Bűbáj – az Ékszer Balett előadásában

Vasárnap délután léptem be a Budapest Bábszínház nézőtermébe. A látvány, amely fogadott, egyszerre volt váratlan és meglepő azzal együtt, hogy tulajdonképpen pontosan erre számítottam. Üres hely nem volt egy sem, mindenütt gyerekek ültek, egy-egy szülővel, nagyszülővel. Nem volt ugyan csend – furcsa is lett volna -, de nyoma sem volt rendetlenkedésnek.

A zaj forrása más volt: vagy az édesanyák, vagy a már iskolás kisfiúk, kislányok olvasták fel hangosan egymásnak az Ékszer Balett társulat Bűbáj című mesebalettjának jegye mellé kapott tájékoztatón olvasható történetet: Edward herceg, Giselle és Robert kalandjait mindennapjaink Nagyvárosában.

Számtalan várakozásteljes „Anya, mikor kezdődik?” kérdés elhangzása után hirtelen megszólalt a zene, elsötétült a terem, majd elhúzódott a függöny. A színpadon egészen fiatal kislányok álltak – mit álltak, táncoltak – apródjelmezben, majd megjelent Edward herceg, és a hercegnők. A legszembetűnőbb talán az volt, hogy a bonyolult lépések mellett az előadás minden pillanatában, minden arcon mosoly ült. Senki sem látszott feszültnek, vagy ijedtnek: a legkisebbek is magabiztosan mozdultak a zene ütemére, miközben szemük mindvégig a hozzájuk hasonló korú közönségen, és nem biztonságot keresve egymáson függött.

Minden díszlet, minden kosztüm éppen annyira volt látványos, csillogó és mesebeli, hogy az ízléstelenséggel a legkevésbé sem párosult.  A koreográfia több volt, mint tökéletes, a mozdulatok szavak nélkül is minden néző számára egyértelművé tették a történet egyes jeleneteit, a színészek – bátran nevezhetjük őket így – nem csak testük, hanem arcuk játékával is részt vettek az előadásban. Talán a leginkább jól sikerült, mindenkihez a legközelebb álló jelenetek a Nagyvárosban játszódóak voltak. Nemcsak mindennapjaink ruházatának jelmezként való alkalmazása tette érthetővé az éles helyszínváltást, hanem hétköznapjaink jellegzetes cselekvései is: a csuklóra – karórára – pillantás, a kéz fülhöz emelése, a buszon való kapaszkodás ügyes imitálása, a szteppcipők zaja mind látványosan mutatta be az állandó rohanást, időhiányt, zajt, amelyben élünk, és amely a főszereplő Giselle számára oly idegen.

A szereplők kifogástalanul táncoltak, mozdulataikban nemcsak tehetség, hanem a gyakorlás biztonsága, és a harmónia is tükröződött. Különösen bájos volt az egészen kicsi kislányok – apródok, nyuszik – minden jelenete, valamint Edward herceg (Gajárszki Márton) és Robert (Ánosi Gábor) kifinomult, ám egyben mégis erőteljes alakítása. A gonosz királynő, Narissa mindkét megformálója teljesen eltérő módon, ám azonosan magas színvonalon szerepelt, egyéniségükkel negatív szerepük ellenére is meghódították a gyerekközönséget. A valóságos Narissa (Németh Luca) gyönyörű tánca, ijesztően szép mozdulatai, mimikája, és az öregasszony képébe bújt királynő (Renge Györgyi) mulatságos, szándékosan ügyetlenkedő játéka egyaránt az előadás legsikeresebb jelenetei közé tartozott –bizonyítja ezt az őket dicsérő, minden jelenetük után felhangzó vastaps.

Az Ékszer Balett társulat előadása kétségkívül osztatlan sikert aratott a közönség körében: nemcsak az ügyesen kiválasztott történet kitűnő színpadra vitele, hanem a mindvégig elbűvölő hangulat miatt is. Leszögezhető: ha kellemes hétvégi programot keresünk, amelyet az egész család, kortól függetlenül élvezhet, akkor semmiképpen sem fogunk mellé, ha a fiatalokból álló balett társulat előadásait választjuk. Miért vagyok annyira biztos ebben? A mögöttem ülő édesapa a darab előtt hosszas keresgélés után dühösen állapította meg, hogy otthon hagyta a zenelejátszóját, és így kénytelen a műsorra figyelni. A színészek meghajlása közben azonban mindvégig ő tapsolt a leghangosabban, majd felesége csipkelődő kérdéseire kénytelen volt bevallani: sokkal jobban szórakozott, mintha otthon a meccset nézte volna…

Bertalan Leonóra