teliutazas 237

Börcsök Enikő: „A színpadon kijátszhatom magamból, ami a lelkemet nyomja”

Eddig mindig a Vígszínházban találkoztunk, de ezúttal az otthonába invitált, én pedig örömmel mentem. Hiszen Börcsök Enikő az egyik legkedvesebb színésznőm, akinek a tehetsége, az elhivatottsága, a természetessége, a közvetlensége és az őszintesége mindig magával ragad. Ráadásul az interjút megelőző este sokadszorra is megcsodáltam őt a kedvenc darabomban, és éreztem, hogy hálás témához nyúlok, ha szóba hozom a legfrissebb színházi élményemet. Azon a délutánon sok mindenről beszélgettünk: ritka színházi pillanatokról, színészt próbáló feladatokról, a társulati lét varázsáról, bónuszként pedig Börcsi jóvoltából bepillanthattam egy színes színjátszó tábor dolgos és vidám mindennapjaiba…

Három éve ilyenkor egy Víges rendezvényen az egyik kollégád megkérdezte tőled,  melyik a kedvenced az aktuális szerepeid, illetve a műsoron lévő előadásaid közül, te pedig gondolkodás nélkül rávágtad, hogy az Augusztus Oklahomában. Azóta volt jó néhány bemutatód, jelenleg is tíz darabban játszol. Most melyik a szívednek legkedvesebb?

Most is az Oklahoma a kedvencem (mosolyog). Egyrészt mindig nagyon várom azokat az estéket, amikor ezt játsszuk. Másrészt amikor vége van, akkor egy olyan fantasztikusan jó érzés fog el, ami piszok ritkán adatik meg: miután lejövök a színpadról az öltözőmben üldögélve mindig rám tör a sírás, ami egy nagyon jó és felszabadító érzés, mindig megkönnyebbül tőle a lelkem. Amikor Eszenyi Enikő (a darab rendezője – a szerk.)  az  előadás után bejön hozzám, mert szinte minden alkalommal bejön, én már rendszerint pityergek… Akkor ő is rákezdi, és olyankor együtt sírdogálunk…

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A bemutató évében több szakmai elismerést kaptál Barbara Weston megformálásáért: 2009-ben a IX. Pécsi Országos Színházi Találkozón téged választottak a Legjobb női epizódszereplőnek, és még abban az évben megkaptad a Színikritikusok Díját is a Legjobb mellékszereplő-kategóriában. Ha valamire, erre mondják, hogy színész és szerep tökéletesen egymásra talált…

Ez olyan érdekes! Az ember akár öt-tíz évet is vár, amíg jön egy olyan darab, ha egyáltalán jön, amit annyira magáénak érez, mint én az Oklahomát. Amit úgy könyvel el, hogy az ilyen feladatért érdemes színésznek lenni. Amikor valami olyan történik velem, ami rám is hat, ami a zsigereimbe hatol… Hiszen nyilván azért is lettem színész, mert a szerepeim által sok mindent kiadhatok magamból, amit a privát életemben nem adnék ki. A színpadon kijátszhatom magamból, ami a lelkemet nyomja. Kevés az olyan szerep, amire azt mondom, hogy abba tényleg mindent belerakhatok, de ilyen most fent a Házi Színpadon a Téli utazás is. Mondjuk, ilyen nehéz dolgom még nem volt szereppel…

Igazi színészi bravúr, amit „odafent” produkálsz. A Nobel-díjas osztrák írónő, Elfriede Jelinek darabjában egy hosszú és igen nehéz, párbeszédek nélküli szövegfolyammal kell(ett) megbirkóznod. Hogy lehetett próbálni egy ilyen rendkívül összetett, filozofikus, klasszikusnak semmiképpen nem nevezhető művet?

Nehezen! (mosolyog) A próbák nagy része a szöveg értelmezésével és tanulásával telt. Eltartott egy ideig, mire  megértettem egyáltalán, hogy miről fogok beszélni, és hogy fűzöm egymásba a gondolatokat. Aztán amikor megértettem, akkor utána egy külön mesét kellett kitalálnom ahhoz, hogy tudjam, mi fog következni, hogyan tudom összekapcsolni az egymás után következő részeket, de a pánik így is óriási rajtam. Azokon a napokon, amikor este a Téli utazás megy, már reggel összeszorul a gyomrom. Pedig minden alkalommal korábban bemegyek a színházba és az előadás előtt végigmondom a szöveget elejétől a végéig, és még így is pánik van rajtam. Olyan furcsa érzés, hogy húsz év után egyszer csak elért egy ilyen feladat, amire azt mondtam: „Na, Enci, ezt nem rázod ki a kisujjadból!”

Ráadásul ennél az előadásnál adott esetben a rögtönzéssel sem mész sokra.

Nem tudok rögtönözni benne, mert nem mondhatok mást a leírt szöveg helyett, nem válthatom ki az írónő szavait a sajátjaimmal, sem rokonértelmű kifejezésekkel, mert akkor nem fogom tudni, mi következik. A Téli utazást úgy tanultam meg, mint egy szóláncot; ha kiesik egy szó, vagy ha kihagyok valamit, akkor már nem tudom folytatni. Szóval, ez tényleg nagyon nehéz…

Fotó: Almási J. Csaba

Fotó: Almási J. Csaba

Amikor elvállaltad a szereped, sejtetted, hogy nagy fába vágod a fejszéd?

Amikor Zsótér Sándor felkért a feladatra, annyit fűzött hozzá: „Böbikém, ez egy végeláthatatlan szövegfolyam, majd valamit úgyis kitalálsz… (nevet). Ő is és Ungár Juli dramaturg is mindig azt mondogatták: „Benned van minden reményünk, nagyon bízunk benned, ezért nincs félnivalónk.”

Nyilván jólestek ezek a szavak, mert valószínűleg nem túl gyakran kap a színész ilyen dicséretet a rendezőjétől, de szerintem nem könnyítették meg a helyzetedet. Sőt!

Mondtam is nekik, hogy én ezt pont fordítva gondoltam: abban reménykedtem, hogy majd ők kitalálnak valamit (nevet). Egy darabig amolyan „vak vezet világtalant”-helyzetben éreztük magunkat, de közben meg annyira jó volt próbálni, mert mindenre volt idő. Zsótérral mindig halálos nyugalomban folynak a próbák: ha ő rendez, akkor soha nem stresszelek, vele igazán felszabadultan tudok dolgozni. Úgyhogy azt tudtam, hogy jó munka vár rám, mert én eddig minden előadást nagyon szeretem, amit ő rendezett, és mindegyikben maximálisan megtaláltam az örömömet. Akkor is, ha a darabjai nem mindig aratnak zajos sikert, mert nem feltétlenül nagyközönség-barát előadásokat csinál, de én mégis mindig akkor hozom a legjobb formámat, és akkor érzem magam a legjobban, ha vele próbálok, mert tudom, hogy ott nagy baj nem érhet, hogy jó fog kikerekedni az együttműködésünkből, és az is biztos, hogy Zsótér minden munkája értéket képvisel.

Milyen a darab fogadtatása?

Kezdettől fogva tisztában voltunk azzal, hogy a Téli utazás csak egy bizonyos réteget érdekel. Szerintem akik eljönnek, azok biztosan tudják, mire jönnek, és nagyjából sejtik,  mire számíthatnak. Úgy látom, hogy a nézők többsége a második felvonásban érti meg a darab lényegét, addigra éreznek rá az ízére, ott kapják el igazán a fonalat. A jelenlévőknek mindig nagyon tetszik az előadás, a végén sokat és jól tapsolnak, bravóznak is időnként.

Nem csoda, hiszen fantasztikus teljesítményt nyújtasz. Mindenki jól játszik benne, de azért te viszed a prímet.

Nagyon szeretem ezt az előadást, nagyon örülök neki! Annyira jó érzés, hogy megtanultam  a szöveget (mosolyog), büszkeséggel tölt el, hogy megbirkóztam vele.

Rajtad és Venczel Verán kívül 3 egyetemi hallgató közreműködik az előadásban. Hogy ment a közös munka a fiatalokkal?

Nagyszerűen! Benővel (Fehér Balázs Benő – a szerk.) már játszottam Gulyás Marci darabjában, a Korrupcióban, Szabó Erikával pedig a Sógornőkben szerepelek, úgyhogy őket ismertem. Bach Katával most először dolgoztunk együtt. Nagy örömömre az utóbbi 2-3 évben csak olyan fiatalokkal találkoztam, akik kíváncsiak, mindent meg akarnak tanulni, magukba akarnak szívni. Ők hárman is hihetetlen alázattal, nagy figyelemmel és fegyelemmel, bámulatos odaadással dolgoztak. Nagyon boldogok voltak, hogy lehetőséget kaptak Zsótér Sándortól, és megtettek mindent tőlük telhetőt, hogy megszolgálják a bizalmat. Kedvesek voltak, figyelmesek, segítőkészek, és rengeteg jó ötletekkel rukkoltak elő: mindhármukat nagyon megkedveltem. A próbák remek hangulatban és az előbb említett nagy nyugalomban teltek: nem kapkodtunk, nem idegeskedtünk, ebből kifolyólag minden nap mindenki jó kedvvel ment be a színházba.

Fotó: Dömölky Dániel

Fotó: Dömölky Dániel

Az anyaszínházad tavaszi bemutatóiban nem szerepelsz, de téged ismerve, az elkövetkező hetekben sem fogsz ölbe tett kézzel ülni otthon. Milyen feladat vár még rád a szezon hátralévő részében?

Bodzsár Márk, az Isteni műszak című film rendezője ezúttal egy színdarabot rendez: Raymond Chandler: Hosszú álom című krimijét állítja színpadra, amelyben egy férfit, egy dagadt, 130 kilós gengszter fővezért alakítok.

Egy újabb komoly kihívást jelentő karakter…

Ezért is mondtam boldogan igent a felkérésre, másrészt az egész munka érdekesnek ígérkezik. Márkot egyébként is nagyon bírom, mert egy jó gondolkodású, jó szándékú, tiszta szívű, tehetséges srác, akire bátran rábízom magam, mert biztos, hogy jót csinál. Május elején lesz a bemutató, és ha minden jól alakul, akkor nyáron is eljátsszuk majd néhányszor a darabot. Örülök ennek a feladatnak már csak azért is, mert vendégeskedni mindig jó. Az új közeg engem mindig borzasztóan inspirál.

Idén éppen 20 éve vagy Vígszínház tagja. Két évtized hosszú idő…

Hosszú, de szerencsém volt, mert sokfelé dolgozhattam közben: a korábbi igazgatóm Marton László és a jelenlegi, Eszenyi Enikő is lehetővé tették, hogy „külsős” munkákat vállalhassak, ami mindig színesíti egy kicsit a színész életét. Ha fel is merült bennem egyszer-kétszer az elmúlt húsz évben, hogy talán váltanom kellene, igazából sosem vettem komolyan fontolóra ezt a kérdést.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Megfordult valaha a fejedben, hogy esetleg szabadúszóként kipróbáld magad, vagy  túl kockázatosnak tartod, tartottad feladni a biztosat a bizonytalanért? Mondjuk, nem hinném, hogy ne kapkodnának kéz kézzel utánad a rendezők.

Lenne munkám, az biztos, attól nem félek, hisz’ szerencsére nagyon sok fiatal hív, tehát sokat dolgoztam, dolgozom fiatalokkal különböző független csoportokban, az egyetemen, és  egyéb helyeken is. Nem is a létbizonytalanságtól való félelem tartana vissza, sokkal inkább az, hogy szabadúszóként nem lennék boldog. Jó tartozni valahová! A Vígszínház társulata, beleértve a kellékeseket, az ügyelőket, az öltöztetőket, a világosítókat stb. számomra olyan, mint egy szerető, nagy család. A kollégáim többségét régóta ismerem, sokan közülük a barátaim, akikkel félszavakból megértjük egymást, és ez sehol máshol nem adatna meg. Arról nem beszélve, hogy a Vígszínház hatalmas nézőterét sem pótolhatja semmi: amikor a színpadon állok, az mámorító! Engem ma is folyamatosan ráz a hideg azokon a deszkákon – tényleg piszok jó érzés! Biztos, hogy esténként a sok ember energiája összeadódik, ezt a játék közben is érzem, és az 1200 néző figyelme, kíváncsisága, együtt érzése és együtt lélegzése „szárnyakat ad”. Emlékszem az első olyan szerepemre, amelyben, ha csak pár percig is, de egyedül álltam a színpadon: Pollyt játszottam a Koldusoperában… Furcsa érzés volt és egyben felfoghatatlan is, mert tudtam, hogy abban a jelenetben minden tekintet rám szegeződik, és azokat a „kiváltságos” pillanatokat senki nem veheti el tőlem. Nehéz szavakba önteni, mit éreztem akkor és ott, harmadéves főiskolásként a Vígszínház színpadán. Nincs még egy színház, ahol hasonló élményben lehetne részem…

Nem tudom, mennyire köztudott, de a színházi és filmes munkáid mellett szívesen vállalsz önkéntes feladatokat is: a Nemzeti Vese Program nagyköveteként például rendszeresen részt veszel a Transzplantációs Alapítvány rendezvényein, Nyaranta pedig a szervátültetett, ill. a transzplantációra váró gyerekeknek szervezett balatonvilágosi táborban vakációzol egy hétig a „kis hősökkel”. Ha valaki, te biztosan sok erőt adhatsz nekik, hiszen te magad is átestél két veseátültetésen.

Úgy gondolom, ha már sikeresen felépültem a betegségemből, szeretnék minél többet tenni a sorstársaimért és a transzplantáltakért. A táborban a gyerekek és a szüleik sok segítséget és hasznos információt kapnak a transzplantációval kapcsolatban. Az pedig, hogy a szervre váró és/vagy a szervátültetésen már átesett gyerkőcök találkozhatnak, együtt lehetnek a sorstársaikkal, sokat segít nekik abban, hogy könnyebben feldolgozzák a velük történteket.

Fotó: Dömölky Dániel

Fotó: Dömölky Dániel

Úgy tudom, hogy a párod, Tóth József festőművész is mindig veled tart.

Számára természetes, hogy önkéntesként csatlakozik hozzám, hozzánk. Tavaly nyáron például reggeltől estig festett a gyerekekkel, és a srácok hihetetlenül élvezték, hogy együtt alkothatnak a „mesterrel”.

Naná, hogy élvezték! Hiszen olyan nagy örömmel foglalkoztok a gyerekekkel, és olyan hamar megtaláljátok velük a közös hangot. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy nem éritek be egy nyári táborozással: gondolok itt, az immár hagyományos júliusi becsvölgyei Színjátszó és Képzőművészeti Táborokra. Zalában, ahol a nyarat töltitek minden évben.

Józsi becsvölgyei származású, innen a kötődés. Nemrég vettünk egy kis házat a Becsvölgye melletti Kislengyelben, amit szeretnénk mielőbb rendbe hozni. Gyönyörű az a vidék, nagyon szeretek ott lenni: talán az egyedüli hely, ahol azt érzem, hogy van élet a színházon túl is. Egy biztos: számomra a boldogság másik útja Zalába vezet…

Az említett tábor abszolút a saját kezdeményezésetek.

Józsival két évvel ezelőtt találtuk ki, hogy szervezünk egy bentlakásos színjátszó tábort a környékbeli gyerekeknek, és a ma már kulcsosházként működő egykori kislengyeli  vízimalom tökéletes táborhelynek bizonyult. Tavaly nyáron jó volt látni, hogy az előző évben velünk táborozók egytől-egyig visszatértek, sőt, három új taggal bővült a csapat. A táborban minden nyáron készülünk egy színdarabbal, amit utolsó este mutatunk be a falubelieknek. Az első évben a János vitézt, tavaly pedig a Ludas Matyit dolgoztuk fel. A gyerekek nagyon készülnek erre az előadásra: szöveget tanulnak, jelmezt varrnak és lelkesen fúrnak-faragnak, imádják Józsival ácsolni a díszletet. A párom pedig nem rest 180 darab bundáskenyeret készíteni nekik reggelire (mosolyog)… Délelőtt és este próbálunk, délutánonként pedig lazítunk: fürdünk a közeli tóban, kirándulunk, kisvasutazunk és közben sokat „ökörködünk”: rengeteget nevetünk a gyerekekkel! A falubeliek nagyon kedvesek, mindenben segítenek, és az első perctől kezdve abszolút pozitívan állnak a kezdeményezéshez.

Nem csoda, hiszen a táborotok egyszerre közösségépítő és személyiségformáló, ahol a lurkók kiélhetik a kreativitásukat, az alkotókedvüket, a szereplési vágyukat, arról nem beszélve, hogy megtanítjátok őket egy közös célért dolgozni. És hogy teljes legyen a srácok öröme, a táborról készült videofilmből karácsonyra mindenki kap tőletek egy példányt, amit személyesen visztek el a résztvevőknek. A kisfilmben a gyerekek hozzászólásaiból nekem egyértelműen az „jön le”, hogy sokat jelent nekik ez a tábor. Mit ad neked, nektek a velük töltött idő?

A tábort 7-14 éves gyerekeknek szervezzük, és az elmúlt két év azt mutatta, hogy a kicsik és a nagyobbak is szívesen jönnek, jól érzik magukat velünk és egymással is. Mi lepődtünk meg a legjobban azon, hogy a kamaszok milyen hamar összebarátkoztak az alsósokkal: pátyolgatták a kisebbeket, vigyáztak rájuk… Jó látni, hogy az egész csapat komolyan veszi a feladatot, mert a közös játék öröme mindenkit inspirál. Minket is feltölt az a néhány nap. A gyerekek lelkesedése, jókedve és ragaszkodása megsokszorozza az energiánkat!

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: Szkárossy Zsuzsa