AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

/A Debreceni Csokonai Színház előadása és interjú Pállfy Tiborral/

A színészbüfében ülök. Másfél óra van az előadásig. A ma esti darab egyik főszereplőjére várva eszembe jut, hogy mit hallottam róla: „Az erdélyi színjátszás egyik legnagyobb alakja”. A neten felsorolt rengeteg szerep alapján egyben biztos vagyok: Pálffy Tibor nem szokott unatkozni. S ekkor belép egy jókedvű, karizmatikus férfi, akinek nyugodtsága láttán elámulok. Az idő szorít, nekifogok hát a „vallatásnak”. Még így is lekötelez, hogy interjút ad, ahelyett, hogy elvonulva a szerepén elmélkedne.

.

Sepsiszentgyörgyről, a Tamási Áron színházból érkeztél. Vidnyánszky Attila így nyilatkozott rólad: „remek színész”. Mit jelent ez neked? Inspirál vagy feszélyez?

„Kölcsönös elismerést jelent. Nagyobb összefüggésben ugyanazt a színházi nyelvet beszéljük. Régóta ismerjük egymást, s régóta vágytunk már egy közös munkára. Ez most megadatott.”

Melyik a legnehezebb szín és melyik adja a legtöbbet emberileg számodra?

„Ilyen értelemben nem lehet szétválasztani a színeket. Ami biztos, hogy egy előadást többnyire nehéz elkezdeni és nehéz befejezni. Fontos számomra, hogy hogyan indul a darab és fontos a vége is.

Számodra nem első találkozás ez a szereppel, hiszen 10 éve már játszottad. Miben változott Lucifer alakja azóta?

„Nem lehet változásról beszélni, nem lehet a két alakítást összehasonlítani, hiszen két különböző előadásról beszélünk. Ezen túl meg a világ is óriási változásokon megy keresztül 10 év alatt, ennyi idő még egy előadáson belül is szembeszökő változásokat okoz. Emberileg viszont mindegyik munka tapasztalatot és új ismeretségeket ad.  Ilyen szempontból pedig minden új és minden más.”

Van egy alapvető ellenszenv az emberekben Lucifer alakja iránt, főleg vallásos szemmel. Hogyan lehet ebből színészileg mégis profitálni?

„A hit kérdését nem lehet megkerülni. A rendezőn múlik, milyen formában viszi bele az előadásba. Legyen-e súly a valláson? Én magam Istenkereső ember vagyok. Természetes hát, hogy megjelenik az én hitem is a darabban, viszont a hangsúlyt igyekszem a mindenkori Problémára helyezni. Csak a név Lucifer, ő csak bizonyítani akar. Kérdés inkább az: mit állítunk és hogyan. Tartalom és Forma. Azaz Hit és Vallás.

Mi a fő mondanivalója számodra a műnek?

„Inkább azt mondanám, amire vágyom. Hogy a nézők vigyék haza magukkal az előadást, dédelgessék, foglalkozzanak egymással….”

Szükséges-e a darab dinamikájának szempontjából, hogy milyen Ádám és Lucifer kapcsolata a hétköznapi életben?

„Távolságból egymást követő viszony van köztünk. Érdekel bennünket, hol tart a másik a pályáján, mikor mit játszik, és hogyan.”

Ha belejavíthatnál a szövegbe, megtennéd?

„Eszembe jut Spiró szövege: „Moliere egy zseni, tessék hát zseniként kezelni”. A mindenkor költő iránt tisztelettel és alázattal szabad csak viszonyulni.”

Én is maximális elismeréssel adózok Madách zsenialitásának. Egyszerűen csak átfutott a fejemen, hogy legtöbbször milyen csalódott vagyok, ha egy szép film szomorú véget ér. Olyankor szívesen reklamálnék.

„Ha véletlenül a darab vége itt hollywoodi happy end lenne, akkor viszont átírnám!” – nevet és nevetek vele. Elhiszem, hogy megtenné.

A művész úr felugrik és elszalad, mert már másodszor szólítják a hangosbemondóban, én pedig átsétálok a nézői büféhez, hogy meghallgassam a rendező bevezető szavait. Vidnyánszki Attila a „Hangoló”-n így vallott a darabról:

„Miért is kezdtem Az ember tragédiájával foglalkozni? Küldetésnek éreztem. A mai kor közönségének szóló formát kell keresni az ilyen alapművek számára. A szerelem ezzel a művel még tanárként kezdődött. Annyi gondolat, annyi inspiráló lehetőség van benne, képek, metaforák. Világviszonylatban is büszkék lehetünk rá. Nagyon magyar, fájdalmasan magyar mű ez! Mégis egy derűs változata ez a mai az eddigieknek. Letisztult, s folyamatosan változik. Hiszen például Szegeden rengeteg statisztával oldottuk meg a feladatot, itt viszont kisebb helyen, kevesebb szereplővel kellett dolgozni.”

Mindjárt hét óra. Szállingózunk befelé a nézőtérre. Meglepődve veszem észre, hogy minden színész a színpadon van, ott várnak ránk, hogy elfoglaljuk a helyünket. Mire az előadás elkezdődik, már létrejött valami energiaáramlás a szereplők és a nézők között.

.

Mit is mondhatok az előadásról? Szeretném kerülni a közhelyeket, ezért inkább megállapításokra, tényekre alapozok. A főszereplők: Vass Magdolna, Pálffy Tibor, Trill Zsolt. Éva játékából lágyságot, Ádáméból az útkereső ember fájdalmát, Luciferéből valami megfoghatatlan erőt érzek. Pálffy Tibor lubickol a szerepben. Mozdulatai határozottak, lénye nem gonosz; valami különös sugár lángol körülötte. Fekete szárnyait még a kezdetekkor leveszi, s innentől kezdve tényleg nem bukott angyalt, hanem egy – az élet árnyékos oldalát megmutató- vezetőt játszik.

A rendező magabiztosan nyúl a színműhöz, s egy igazán modern, mégsem emészthetetlen változatot tár elénk. A jelmezek igényesek, a díszletek rendkívül ötletesek. Érdekes megoldásként egy részük végig ottmarad a színpadon, ezzel emlékeztetve bennünket, hogy a múltat ugyan magunk mögött hagyjuk, de el nem felejthetjük.

Szintén jó megoldásnak érzem, hogy az egyes színek közt nincs éles átmenet. Nem érezzük törésnek, hogy előbb még egy bacchanália látványa tárult elénk, majd a francia forradalmat élhetjük át a szereplők révén.

Néhány könnyel a szememben hagyom el a színházat. Miért? Mert kaptam valami útravalót ma este megint. A színházat nem kell és nem szabad leírni, feledni, még mindig tud adni nekünk! Aggodalmam fölösleges volt. A modern változat nem lett a darab kárára. A rendező úgy fogta meg a szálakat, s úgy pászította őket egymás mellé, mint egy virtuóz szövőművész. Eme újraértelmezés késztet bennünket is új gondolatokra. Megkapó pillanatok? Abból bizony volt néhány. Az agyamban rögzített képek? Azokból is. A falanszter élethű lombikbabái, Lucifer tánca, a fémtraverzekre felrakott korábbi díszletek, Ádám arcán a szomorúság, a maroknyi szereplő lelkes munkája, Szűcs Nelli sziporkázó játéka. Hangok? A vastaps a darab végén. Bár személy szerint én taps helyett legszívesebben megöleltem volna mindegyiküket. De jó, hogy ilyen színészek játszanak Debrecenben!  

Kirs Mónika

Képek: http://www.csokonaiszinhaz.hu/