Az ajtó – Szabó István filmje

Sosincs könnyű helyzetben az a rendező, aki meglévő, sokak által ismert irodalmi mű alapján készít filmet. Nehéz ez, mert egyéni elgondolásai közben mindvégig szem előtt kell tartania azt a tényt, hogy alkotását nézőinek jó része saját, a műhöz kapcsolódó érzelmei, meglátása, igényei szerint fogja megítélni.

Szabó István Az ajtó című, Szabó Magda regénye alapján készült filmjén jól észrevehető, hogy tisztelettel nyúlt az írónő művéhez, és igyekezett olyat alkotni, amely minden néző számára befogadható, értékelhető, élvezhető. A kérdés csupán az: sikerült-e mindezt úgy megtennie, hogy közben éppen emiatt az eredeti történet ne szenvedjen csorbát?

A film látványvilága tökéletes. Pasarét utcái, otthonai, lakói, hangulata a maga bájában jelenik meg a vásznon, egyszerre érvényesülnek a szocializmus mindennapjainak, körülményeinek sajátos jellemzői az ebből a korból elkívánkozó, magát itt otthon nem érző író házaspár életének különcségével.

 A színésznők játéka szintén megkapóan szép és hiteles. Helen Mirren esetében a közhely igaz tartalmat nyer: a színésznő remekel Szeredás Emerenc szerepében. Martina Gedeck alakítása kevésbé karakteres, és talán kevésbé jeleníti meg az írónő Emerenchez hasonlóan szenvedélyes jellemét, ám éppen ez a mértéktartás akadályozza meg a nézőt abban, hogy érzelmektől vezérelve döntsön akkor, amikor megítéli: helyesen cselekedett-e Szabados Magda? A legjelentősebb férfi szereplő, Eperjes Károly játéka egyszerre hiteles, és egyben mégsem az. Hiteles, mert a színész a rá jellemző aprólékosan kimunkált, egyedi előadásmóddal valójában hibátlanul játszik, azonban önhibáján kívül mégis hiteltelenné válik azáltal, hogy a puszta lényéből áradó erő és nyugtalanság összeférhetetlen az író alakjának a regényben részletesen megfogalmazott hűvös nyugalmával, és határozott, alapvető jellemvonásaiban is megmutatkozó polgári értékrendjével.

Hű és méltó tehát a film Szabó Magda regényének mondanivalójához? Részben igen, részben azonban sajnos nem. A rendező azon igyekezete, hogy alkotása széles körben találjon elismerésre és sokak tetszését elnyerje, néha felülkerekedett azon a törekvésen, hogy a film megőrizze és megmutassa azokat az alapvető értékeket, és leginkább értékrendet, melyet a regény magában hordoz, és amely annak leglényegibb eleme. Gyakran feltűnően hiányoznak az egymást követő, ám gyakran élesen különváló jeleneteket összekötő, azokat és egyben a mögöttük húzódó gondolatokat összefüggéseiben érthetővé avató narrációk.

Emellett fontos leszögezni: ez a mű nem vígjáték, legfeljebb az élet adta helyzetkomikummal nevettet. A filmben azonban nem kevés az olyan szójáték, humor, amelynek célja pusztán a nézőközönség figyelmének felkeltése – és ezeknek a regényben nyoma sincs. Kétségtelen, hogy így az alkotás populáris, szerethető, de hiba azt hinni, hogy ezáltal könnyebben érthetővé, emészthetőbbé válik. Így legfeljebb közelebb kerül a tömegkultúrához, ám így nem a befogadót emeli fel a mű által képviselt gondolatok, kérdések, felvetődő problémák színvonalára. Sokkal nagyobb gond ez annál, amit egy esetleg kevésbé „mulatságos” történet vont volna maga után.

Ezzel kapcsolatban még valamit le kell szögeznem. Bármennyire is hatásos a film utolsó jelenete, megbocsáthatatlan hiba volt ezzel lezárni a filmet. Igaz, így a moziból mindenki, aki nem ismeri a regényt, azzal a boldog tudattal távozik, hogy népmeseien szép volt a történet befejezése. Azonban így éppen csak a valódi mondanivaló marad homályban: nem szabad mások helyett döntenünk saját életük alakításáról.

Mert Emerenc nem bocsátott meg.

Bertalan Leonóra