Interjúk

vig_tarsulati2016_portrek_domolky_daniel_Portre

Józan László: „Nagyon elégedett és boldog vagyok azzal, ami most van”

Az idei tavasz egy különleges bemutatót és egy kerek évfordulót is tartogatott Józan László számára. A Vígszínház fiatal színésze a sors ajándékának tartja, hogy harmincévesen egy lélekbe markoló monodrámában lelt új kihívásra. A Távoli dal kapcsán sok mindenről beszélgettem Lacival, aki egyébként a Barátok közt forgatásáról érkezett a hangulatos belvárosi kávézóba, az interjú után pedig a Grundra sietett, ugyanis este a vörösingesek elszánt vezéreként állt csatába a Szent István körúti teátrum legújabb sikerdarabjában.

Bevallom, meglepődtem, amikor először olvastam arról, hogy monodrámára készülsz a Házi Színpadon.

Amikor tavaly februárban a reimsi vendégszereplésünk alkalmával Eszenyi Enikő megemlítette ezt az ötletét-tervét, első hallásra engem is meglepett, de azért borzasztóan megörültem neki. Aztán a következő pillanatban gyorsan el is bizonytalanodtam, mondván, ez a műfaj általában az idősebb színész-generációé, és ennélfogva jó adag rutin, megannyi tapasztalat és komoly színészi eszköztár szükségeltetik hozzá. Akkor és ott rögtön az jutott eszembe, vajon én megértem-e már erre a szép, de rendkívül nehéz feladatra. Mert mindig csodálattal-csodálkozva néztem azokat a kollégáimat, akik hasonló vállalkozásba fogtak. Példaként említhetném Hegedűs D. Géza A pestis című bravúrját, vagy A vörös oroszlánt Venczel Vera lenyűgöző interpretálásában, de láttam Fesztbaum Béla fantasztikus Kosztolányi-estjét is, és mindegyik előadás után az volt az első gondolatom, hogy úristen, hogy tudták megtanulni azt a hosszú szöveget, miként tudják összekapcsolni az egymás után következő részeket, és mihez kötik az egyes „blokkokat”. A Távoli dal próbafolyamatának elején ez volt az egyik nagy félelmem, amit idővel többé-kevésbé sikerült leküzdenem. Ami  pedig az egyszemélyes műfajt illeti: azért az egy érdekes helyzet, amikor a nézők közel másfél órán át csak engem látnak, meg a gyönyörű díszletet. Végig csak én beszélek a színpadon, ami szakmailag egy nagyszerű lehetőség, de közben meg egy igencsak színészt próbáló feladat.

Fotó: Dömölky Dániel

Fotó: Dömölky Dániel

A Távoli dal egy, a lélekre ható, elgondolkodtató vallomás: egy korodbeli fiatalember útkeresésének és vívódásának története. Számodra elsősorban miről szól ez a darab?

A magányról: a párkapcsolaton belüli elhagyatottságról, vagy éppen a házasságon belüli társtalanságról, hiszen a főhős szülei hiába élnek együtt már több évtizede, mégis ugyanolyan magányosak, mint a nagyobbik fiuk, az általam megformált Willem, aki huszonévesen fordított hátat a szülővárosának, és költözött Amszterdamból New Yorkba, ahol mostanra jól menő bankár lett. A történet szerint Willem öccse váratlanul meghal, és a fiú a testvére temetésére utazik haza. A közel másfél órás darab az otthon töltött néhány nap történéseiről, és Willem lelki tusáiról szól az adott helyzettel. Sok év után hazatérve ugyanis akarva-akaratlanul találkozik a múltjával, azzal a múlttal, ami elől annak idején elmenekült… Sok esetben ugyanis az ember azért megy el otthonról, mert maga mögött akar hagyni valamit. Vagy pedig, szerencsésebb esetben azért veszi nyakába a világot, mert „elszólítják” a vágyai, a céljai, és egy másik helyen több esélyt lát a boldogulásra.

Fotó: Dömölky Dániel

Fotó: Dömölky Dániel

Ezzel kapcsolatban most a mi első találkozásunk jut eszembe, amikor arról meséltél, hogy 2005 szeptemberében a kárpátaljai Mezőváriból négy táskával érkeztél meg a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem kollégiumába.

Ilyen szempontból én is átéltem hasonló helyzetet. Annak idején mindenképpen el akartam jönni otthonról, de én nem családi problémák elől menekültem, és nem azért döntöttem így, mert nem éreztem jól magam a szülőfalumban, hanem mert be akartam bizonyítani magamnak, hogy egyedül is megállom a helyem. Tizenhárom éves koromtól kezdve színésznek készültem, vonzott a nagyváros, és az érettségi után már biztosan tudtam, hogy Budapesten szeretnék továbbtanulni. Ide szólítottak a lehetőségek. Ezzel szemben ez a fiú maga mögött akarta hagyni mindazt, amiben felnőtt, és most, visszatérve a szülői házhoz, szembesülnie kell azzal, amiről nem feltétlenül akar(t) tudomást venni. Újra kell gondolnia eddigi életét, át kell értékelnie, rendeznie kell a szüleivel és a nővérével való kapcsolatát, valamint az egykori párkapcsolatát. A Távoli dal egy meleg srácról szól, jóllehet, a darab egyáltalán nem a fiú másságára fókuszál. Ez a téma leginkább annak kapcsán merül fel, hogy Willem a hazatérésekor találkozik a volt szerelmével, akivel évekkel korábban ő maga szakított bizonyos problémák miatt. A monodráma érdekessége és egyben különlegessége is, hogy a főhős a halott öccsének mesél, vele „osztja meg” mindazt, ami a lelkét nyomja. Azt gondolom, hogy a darab azért is szerethető, mert a mondanivalója nagyon aktuális. A téma sokakat érint, mert a huszonévesek és a harmincasok közül is sokan küzdenek hasonló problémákkal, így az érintettek többsége könnyen azonosulni tud ennek a fiúnak a történetével.

Az, hogy anno te is voltál hasonló élethelyzetben, hiszen te is távol az otthonodtól kezdtél új életet, sokat segített a felkészülésnél?

Mi, színészek minden egyes munkánkban karaktereket formálunk meg, ugyanakkor szerintem akkor lesz igazán hiteles egy eljátszott szerep, hogy ha bele tudom rakni saját magamat, tehát ha a karakter „mögé tudok állni”, és az ő problémáit, érzéseit megpróbálom ráhúzni a saját életemre. Persze minél több a közös pont a kettőnk személyiségében, illetve történetében, annál könnyebb a helyzetem. Nyilván ebben előadásban is benne van az, hogy  annak idején én is eljöttem otthonról, és ha más okok vezéreltek is, mint az általam játszott karaktert, maga az érzés megvan. Én is voltam sokáig egyedül, úgy értem, hogy amikor Budapestre kerültem, nem sok embert ismertem, nem voltak barátaim, és tizennyolc évesen egy teljesen új közegbe kellett beilleszkednem. Ilyen szempontból mindenképpen van párhuzam a kettőnk sorsában. De közben meg pont azért választottam ezt a pályát, hogy olyan karaktereket is megformáljak, olyan figurák bőrébe bújhassak, akik nagyon különböznek tőlem. Színészként kipróbálhatom, hogy milyen az, amikor úgy kell megélnem  dolgokat, ahogy azokat a karakterem megéli, miközben adott esetben én civilben teljesen másképp gondolkodom, más elveket vallok, és máshogy viszonyulok adott helyzetekhez, mint ő.  Ettől izgalmas, és ettől nem lesz soha egyhangú a mi szakmánk.

Hogy ment a közös munka Szabó Istvánnal?

A próbafolyamat egy mindkettőnk számára különleges helyzetből indult. Egyrészt mert a Tanár úr hosszú idő után rendezett ismét színházi előadást, másrészt nekem ez volt az első ilyen jellegű munkám. Előtte nem ismertük egymást, és kifejezetten örülök annak, hogy épp most hozott össze bennünket a sors, mert úgy érzem, hogy az életemnek egy nagyon jó időszakában talált rám ez a lehetőség. Három éve forgatok a Barátok köztben, tehát már van egyfajta filmes rutinom is, a Tanár úr pedig Oscar-díjas filmrendezőként ugyebár egy nemzetközileg elismert, világhírű szakember. A közös munka során nagyon jó viszony alakult ki közöttünk: egy monodrámánál egyébként is elengedhetetlen az együtt gondolkodás, az egy irányba tartás, a kölcsönös bizalom a rendező és a színész között. A Tanár úr a szakmájából és a filmes múltjából adódóan kifejezetten színészcentrikus, és nekem nagyon jólesett, hogy a próbák során elsősorban rám, illetve Willemre fókuszált, nem pedig a látványra. Hozzáteszem, Kentaur tervezte a díszletet, ami nagyon szép és egyedi lett: a Házi Színpadon kifejezetten monumentálisnak számít.

Az imént azt mondtad, hogy nagyon jókor talált rád ez a feladat. Ezt most a harmincadik születésnapod kapcsán gondolod így, merthogy nem sokkal a bemutató előtt  ünnepelted a kerek évfordulót, vagy attól függetlenül, színészileg most értél meg erre a feladatra?

Nyilván az ember harmincéves korában készít egy kis számvetést arról, hogy éppen hol tart, és én azt gondolom, hogy bár a mi szakmánk is az életfogytig tartó tanulásról szól, az elmúlt közel kilenc évben, amióta a Vígszínházban játszom nagyon sok tapasztalatot szereztem, és olyan fontos darabokat, meghatározó szerepeket tudhatok magam mögött, mint pl. A Pál utcai fiúk, A dzsungel könyve, a Túl a Maszat-hegyen, a Hegedűs a háztetőn, de említhetném a külsős munkáim közül Az Őrült Nők ketrecét, vagy a Tartuffe-öt is. Ez idő alatt sok olyan rendezővel, színész kollégával dolgozhattam együtt, akiktől rengeteget tanultam. Az a rutin, ami összegyűlt bennem az elmúlt években, ebben a produkcióban nagyon szépen összegződik. A próbafolyamat alatt sok mindenre jöttem rá saját magammal, a színészi eszköztárammal, és a figyelem fenntartásával kapcsolatban.

Fotó: Dömölky Dániel

Fotó: Dömölky Dániel

A Távoli dallal színészi pályádnak egy nagyon fontos állomásához érkeztél. 

Én is így érzem. Ebben az előadásban teljesen más oldalamat mutathatom meg, mint amit a tévénézők és/vagy a színházba járók eddig megszoktak tőlem. Ez egy lélektani darab, egy új szín a színészi palettámon, aminek külön örülök, és bízom benne, hogy a közönség tetszését is elnyeri. Aki a lélekre és az érzelmekre ható, a belső történésekre összpontosító színházi előadásra vágyik, az szerintem élvezni fogja a produkciót. A Vígszínház Házi Színpada egyébként egy nagyon jó hely: ott lehet ilyen jellegű előadásokat létrehozni, mint a Távoli dal, ami egy emberről, egy színészről, egy karakterről szól. Ott lehet igazán a lélekre hatni, hiszen a nézők karnyújtásnyira ülnek tőlem, és ezáltal jobban a részesei tudnak lenni az előadásnak. Az ottani intim közeg más típusú játékot igényel, egészen más jelenlétet kíván a színésztől, mint amikor a nagyszínpadon állok.

Az előadásban az egyik leghangsúlyosabb kellék egy trombita, amelyet több alkalommal megszólaltatsz.

Eredetileg egy zongora szerepel a darabban, de Enikő azt javasolta, hogy válasszunk inkább egy trombitát, ha már annak idején hat évig zeneiskolába jártam, és tanultam játszani ezen a hangszeren. A Tanár úrral pedig kitaláltuk, hogy a hangszerválasztásnak fontos jelentése van, mert a trombitát megfoghatom, magamhoz ölelhetem, ráadásul az „öcsém” hangszeréről van szó. Az már csak a hab a tortán, hogy ezen tudok játszani, mert az is valami plusz, amit hozzá tudtam tenni ehhez a történethez. Nem győzöm hangsúlyozni, milyen jókor jött és milyen sokat jelent nekem ez a monodráma. Hálás vagyok mindenkinek, aki részt vett ebben a produkcióban, és hálás vagyok a sorsnak, amiért ez a szerep itt és most talált rám. Főleg, hogy A Pál utcai fiúk után kaptam még egy ilyen csodálatos feladatot…

A Molnár Ferenc világhírű regénye alapján színpadra állított zenés játék a tavaly novemberi bemutatója óta óriási sikerrel fut. Szerinted miben rejlik a titka?

Egyrészt a magyar irodalom egyik legszívbemarkolóbb alkotása, minden korosztályt egyaránt megérint. Másrészt kötelező olvasmány, és aki elolvassa ezt a regényt, az szinte biztosan beleszeret, és ezáltal könnyen azonosulni tud vele. A Pál utcai fiúk sikerének egyik titka, hogy abszolút mai tud lenni. Hihetetlenül aktuális, hiszen a barátságról, az összetartásról, az árulásról szól, és a mindennapokban mi is hasonló problémákkal küzdünk, mint ezek a gyerekek. A „való világban” is barátságok köttetnek és szakadnak meg, és ha a helyzet úgy hozza, a saját magunk érdekéért, a céljainkért eláruljuk a másikat… Ilyen az élet, és igazából ezt Molnár Ferenc olyan zseniálisan írta meg!

Fotó: Gordon Eszter

Fotó: Gordon Eszter

Mit szóltál Áts Feri szerepéhez?

Az igazat megvallva a „Pál utcais” színészi vágyaim sorában Boka karaktere szerepelt az első helyen, és nem állítom, hogy nem voltam egy picit csalódott, amikor kiderült szereposztás, de azt kell mondanom, több mint hetven előadással a hátunk mögött, hogy nagyon jól jártam. Az emberek szemében Áts Feri a negatív főhős, ő a „rossz fej” a történetben, holott ő is csak a saját maga igazságához ragaszkodik: ahhoz, hogy szeretne egy területet a csapatának. Vagyis nem egy megátalkodott figuráról van szó, ő csak elszántan küzd valamiért, az már egy másik kérdés, hogy ki milyen eszközökkel éri el a célját. De ettől ő nem gonosz, a végén pedig kap egyfajta feloldozást, amikor visszahozza az üveggolyót Nemecseknek… Amikor az előbb azt mondtam, hogy Áts Ferivel nagyon jól jártam, némi praktikumokról is beszéltem, ugyanis a jelenlegi munkatempóm és elfoglaltságaim mellett nem biztos, hogy fizikailag bírtam volna azt, hogy szinte végig a színpadon legyek. Áts Feri kevesebbszer tűnik fel a színen, mint Boka, de ha a darab végét nézzük, sikere van a karakteremnek, tehát azt gondolom, hogy jelentős az ő jelenléte, ugyanakkor a szerep mégsem emészti fel minden energiámat. Úgyhogy, ha anno volt egy kis fájdalmam azzal kapcsolatban, hogy nem én játszom Bokát, sokadszorra is beigazolódott, hogy az élet mindig azt hozza, amire szükségem van, és hogy nincsenek véletlenek.

A Pál utcai fiúk jelenleg az egyik legnépszerűbb színházi előadás az országban.

Természetesen a sikerhez hozzájárul Dés László zenéje és Geszti Péter dalszövege is (az előadás hanganyagából készült kiadvány időközben aranylemez lett – a szerk.), és persze  Grecsó Krisztián átirata-szövegkönyve, ami nagyon jól sikerült. A sikerhez hozzátartozik továbbá Horváth Csaba koreográfiája, hozzátartozik az előadás rendezője, Marton László, és nem utolsósorban a csapat is. Úgy gondolom, hogy a Tanár úr nagyon jól válogatta össze a színészeket, mert minden kollégám elégedett lehet a saját szerepével, a kisebb feladatok is egytől egyig hálásak. A darabban közreműködik egy viszonylag nagy tánckar is, és a srácokon is azt látom, hogy ők is nagyon odateszik magukat, nagyon lelkesek, és nagyon szépen állnak hozzá a történethez, mindenki szereti azt, ami a feladata. Valószínűleg ez is az egyik titka a darab őrületes sikerének. Meg az az energia is, amit estéről estére beleteszünk az előadásba. Most mindenki A Pál utcai fiúkat akarja látni, az ország minden pontjáról érkeznek a (gyerek)csoportok, és színészként nagyon jó ennek a részese lenni. A Vígszínházban egy olyan előadás született, ami még hosszú évekig műsoron lesz, számomra pedig külön öröm, hogy egy évadon belül két ilyen fantasztikus feladat is megtalált. Ezek után kíváncsian várom a következő szezont…

Mindeközben már három éve erősíted a Barátok közt csapatát. A sorozatban egy meleg fiatalembert játszol. A nézők hogy viszonyulnak a karakteredhez?

A visszajelzésekből ítélve a közönség rokonszenvezik Tóbiással. Sokan a széria egyik  fontos érdemeként említik, hogy a sorozatban ilyen finoman és kulturáltan jelenik meg ez a téma. Tóbiás jelenléte a másságról mint létező társadalmi jelenségről szól, arról, hogy hogyan küzd meg a melegségével ez a fiatal srác, hogyan tud beilleszkedni a közösségbe, és hogy tudja elfogadtatni magát, illetve a másságát a környezetében élőkkel. A történet nagyon életszerű helyzeteket dolgoz fel, ezért is tudnak a nézők azonosulni vele, persze ki-ki a maga módján. Biztosra veszem, hogy az a fiatal generáció, aki most nézi a Barátok köztöt, felnőttként másképp fog hozzáállni a másság témájához, más szemmel tekint majd egy ilyen kapcsolatra, mint ma a társadalom jelentős része. Nagyon szeretem a szerepemet, és imádom az egész szériát. Kivételezett helyzetben érzem magam, amiért a fiatal korom ellenére napi rendszerességgel kamera előtt állhatok. Ráadásul az ország legnézettebb televíziós sorozatában gyűjthetem a képernyős tapasztalatot.

Fotó: RTL Klub

Fotó: RTL Klub

Nagyon tetszik, hogy a lendületed és a szakmád iránti lelkesedésed sosem hagy alább.

A színész alapvetően mindig elégedetlen. Ezzel szemben az utóbbi években, amióta úgymond fut a szekér (mosolyog), én abszolút elégedett vagyok! Nyilván nekem is vannak problémáim, időnként engem is gyötörnek szakmai kételyek, és néha hiányérzetem is támad, de most a Távoli dallal egy olyan csodálatos születésnapi ajándékot kaptam a Vígszínháztól és a szakmámtól, amivel nem tudok betelni. Amikor a születésnapomon számvetést készítettem az eddigi pályámról, büszkén állapítottam meg, hogy a jelenlegi színházi munkáim között akad három-négy olyan sikerdarab, amelyekre azt mondom, ha másért nem, ezekért az előadásokért volt értelme az elmúlt tizenkét évnek (ha az egyetemi éveket is beleszámolom). Jó érzéssel összegeztem az eddigieket, és jó látni azt, hogy szakmailag ott tartok, ahol egy harminc éves színésznek talán tartania kell. Én tényleg nagyon elégedett és boldog vagyok azzal, ami most van. Olyan szerepeket játszom, amiket ebben a korban játszanom kell, és amikben örömömet lelem. Emellett forgatok napi szinten, és nem kevesebbet köszönhetek a Barátok köztnek, mint hogy megismert az ország. A színházi és a televíziós munkám egyaránt fontos nekem. Egyébként is lételemem a pörgés, azt szeretem, ha mindig van feladatom.

Mindenesetre jól bírod a strapát.

Azért egy-egy húzósabb időszakban, például amikor egy új bemutatóra készülök, a hajnali kelések komoly kihívást jelentenek (mosolyog). Olyankor ugyanis kora reggeltől forgatok, majd 10 órától 2-ig próbálok a színházban, délután visszamegyek a stúdióba, este pedig többnyire játszom. Nem mondom, hogy nem fáradok el a havi húsz előadástól, de a jobbnál jobb szerepeim, valamint a közönség szeretete hamar feledtetik a fáradtságot. Harmincéves koromra olyan lehetőségek találtak meg, amik nem minden kollégámnak adatnak meg. A jó munka pedig mindig hihetetlenül inspirál.

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: Dömölky Dániel

More from Interjúk

Lux Ádám: „Mindig nagyon érdekelt az emberi lélek”

KB1_2027

Színházi próbáról érkezett az interjúra, de egyáltalán nem tűnt fáradtnak. Ellenkezőleg, mire a pincér felvette a rendelést a hangulatos kávézóban, mi már javában „szakmáztunk”. Aktualitás persze akadt bőven, és legyen szó a legutóbbi bemutatójáról, vagy éppen a soron következőről, Lux … Tovább

Zentai Márk: „A titok nyitja az önazonos alkotás”

mark1

Önmegvalósítás, jelenben élés, folyamatos fejlődés. Talán ezekkel a kifejezésekkel lehetne leginkább körülírni Zentai Márk mindennapi életét és hosszabb távú céljait. És persze kizárólag minőségi zenei produktumok alkotása a lehető legtöbb műfajban, többek között a Mörk zenekar frontembereként, vagy a Fool … Tovább

Kónya Krisztina: „Hálás vagyok a sorsnak”

kk01

Krisztina a Szegedi Nemzeti Színház magánénekese. Többszörös Dömötör-díjas, Bessenyei Ferenc Művészeti Díjas, és Vaszy Viktor-díjas művész, aki nem csak a színpadon díva, de az életben is egy rendkívüli eleganciával bíró hölgy. Végtelenül alázatos művésznő, aki egyszerre színész, énekes, tanár, feleség, … Tovább

Kovács Patrícia: „Nem idegen számomra a fogyatékkal élők világa”

3E3A3518_k

Legújabb szerepében egy vak lányt játszik, méghozzá lenyűgözően. Persze, mondhatnám, hogy Kovács Patrícia könnyű helyzetben volt, hiszen a Suhanj! Alapítvány társ-alapítójaként és elhivatott önkénteseként már hat éve otthonosan mozog fogyatékkal élők világában, ami nyilván nagy segítséget jelentett a karakterformálásban. Ezzel … Tovább

Ágoston Katalin: „Amikor elkezdtük játszani, minden előadás végén összeszorult a gyomrom”

IMG_5661-2

Feszültség, borzongás, rettegés, dráma és keserédes nevetés. Igazi érzelmi utazáson vehet részt az, aki vállalkozik arra, hogy beszáll a Centrál Színház fojtogató hullámvasútjába és szembenéz saját rejtett valójával Bereczki Zoltán és Ágoston Katalin szemein keresztül. „A lepkegyűjtő” minimál prózai lélekdarabjai … Tovább

Balázs Fecó: „ A zenélés életre szóló hivatás”

Angyalföldi ballada
Fotó: Bende Tamás/József Attila Színház

Legutóbb 2013 decemberében beszélgettünk hosszasabban, mert bár tavaly nyáron a balatonkenesei koncertje előtt összefutottunk, akkor be kellett érnem egy rövidebb csevegéssel. Úgyhogy igencsak érett már az újabb találkozó, merthogy aktualitásból ezúttal is akadt bőven. Balázs Fecó ugyanis már augusztus végén … Tovább

Kovács Gábor Attila: „Elsősorban a történetmesélés érdekel”

PORTRE-2

Két évvel ezelőtt egy festői szépségű zalai faluban, Börcsök Enikő színművész és a párja, Tóth József festőművész immár hagyományos Becsvölgyei Színjátszó és Képzőművészeti Táborában találkoztunk először. Akkor és ott rögtön kiszúrtam, hogy Kovács Gábor Attila kamerákkal és kollégákkal érkezett a … Tovább

Telekes Péter: „Egy színész soha nem lesz igazán felnőtt”

Az álomkommandó 2

A 2014/2015-ös évad utolsó napjaiban, egy tikkasztó júniusi estén találkoztunk, méghozzá egy fergeteges Össztánc előadás után. Az öltözőben egy pohár kellemesen hűs „sportfröccsel” koccintottunk az aznapi közös színházi élményünkre, de még mielőtt rátértünk volna a legendás táncos produkcióra, egy másik … Tovább

Marton Róbert: „Mindig a szerepek találnak meg engem”

16510531636_1cfa3c2632_k

Nyolcadik éve alakítja Dr. Kardos Zoltán nőgyógyászt a TV2 Jóban Rosszban című napi sorozatában. A tévés forgatások mellett rendszeresen játszik színházban, annak pedig kimondottan örül, hogy szabadúszó színészként megválogathatja, milyen munkát vállal el. Útban hazafelé a délelőtti forgatásról Marton Róbert … Tovább