„Az én időm értékes, vesztegessük inkább a magáét!”

/Zsupos Dóra írása Boris Vian munkásságáról/

Nem mondok újdonságot azzal, hogy rohan a világ. Az elidegenedés aranykorában élünk mi, bőrszínnel, vallási hovatartozással, morális értékekkel, politikai ideológiákkal egymást megkülönböztető humanoidok. Egy olyan társadalom egységei vagyunk, akik unjuk a sorban állást, bosszant, ha a szomszéd kutyája a napilapunkra pisál, vagy morcosak vagyunk, ha az orrunk előtt megy el a busz. A saját életünk a tragédiánk: dobozoljuk doboznyi vágyunk. Ilyen – hozzánk hasonló – egyszerű emberi sorosok főhősei Boris Vian regényének szereplői.

.

A francia avantgárd kiemelkedő alakja hipp-hopp elszegényedő középosztálybeli család negyedik sarjaként látta meg a napvilágot 1920-ban. Magántanulóként kezdi meg tanulmányait veleszületett szívbetegsége miatt, majd Párizsban végzi el a középiskolát. 1942-ben szerzi meg mérnöki diplomáját, lélekölő hivatali munkája azonban csak alapköve pályájának. Ekkor írja meg első műveit (hisz munka közben épp elég a szabadideje) barátai szórakoztatására.

Második regénye, a „Venyigeszú és plankton” 1947-ben jelenik mely, melynek sikere jócskán elhomályosul Vernon Sullivan álnéven kiadott első bűnügyi regénye, a „Köpök a sírotokra” mellett. A mű már megjelenése napján közfelháborodást kelt polgárpukkasztó és közszemérem sértő tartalma miatt. Az amerikai néger író fiktív bőrébe bújt Vian csupán a fordító szerepét vállalja önmagára. A „közerkölcsöt sértő” könyvet 1949-ben betiltják, Vian reflektálva a kritikákra újabb három regényt jelentet meg Sullivanként.

A háború utáni években a párizsi fiatalságban felerősödik az élni vágyás, a korlátok megszüntetése, az útkeresés. Vian maga is kutatja távlatait: mérnök, zenekritikus, chansonokat szerez, regényeket, drámákat ír. A pinceklubokban egyre nagyobb népszerűségnek örvend a jazz. Vian is szenvedéllyel játszik trombitán, egészen betegsége súlyosbodásáig, majd áttér az éneklésre, és jazz-rovatokban publikál. Közel 500 dalt ír, leghíresebb és hírhedtebb műve, a Le Déserteur-el az algériai háború ellen tiltakozik. A militarizmus gyűlölete gyerekkorától körüllengi, hiszen apja szkeptikus a vallással és a hadsereggel szemben.

A Patafizikai Társaság tagjaként a képzeletbeli megoldások tudományának mestere. Művészete groteszk, már-már védjegyének mondhatjuk az abszurd drámát. Regényeit szatirikus humorral és elegáns cinizmussal ötvözi. Kiragadja az olvasót a szürke hétköznapokból egy olyan víziókkal teli science-fiction világába, ahol bármi megtörténhet. „Hiányzó erényeik fölött nyitott pongyolában, bágyadt vágyaktól emésztett nők tűnnek fel a küszöbökön”, betévedhetünk egy „bugyibuliba”, ráléphetünk egy „csilisztára”, vagy egy „karvagoly” suhanhat el felettünk.

A Szívtépő (eredetileg Hullasztó). Csak egyetlen példa Vian kissé torz, ám mégis zseniális írói mivoltára. A cselekmény egy olyan világban játszódik, ahol a normalitáshoz abszolút semminek semmi köze. Az öregek vásárán idős, beteg embereket vásárolhatunk a magunk szadista szórakoztatására, főben járó bűn a lelkiismeret, az egyetlen, akinek van, megvetett tagja az egyébként is zárt közösségnek, a szülői szeretet révén pedig puha, komfortos ketrecekbe zárhatjuk csemetéinket. A történetből élesen kicseng az író vallásról alkotott nézetei, és a szabad szexualitáshoz fűződő viszonya. (A mű igazi retinapetting.)

Születése után 39 évvel regényei szereplőihez hasonló groteszk halál vár rá. 1953-ban tiltakozása ellenére filmadaptáció készül a „Köpök a sírotokra regény”-ből. A film premierjén dühöngve, szitokszavakat szórva távozni készül, amikor hirtelen szívroham éri és a helyszínen meghal. Hogy halálának körülményei még abszurdabbak legyenek, néhány jelenlévő szerint temetése napján a koporsóvivő gyászhuszárok éppen sztrájkoltak…

Vian az elvágyódó olvasó drogja, egy irodalmi eufória. Nehezen emészthető, fajsúlyos író, akinek apránkénti fogyasztása is kemény szerhasználóvá tesz. A rohanó világ néhány órára lelassul, eltávolodik, megáll…

Dórike