Közhely sugárút

aq_cimlapAvenue Q – A mi utcánk.

/Menyhárt Dóra írása a Centrál Színház előadásáról/

„Elszabadult Muppetek Budapesten!”, “Totál brutál Broadway musical!”Ilyen és ehhez hasonló hatásvadász reklámokkal próbálták felhívni a figyelmet a mostanra már egyáltalán nem új Avenue Q – A mi utcánk című darabra. Ez kezdetnek elég szörnyen hangzik. Tapasztalataim szerint, ha bármit túlzottan el akarnak adni nekem, az előbb-utóbb megfekszi a gyomromat. Öveket becsatolni: a hír ezúttal igaz!

.

Az éneklő bábok a színpadon -felállás még nekem is soknak tűnt. Vagyis azt gondoltam, hiszen még a meglepően híres Muppet-show is kimaradt eddig az életemből. Ez mostanra sem változott meg, viszont az az újszerű élmény, amit kaptunk feledteti az összes ellenérzést, ami a csengő előtt még foglalkoztatta a nagyérdeműt. Mit keresnek egyáltalán bábok a színpadon? Micsoda bugyuta ötlet, ezek az amerikaiak! Végül is, a bábok jelenléte elsőre felesleges elemnek vagy indokolatlan nehezítésnek tűnhet. Ugyanakkor a történet önmagában egyáltalán semmiféle újat nem adna, sőt, megkockáztatom, egy mondat sincs benne, ami ne látott volna már színpadot (természetesen kivételnek számítanak a japán pszichológusnő életre nevelő „közmondásai”), így nem is ez a hangsúlyos rész.

6523521011_60087266cf.

Viszont a bábok miatt, és azért is működik, mert nem eredeti: mindenkinek van legalább egy ismerőse, aki hasonló problémákkal szembesül és próbál valahogy átevickélni a mindennapokon. Ismerünk munkanélküli frissdiplomás kistigriseket, mint Princeton, saját szexualitásukkal küzdő egyéneket, mint Rod (mindketten Vári-Kovács Péter bábjai) és persze a társadalmon kívül állók csoportjaiból is találkozhattunk már néhánnyal, akiket itt Nicky és Kuki mumus (akiknek teste és hangja Janicsek Péter) testesít meg. A trükk az, hogy az Avenue Q lakói mind ilyenek. Küzdenek valamiért vagy valami ellen.

.

A darab legkiemelkedőbb része egyértelműen a színészi munka.  Nagyon régen láttam utoljára ilyen olajozottan működő játékot és mozgást. A színészeknek több kihívással is meg kellett birkózniuk. Egyrészt sikerült úgy életre kelteni a bábokat, hogy teljesen rabul ejtették a közönséget, eközben végig a „háttérben” mozogva, a reflektorok fényében mérsékelten sütkérezve töltötték be a teret, másrészt végig nagyszerű összhangban teljesítették a sokbábos feladatokat, ami nem lehetett egyszerű.

6523530403_ce690c3d98Miután túléltük az első dal szókimondása okozta sokkot („Az életem szar”), már meg sem lepődünk  Serbán Attila hófehér arcú ironikus, időnként táncra perdülő Michael Jackson-alakján.  Ki más lehetne ugyanis a gondnok a New yorki Q utcában? Tökéletesen bele is passzol a díszes társaságba.

Az egyik személyes kedvencem Andrádi Zsanett, akinek több szerepe van a háttérmunkálatoknál, de lenyűgözően kelti életre a szociopata Mackólányt. Janicsek Péterrel az egyik legviccesebb szereplőkért felelősek: egy bűbájos macipárt jelenítenek meg, akik a lehető legrosszabb énünket támogatják a színpadon. Gonosz kis tanácsaikat osztogatják is gazdagon bizonytalankodó szereplőinknek.

A legmegosztóbb figurák egyike Radnay Csilla japán pszichológusnője, Sente Ste, aki borzalmas „japán” akcentussal osztogatja kéretlen tanácsait és próbálja az oltár elé (hüpe alá?) rángatni semmirekellő vőlegényét, Briant (Simon Kornél).

Rajtuk kívül a pornófüggő Kuki mumus (szintén Janicsek Péter zsenialitása) a legérdekesebb eset, aki még az utca lakóit is folyamatosan megbotránkoztatja, de a végén kiderül, hogy szenvedélye milliomossá tette és a segítségével épülhet fel a Mumus Suli.

Az egyetlen személy (báb), aki látszólag kicsit kilóg innen, Kate mumus, aki napközis tanítóként lelkiismeretesen éli hétköznapjait és csak egy társra vágyik. Az utca barátságos közege nélkül azonban a „való életben” nem boldogulna. Őt Balogh Anna „alakítja” a Lucy nevű pénzéhes dívával együtt. A színésznő hangja csodálatos, magasra tette a lécet a többiek számára is, akik viszont szerencsére tartják a tempót, így nem egyenetlen az előadás.

Csodás hely az Avenue Q, itt nincsenek faji, vallási vagy társadalmi előítéletek. Ez természetesen nem igaz, és a „Mindenki egy picikét náci” kezdetű szenzációs dal óta tudjuk, hogy ez nem is tragédia. Az is világossá válik, hogy néha van visszaút, és aki időlegesen ki is pottyan a szociális hálóból végül rájön, hogy jobb adni, mint kapni és helyreáll a világ rendje.6523520705_3c2f785f28_z

Harangi Mária rendezése nyomán mélyreható társadalomkritikát láthatunk, ügyesen kerülve a sablonos megoldásokat és a felesleges töltelékeket.  A komolyabb felvetéseket rendszerint követi egy vidám és/vagy zavarba ejtő dal, így garantáltan kellemes kikapcsolódássá szelídül az a röpke két óra negyvenöt perc. Közben pedig le is tudhattuk egy kötelező színházlátogatást, és rémült anyukák hada sem tódul ki a teremből a gyerekekkel a bábok nyilvános szerelmi életének megjelenítése után.

A díszlet a darabhoz képest minimalista, de nem is kell több, az már aránytalan volna. A Horesnyi Balázs által tervezett néhány tömbház tökéletesen funkciónál, néha bele is nézhetünk egyik-másik szereplő életterének metszetébe.

Szerencsére azonban Robert Lopez és Jeff Marx a tanítási szándéknál jobban koncentrált a kivitelezésre, így meg lehet úszni a kínos pillanatokat a színpadon. Mivel amerikai darabról van szó, amelyekkel kapcsolatban mindig egy kicsit szkeptikus vagyok, erősen féltem a végkifejlettől, de meglepő módon megóvtak minket a giccses happy end-től.

Menyhárt Dóra

Fotók: Centrál Színház