Április 11. – A költészet napja

Kevés egy nap az évből a magyar költészetre. Hiába hívják fel rá a figyelmet, hiába ünnepelnek, és jelzik: magyarként létezünk, lírai műveink mások számára érthetetlenül, ám mégis halhatatlanok –mindez kevés. Mert a költészet nem évente egy alkalommal piedesztálra emelhető törekvés, valóság, vagy csoda, hanem iránymutatás a mindennapokban, elrettentő példa, tanács, vagy az a szépség, ami mindig, mindenütt jelen van – jelen lehet – mindannyiunk életében.

Petőfi Sándor így írt A költészet című versében:

„Több a költészet! olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad.”

Szabad? Az irodalom kapuján belépni sokkal inkább kell, mert ismerni elődeink gondolatait egyszerre igényként fellépő kötelességünk, talán legfőbb tanítónk, és egyben az élmény, amely a hétköznapokba beleivódva ünnepé avatja a legegyszerűbb pillanatokat is. A koszos és végletekig személytelen vasúti vagonokban éjjel utazva a kerékcsattogásra József Attila sorai rímelnek: „Így iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok, / és én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok.” Ha hirtelen megmagyarázhatatlan béke lep meg séta közben, partról a vizet szemlélve, vagy egy hegy tetején ülve, Ady Endre szavait hallom: „Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.”  Puha nyári estéken, amikor az éjszaka olyan lassan érkezik, hogy már-már úgy érzem, napkeltéig csupa szürke és kék árnyék lesz az ég, Tóth Árpád jut eszembe: „Halvány, szelíd és komoly ragyogást, / Mely már alig volt fények földi mása, / S félig illattá s csenddé szűrte át / A dolgok esti lélekvándorlása.”

Mert a költészet a szavak hatalma –olyan hatalom, amely nem rombol, nem rombolhat, csak épít: közöl, tanít, megmutat, többletjelentést ad, beszél helyettünk akkor, amikor a mi szánkat mondatok helyett csak tétova hangok hagyják el. Szerelmünknek vallomás helyett az Ódát szavaljuk, Kosztolányi Halotti beszédéből idézünk, ha képtelenek vagyunk szavakba önteni szerettünk halála miatt érzett fájdalmunkat, Babits műveit olvassuk, ha a lét értelmét – inkább értelmetlenségét – kutatjuk. Weöres Sándor egyszerre játszik velünk és gyermekeinkkel. Megborzongunk, ha Radnóti helyettünk mondja el az elmondhatatlant, hogy mi az otthon, mi a haza, mi a mindannyiunkat összekötő közös tudat, ami egyben átkunk és áldásunk. Ezrek kényszerű döntés felett érzett bánatát sírja el Márai Sándor így írva: „Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény / Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt – / Mert ez maradt.”

Igen, ez maradt nekünk, éljünk magyarként a világon bárhol. Költészetünk, irodalmunk, művészi életünk, tudásunk kincs, amely mindannyiunkat összeköt, olyan érzések szócsöve, ami másként, máshogy nem mondható el. A költészet az élet sója: élhetünk nélküle, hiszen nem szükségszerű velejárója a létünknek, de mégis nélkülözhetetlen. A költészet napja Magyarországon így nyeri el valós értelmét: alkalom arra, hogy végre örüljünk annak, ami már a miénk.

Bertalan Leonóra