Sógornők

Börcsök Enikő: „Egy pillanatra sem cserélnék mással!”

Mondhatnám, hogy ott folytattuk, ahol tavaly februárban abbahagytuk, de ez csak részben igaz. Az utolsó nagyinterjúnk óta eltelt közel két évben ugyanis többször találkoztunk, évad közben a színházban, és a szezonon túl is, a Balatonnál, vagy éppen a festői szépségű Zalában. Bár a friss Prima-díjas Börcsök Enikő nálam továbbra is dobogós helyen áll a legjobb magyar színésznők sorában, a Vígszínház művésznője ma már nemcsak a színpadi és a filmes alakításaival nyűgöz le, hanem a hitével, a segítőkészségével, az önzetlenségével és a fáradhatatlanságával is. Aktuális munkákról, tanításról, fontos elismerésekről és egy fájdalmas szerepátvételről is beszélgettünk, de imádott hivatás ide, megtisztelő díjak oda, ha látták volna, hogy felragyogott Börcsi tekintete, amikor a színházon túli életére és a gyerekekre terelődött a szó.

A 2015-ös esztendő bizonyára emlékezetes év lesz számodra, hiszen idén több fontos elismerésben részesültél: tavasszal a közönség szavazatai alapján bekerültél a Halhatatlanok Társulatába, az előző szezon végén pedig Ajtay Andor-emlékdíjat kaptál a Vígszínház társulatától.

Mindkét elismerés váratlanul ért, de mind a kettő igazán jót tett a lelkemnek. Az Örökös Tagság esetében különösen jólesett, hogy ilyen sokan gondoltak és szavaztak rám. Az évadzárón pedig azért örültem nagyon, mert az embert mindig plusz jóérzéssel tölti el, ha a közvetlen kollégái szavaznak meg neki egy díjat.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Most mondhatnám, hogy három a magyar igazság, merthogy Prima Primissima-díjra jelöltek idén, és december 4-én Prima-díjat vehettél át színház- és filmművészet kategóriában. Mit szóltál ehhez az örvendetes fordulathoz?

Amikor annak idején felhívtak és megkérdezték, vállalom-e a jelölést, alig akartam hinni a fülemnek. Igazából fel sem fogtam, hogy milyen jó hírt kaptam, és könnyes szemmel tettem le a telefont. Persze, örömömben hatódtam meg, hiszen a jelöltté válás már önmagában is elismerésnek számít. A Prima-díj hatalmas öröm és megtiszteltetés számomra. Megerősít abban, hogy jó úton haladok, és van értelme annak, amit csinálok.

Az idei évadban hétféle előadásban szerepelsz. Nem tudom nem kiemelni közülük a Mikvét: egyrészt mert ez az egyik közös kedvencünk, másrészt a sors úgy hozta, hogy néhány hónapja már nem azt a karaktert játszod Hadar Galron csodálatos drámájában, mint korábban: az áprilisban elhunyt Pap Vera szerepét vetted át a darabban. Köztudott, hogy Verával nemcsak kolléganők, hanem közeli barátok is voltatok, ami nyilván még fájdalmasabbá tette a kényszerű szerepátvételt.

Talán furcsán hangzik, amit mondok, de számomra még mindig hihetetlen, hogy elment… Borzasztóan hiányzik, de olyan érdekes: valahogy magamban még most sem tudom elfogadni ennek a helyzetnek a véglegességét. Még mindig nem. Az öltözőben ülve sokszor van olyan érzésem, hogy Vera nemsokára megérkezik. Hogy egyszer csak belép az ajtón, és megint itt lesz…

Nem lehet könnyű Shoshanaként a színpadra lépned a szóban forgó estéken.

Rettenetes érzés! Számomra olyan ez a mostani Mikve, mintha minden alkalommal emlékestet tartanánk… Szeretem játszani Shoshanát, persze, mert egy fantasztikus szerep, de sosem lesz az enyém. Egyszerűen nem tud az enyém lenni: csinálhatok én akármit, játszhatom én azt a karaktert akárhogy, az a szerep a Veráé. Mindig az övé volt, és az övé is marad. Akkor és ott, a színpadon nem tudok elvonatkoztatni a személyétől: mindig az ő hangját hallom, az ő mozdulatait, az ő gesztusait látom. Csodálatosan játszott ebben az előadásban is!

Mozgalmasan indult az idei évadod, mert zsinórban két bemutatód volt. Ráadásul a másodikat, a Találkozás-t egy nem mindennapi próbafolyamat előzte mg. Milyen érzésekkel gondolsz vissza a premiert megelőző hetekre?

Nagyszerű munka volt, nagyon jól éreztünk magunkat a kollégáimmal, azzal együtt, hogy egy iszonyatosan nehéz, nyomasztó darabról van szó. Lelkileg borzasztóan kikészített ennek az asszonynak a szenvedéstörténete. Időnként annyira megviselt, hogy megszólalni sem tudtam, csak bőgtem a próba kellős közepén, mert olyan sokkszerűen ért, amikor a mélyére láttam annak, hogy milyen szörnyű sorsot mért a Jóisten erre a nőre. A darab alcíme, a Tragédia szünet nélkül nemcsak az előadásra vonatkozik, hanem gyakorlatilag ennek az asszonynak az életére is. Már az elején tudtam, hogy nagyon megvisel majd ez az egész, mert még az olvasópróba előtt azzal indítottunk, hogy elmentünk közösen a Terror Házába. Na, én ott az utolsó húsz percben már nem bírtam tovább: már nem tudtam a többiekkel végigmenni, mert úgy kikészültem, hogy ki kellett rohannom. Ráadásul nem találtam a kijáratot, amitől még nagyobb pánik tört rám, és ez az élmény sokáig olyan hatással volt rám, hogy akárhányszor azokhoz a részekhez értem a darabban, ahol az ÁVH-ról esik szó bármilyen formában, mindig visszajöttek a Terror Házában látottak-hallottak. Mára már nagyjából a helyükre kerültek ezek a dolgok, elraktároztam magamban az ottani emlékeket, de míg élek, nem felejtem el azt a délutánt.

Találkozás. Fotó:  Dömölky Dániel

Találkozás. Fotó: Dömölky Dániel

Ezen a megrázó tapasztalaton túl mi segített még a szerep megformálásában?

Rengeteget olvastam hozzá: olyan anyagokat, amiket Nádas Péter írt azokról a nőkről, akiknek a sorsából merített. Mert a dráma Zichy grófnő történetén alapszik, de Mária alakját  az író több nő sorsából gyúrta össze. Sok valóságos história van ebben a színdarabban: ezeket  mesélte nekünk Nádas Péter a próbákon. A próbafolyamat első két hetében ugyanis ő is ott volt velünk szinte minden nap a Pesti Színházban. Rendkívül rokonszenves volt tőle, hogy egy pillanatig nem a rendezésbe szólt bele, vagy abba, hogy hogyan formálom meg a karakteremet, és soha nem azzal példálózott, hogy annak idején Ruttkai Éva így vagy úgy játszott ebben az előadásban (Nádas Péter drámájának ősbemutatója 1985-ben volt a Pesti Színházban, Ruttkai Éva és Hegedűs D. Géza főszereplésével –  a szerk.), hanem mindig az adott mondathoz, vagy az adott szituációhoz tett hozzá még három plusz dolgot, amivel nagyon sokat segített.

Ismét egy színészt próbáló feladatot kaptál!

Az eddigi pályám során nem emlékszem olyan színdarabra, amelyik ennyire megviselt és kikészített volna. Még most, hetekkel a bemutató után is minden alkalommal sokat kivesz belőlem. Azokon a napokon, amikor este a Találkozás megy, már reggel összeszorul a gyomrom. Ugyanakkor kevés olyan szerep akad az ember életében, amire azt mondja, hogy: „Huh, ez piszkosul nehéz, mégis milyen jó, hogy eljátszhatom!”. Ha csak azt veszem, hogy hányféle színe van ennek az általam megformált asszonynak. Rengeteg! Csodálatos nő lehetett! És azt az ezer színt meglelni benne… Kell ennél gyönyörűbb feladat? (mosolyog). Úgy érzem, hogy nagyon jókor talált rám ez a szerep: egyrészt tudtam benne újat mutatni magamból, másrészt színészileg is fejlődtem, és közben nagyon sokat tanultam belőle. Boldog vagyok, hogy a sors megajándékozott ezzel a különleges feladattal.

Az előadás rendezőjével, Eszenyi Enikővel huszonegy éve vagytok kolléganők a Víg társulatában. Hogy ment a közös munka?

Enci 2011-ben az A Lovakat lelövik, ugye? című darabban rendezett engem utoljára, azóta nem dolgozunk együtt ilyen felállásban. Kifejezetten jól ment a közös munka, nagyon egy  hullámhosszon voltunk, még csak ízlésbeli különbség sem volt köztünk. Bár jól ismerjük egymást huszonvalahány éve, ez a darab érezhetően közelebb hozott bennünket egymáshoz. A próbaidőszakban szinte kizárólag a Találkozásról beszélgettünk, és Mária története, a darab alaphangulata kellőképpen rányomta a bélyegét a mindennapjainkra. Hiszem, hogy mindkettőnk pályájának fontos, meghatározó állomása ez az előadás.

Jó estét nyár, jó estét szerelem Fotó:  Dömölky Dániel

Jó estét nyár, jó estét szerelem Fotó: Dömölky Dániel

A mostani szezont a Jó estét nyár, jó estét szerelem bemutatójával nyitottátok: ebben a darabban Varga Veronika szerepét alakítod. A zenés drámát Szász János rendezte, akivel hamarosan újra együtt dolgozol, igaz nem a színpadon, hanem a kamerák előtt. Méghozzá Szász új filmjében, a 20. század egyik legkegyetlenebb budapesti bűntettét feldolgozó Sóhajok hídja című moziban. Ha jól sejtem, ismét egy kifejezetten kedvedre való munka vár rád.

Szász Jánossal többször dolgoztam már együtt, nagyon szeretem az ő egész lényét, úgy ahogy van, és szeretem a gondolatait. Úgyhogy már alig várom, hogy újra találkozzunk. A megtörtént eseményeken alapuló film a Léderer-ügyként elhíresült gyilkosságot dolgozza fel. Nagy Zsolt, Gryllus Dorka, Hegedűs D. Géza és én játsszuk a négy főszerepet A forgatás december elején kezdődik budapesti és vidéki helyszíneken, de én majd csak január vége fele kerülök sorra. 

Zsótér Sándorral közösen vezetsz színészosztályt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A Vígszínház egyik legtöbbet foglalkoztatott színésznőjeként miért vettél a válladra (még) egy ilyen felelősségteljes feladatot a meglévő nem kevés elfoglaltságod mellé? Vagy a tanítás csak egy újabb „tétel” az édes terhek sorában?

Valóban, nagyon szeretek tanítani. Élvezem azt, hogy fiatalok vesznek körül, és hogy velük dolgozhatok. Korábban Ács János és Gálffi László osztályában voltam tanársegéd, de azért az egy egészen más helyzet, amikor saját osztályod van (mosolyog). Másrészt Zsótér kért fel, hogy legyek mellette osztályvezető, és azt gondoltam, hogy nem nagyon kaphatnék ennél jobb ajánlatot. Sanyival régóta nagyon jó barátok is vagyunk, és rendkívül jól működünk együtt, arról nem beszélve, hogy általában keveset tudunk együtt dolgozni a színházban, így a közös tanítás ezt a hiányt is pótolja. Az egyetemen együtt vagyunk, együtt gondolkodunk, ami engem borzasztóan inspirál. Nagyon szeretem azt is, ahogyan ő tanít, és mivel sok időt töltünk együtt az órán, rengeteget tanulok tőle. Mi ketten egyébként remekül kiegészítjük egymást: sok mindenben különbözünk, de általában egyformám látjuk a világot, és többnyire megegyezik az ízlésünk.

Kvartett Fotó:  Gordon Eszter

Kvartett Fotó: Gordon Eszter

Te mindig nagyon hamar megtalálod a közös hangot az ifjúsággal: nem véletlen, hogy sokat dolgoztál, dolgozol fiatalokkal. Hogy boldogulsz a másodéves növendékeiddel?

Nagyon szeretem a tanítványaimat, ugyanakkor időnként elégedetlen vagyok velük. Úgy érzem, mintha nem lenne bennük elég tűz, mintha hiányozna belőlük a kellő elhivatottság. Megjegyzem, ezt nem csak az én növendékeimnél érzem, hanem más osztályoknál is ezt látom, úgyhogy valószínűleg ez a hozzáállás generációs probléma náluk. A mostani hallgatók már nagyon „késznek” gondolják magukat, és igen nehéz kinyitni őket. Szeretném, ha sokkal érdeklődőbbek lennének, ha nyitottabban állnának a világhoz, és elszántabban készülnének erre a pályára – úgyhogy rendületlenül erre bátorítom őket. Mert mikor lobogjon bennük a tűz, ha nem a pályájuk küszöbén álló és a húszas éveik elején járó egyetemistaként?

A színészi tehetséged mellett jó adag pedagógiai vénával is megáldott a sors. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a pároddal, Tóth József festőművésszel idén már negyedik alkalommal szerveztétek meg nagy népszerűségnek örvendő bentlakásos színjátszó és képzőművészeti táborotokat a Zala megyei Becsvölgyén a falubeli és a környékén élő lurkóknak. Ilyenkor két hétre birtokba veszitek a ma már kulcsosházként működő egykori kislengyeli vízimalmot…

A tábort 7-14 éves gyerekeknek szervezzük, és az elmúlt évek azt mutatták, hogy a kicsik és a nagyobbak is szívesen jönnek. Állandó csapattal dolgozunk: az előző évben velünk táborozók mindig egytől-egyig visszatérnek, sőt, minden alkalommal bővül a társaság egy-két új taggal. A táborban minden nyáron készülünk egy színdarabbal, amit a tábor zárásaként utolsó este mutatunk be a falu lakóinak és a környékbelieknek (a srácok szüleinek, rokonainak, ismerőseinek, a szomszédaiknak stb.) Az első évben a János vitézt adtuk elő, a másodikban a Ludas Matyi következett, tavaly a Mátyás király-mesék egyikét állítottuk színpadra, idén nyáron pedig az A Pál utcai fiúkat dolgoztuk fel. A gyerekek nagy lelkesedéssel készülnek erre az előadásra: szöveget tanulnak, jelmezt varrnak, fúrnak-faragnak, festenek, merthogy együtt készítik a díszleteket a párommal, Jóskával, amit persze rettenetesen élveznek. A falu lakossága az első perctől kezdve nagyra értékeli a kezdeményezést, a helyiek roppant kedvesek, és mindenben segítenek. A szülők anyagilag és tárgyi dolgokkal is támogatják a gyerekek táborozását, és a falubeli vállalkozásokra is maximálisan számíthatunk.

Bár én csak egy napra ruccantam le hozzátok, tavaly nyáron, az mindjárt az elején  „lejött”, hogy a gyerekek számára az együtt töltött tizenkét nap sokkal többet jelent, mint egy szimpla nyári táborozás. Túl a negyedik becsvölgyei premieren, szakmai szemmel is látod a fejlődést a srácokon?

Mindenképpen! Kezdve azzal, hogy már hosszú, komoly szövegrészeket meg tudnak tanulni. Emlékszem, az első évben öt-hat sort is alig lehetett a fejükbe verni, most meg már megsértődnek, ha kevés a szövegük. Mostanra megtanultak egy adott feladatra összpontosítani, fegyelmet tartani, a többiekhez alkalmazkodni, és ami talán a legfontosabb, egy közös célért dolgozni. Már vannak ötleteik, mi több, maguktól kitalálnak egy-egy kis jelenetet, vagyis dolgoztatják az agyukat, aminek külön örülök. Az elmúlt négy évben a gyerekek nyitottabbá váltak, nőtt az önbizalmuk, emellett fejlődött a kreativitásuk, a fantáziájuk, a  kézügyességük. Most már tisztában vannak azzal, mi az, hogy díszlet, mi az, hogy végszó, mit jelent az, hogy be kell érniük időre egy jelenethez. Jó látni, hogy az egész csapat komolyan veszi a feladatot, mert a közös játék öröme és az előadást végén felcsendülő vastaps mindenkit borzasztóan inspirál. Az életünk fontos része lett ez a tábor, mert minket is feltölt, nekünk is sokat ad ez tizenkét nap. Képzeld! Idén a felnőttek, a gyerekek szülei azzal álltak elő, hogy ők is szívesen szerepelnének, és megkértek, hogy jövőre velük is hozzunk létre egy előadást. Úgyhogy jövő nyáron egy újabb kihívás vár rám (mosolyog)

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A zalai kötődés mellett van még egy „civil” szerelem az életedben. A Transzplantációs Alapítvány önkénteseként negyedik éve veszel részt a szervezet Mi is nyaralunk! névre keresztelt egyhetes élményterápiás táborában, ahol szervátültetésen átesett, illetve transzplantációra váró gyerekekkel és a családjukkal vakációzol egy hétig.

Az egy másik misszió! (mosolyog)

A tábor szervezői keresve sem találhattak volna nálad jobb alanyt: elismert és népszerű színésznő vagy, aki ráadásul imádja a gyerekeket, mi több, nemcsak imádod őket, hanem értesz is a nyelvükön. Kétszeres vesetranszplantáltként biztosan sok erőt és biztatást adhatsz az érintetteknek. 

Régebben nagyon ritkán beszéltem a szervátültetésemről. Egyrészt nem szívesen téptem fel a régi sebeket, másrészt nem szerettem volna, ha a betegségemmel hozzák összefüggésbe a személyemet, nem pedig a hivatásommal, a szerepeimmel. Amióta a Nemzeti Vese Program nagykövete lettem, gyakrabban és örömmel nyilatkozom ebben a témában. Úgy gondolom, ha már sikeresen felépültem a betegségemből, szeretnék minél többet tenni a sorstársaimért és a transzplantáltakért.

Fotó: Dömölky Dániel

Fotó: Dömölky Dániel

Tavaly nyáron magam is meggyőződtem arról, hogy milyen remek kezdeményezéshez adtak a neved. Rég láttam ennyi csillogó tekintetű lurkót és mosolygós szülőt egy helyen, mint abban a balatoni táborban. Ottjártamkor éppen színjátszó foglalkozást tartottál az érdeklődő kicsiknek, de sok minden másban is részt veszel.

Verset tanítok a gyerekeknek, felkészítem őket a tábori Ki mit tud?-ra, emellett sminktanfolyamot tartok az anyukáknak, akik az utolsó előtti napon divatbemutatón „vizsgáznak” a tanultakból. Mindeközben a párom festeni tanítja a gyerekeket: olyankor a „mesternél” reggeltől estig komoly műhelymunka folyik, a tábor zárásakor pedig kiállítást rendezünk a lelkes kis művészek alkotásaiból (mosolyog). Az hogy a szervre váró és/vagy a szervátültetésen már átesett gyerkőcök találkozhatnak, és együtt lehetnek a sorstársaikkal, sokat segít nekik abban, hogy könnyebben feldolgozzák a velük történteket. Úgy látom, hogy az egyhetes közös vakációzás erőt ad a szülőknek is. Hozzáteszem, minket, önkénteseket is kellőképpen feltölt. Mindig van, ami reményt ad, ami biztatja az embert: szerencsére egyre több pozitív példa akad, mert nagyon sokan meggyógyulnak a transzplantációnak köszönhetően. Fantasztikus és egyben felemelő is azt megélni, hogy  egyik évről a másikra milyen „csodák” történnek: azt látni, ahogy egy gyerek, akit az előző nyáron még kézben kellett bevinni a Balatonba, szervátültetettként már magától befut a vízbe… Mindemellett csodálatra és tiszteletre méltó az az elkötelezettség, önzetlenség és lelkesedés is, amivel a Transzplantációs Alapítvány a Megújított Életekért munkatársai a munkájukat végzik, nemcsak nyáron, hanem egész évben. Ahogy segítik az érintett családokat, és ahogy a lehetőségeikhez mérten minden támogatást megadnak nekik. Tényleg le a kalappal előttük!

Ha már a sorstársakat említetted: te magad is jó példával jársz elöl. Túl azon, hogy a Nemzeti Vese Program nagyköveteként rendszeresen részt veszel az Alapítvány rendezvényein, mindenki láthatja, hogy sokat dolgozol, és a munkádon túl is akad elfoglaltságod bőven. Vagyis teljes életet élsz.

Három havonta járok kontrollra, de egyébként úgy élek, mint más egészséges ember. Jó ideje nincs már betegségtudatom, és nem gondolok a transzplantációra. 12 évvel ezelőtt estem túl a második veseátültetésen, azóta, gyorsan lekopogom, jól vagyok, és teljesen gyógyultnak érzem magam.

Tetszik, hogy vérbeli színésznőként sem vagy „szakbarbár”, és  több olyan szívügyed van, ami nem, vagy csak részben kapcsolódik a szakmádhoz.

Én ezt borzasztóan élvezem, és úgy tűnik, egyre inkább afelé halad az életem, hogy más dolgokra is fókuszáljak a színházon kívül. Félre ne érts! Imádom a hivatásom, de ahogy múlnak az évek, egyre jobban érzem, hogy a világ több annál, mint amit a színházban, illetve a színészettől kapok. És ezt még csak véletlenül sem panaszként mondom, mert tényleg nagyon jó helyem van, meg nagyon jó munkáim vannak, és azzal foglalkozom, amiben a legtöbb örömömet lelem. Egy pillanatra sem cserélnék mással, csak ma már nem kérdés számomra, hogy van-e élet a színházon túl is.

Szűcs Anikó

Címlapi kép: Sógornők – Fotó: Gordon Eszter