis egy tevékenységre összpontosítson – kivéve, ha van egy biztos anyagi háttere, s nem kell önmagát és akár még egy családot is eltartania. Több lábon kell állni. Eleinte nagyon jó, ha egy fiatal, írással foglalkozó középiskolás vagy egyetemista keresi az olyan irodalmi köröket, amelyekben meg tud szólalni, visszajelzéseket tud kapni. Ha pedig elkezd komolyabb folyóiratokhoz küldeni szövegeket, a szerkesztők tanácsai is irányt szabhatnak. Ez részben szubjektív, megeshet, hogy sértő, ha egy-egy negatív kritikát kap, de tudni kell helyén kezelni ezeket a visszajelzéseket, és minél több véleményt meghallgatni, átszűrni. Rengeteg kortársat kell olvasni, hogy tudja az ember, mihez képest érdemes gondolkodnia ahhoz, hogy valami teljesen újat tudjon megfogalmazni, s kortárs nyelven szólaljon meg. Ezen a szinten lép be a tehetség kérdése, a kreativitásé, hogy merre tudja billenteni a már meglévő ismeretanyagot, hogy már ne csak utánozzon. Ha valaki tényleg eljut odáig, hogy rendszeresen publikál, és megtalálta kisebb irodalmi körökben a helyét, akkor meg kell próbálnia belépni egy nagyobb fiatal irodalmi szervezetbe is. Úgy gondolom, erre kiváló hely például a József Attila Kör, amely az én kötetem megjelenését is segítette.

A JAK által bemutatott kötetek és programok alapján én is úgy gondolom, hogy a József Attila Kör tökéletes közeg erre a célra. Köszönöm a beszélgetést!

Jasik Barbara