Sokat akar a szarka…

/Gera Márton írása az Argo-akció című filmről/

Argo banner[2]

Ha az ember egy bemutatóval minden héten összefut a moziban, akkor már nagyon kíváncsi lesz az adott filmre, ráadásul tizedszeri végignézése után felfedezi a trailer hibáit. Ben Affleck legújabb filmjének bemutatója ilyen. Az előzetes eleje egy feszült dialógusokkal teli drámát ígér, de megjelennek benne egy filmstúdió mézes-mázos díszletei, a végén pedig ”akció-orgia” következik. Ilyen lesz maga a film is, mindenből egy kicsit ad hozzá ehhez a magát thrillernek nevező alkotáshoz. Ami még véletlenül sem lett thriller (a szó a borzongásból ered, e film esetében ilyenről nem nagyon beszélhetünk), sőt a legnagyobb baja az, hogy maga sem tudja, mi akar lenni.

Affleck filmje valós történelmi események alapján készült. 1979-ben Iránban forradalom van, a felbőszült tömeg túszul ejti a teheráni Amerikai Nagykövetség diplomatáit, de hat embernek sikerül idő előtt megszöknie, ám ha megtalálják őket kegyetlen halál vár rájuk. A CIA a lehető legképtelenebb ötlettel próbálja kijuttatni őket az országból: mintha filmet készítene, úgy megy az országba Tony Mendez (Ben Affleck) ügynök, ám, hogy minden simán menjen, az ál-film alapjait le kell „fektetni”.

A film képregény szerű stílusban, animékre hasonlító képi világgal kezdi el a mesélést. Ellenben ezt a pár percet követő egy óra kimossa a fejünkből az optimizmust: útkeresésnek nevezhető az alkotás első fele, politikai dráma egy kis személyes tragédiával keverve, egy kis akció és néhány száraz poén, ami egy Adam Sandler vígjátékban elmenne. Nagyon erősen megmutatkozik, hogy a film túlvállalja magát, nem tudja, mi akar lenni, így egyszerre lesz minden. De ha egyedül a film második felét kellene értékelnem, akkor ez a kritika egy magasztos óda lenne, amely az alkotás érdemeit zengi. Maga az akció bemutatása izgalmas, leköti a figyelmet, és a szökés egy kiválóan felépített akciójelenttel zárul. Érzi az ember, hogy erősebben ver a szíve, amikor a kis csapat felszáll a repülőgéppel.

Az egyik legnagyobb kérdés az számomra, hogy miért kezd el pedzegetni egy olyan síkot a film, amelynek a kibontakoztatására nem jut idő. Mendez és a felesége-fia kapcsolatáról van szó; a film közepe táján felhívja őket, a film végén pedig elmegy hozzájuk, és igazi romantikus vígjátékba illő happy-enddel zárul azalkotás, miközben apa és fia ölelgeti egymást: nagyjából ennyi, így kissé érthetetlen, hogy ez az akció miért vezette rá a család fontosságára. Ennek az esetben lenne értelme, ha a film egy Tony Mendez életét kompletten bemutató alkotás lenne, de jelen esetben ez felesleges, mert a film nem egy élettörténet. Az egyik utolsó jelenet pedig kifejezetten giccses, amikor a rendező burkoltan, de mégis nyíltan mondja ki, hogy az amerikaiak megint megcsinálták, de a kanadaiak (ide be lehet helyettesíteni bármit) aratják le a babérokat. Szegény CIA-sok, mindjárt megsajnálom őket. A két teljesen felesleges elem „szükségességét” sejtjük: az akadémiai tagjai lelkesen fognak bólogatni. A rendező tévúton jár a tekintetben is, hogy attól tekinthető egy film komolynak, hihetőnek, ha néhányan vöröses arccal káromkodnak nagyon sokat a vásznon. Itt sajnos ez történik.

Ben Affleck alakításából hiányzik valami, az a plusz, ami miatt az ember elnézné a film gyengeségeit. Tehetséges színész,de az általa alakított Tony Mendez nem több egy egyszerű bátor ügynöknél, aki a világ minden jó tulajdonságát magába akarja tömöríteni. Mondjuk, ez furcsán hangzik, nem hiszem, hogy mindennap találkozunk ilyen személlyel, de Affleck karakterénél nem érzékeljük az őrlődést, a választás nehézségét. Ilyen ember pedig nincs. Nincs ideje felépíteni a jellemét, mivel egyszerre akar lenni szerető apa, laza ál-producer, és emberi életet mindenek fölé helyező hős. A további mellékszereplők semmi pluszt nem adnak a filmhez, a kiszabadításra várókat nem ismerjük meg részletesebben, néha-néha elcsípünk egy-egy beszélgetést a szájukból, de ennek nincs értelme, mert mindenki a „de szeretnék már innen szabadulni, közben meg mindenkivel kiabálok” típust hozza. A filmben jelen van még John Goodman, aki mostanában nagyon szeret gazdag producert (lásd: A némafilmes) alakítani, bohóckodik itt is pár jelenet erejéig.

Az egyértelműen megállapítható, hogy Ben Affleck Oscarra hajt ezzel a filmmel. De két órába akart mindent beletömöríteni, ami nem sikerült neki. Az Argo-akció nem lett sem akciófilm, sem igazi dráma, a krimitől is távol áll, történelmi filmnek kikiáltani pedig egyszerűen nevetséges, a thrillert meg ne is említsünk. És egy újabb „de” következik: a film biztosan be fog zsebelni pár szobrocskát az akadémiától, mivel a tagok kifejezetten szeretik az olyan filmeket, amelyek az amerikaiak hősiességét hirdetik.  A film hatalmas léptekkel menetel afelé, hogy az idei év leginkább túlértékelt alkotása legyen.

Gera Márton