Cirkuszi kavalkád a Fővárosi Nagycirkuszban

.

/Mindum Luca írása/

A cirkuszról egészen eddig csak homályos emlékek jutottak eszembe, köztük a kínosan próbálkozó, de erőltetett és inkább félelmetes bohóccal, a rossz körülmények között tartott állatokkal és kényelmetlen, fapados sátorral. Hangsúlyozom, egészen eddig, hiszen szeptember 22-én megnéztem az idei őszi-téli szezon műsorszámát a Fővárosi Nagycirkuszban, ami sikeresen kitörölte minden eddigi elképzelésemet.

.

Semmit sem tudtam a fellépőkről vagy a műsor hosszáról, és a cirkuszt eddig még messziről sem láttam, ráadásul irtózom az ijesztő bohócoktól, de barátom meghívására elfogott a gyerekes lelkesedés és az izgalom, hogy valami különleges dolgot láthatok szombat este a szokásos koncertek vagy filmnézések helyett. Nagyon kellemes meglepetés volt, bár kezdetben visszarettentem az áraktól és a cirkusz épületétől, amik talán kevésbé hívogatóak, de különleges programként mégis ajánlani tudom gyerekeknek, a gyerekek kísérőinek, és a gyermeklelkű felnőtteknek. Sőt még a bohócfóbiásoknak is, ugyanis itt nem volt élénk arcfestés vagy pszichopata nevetés. Francesco, a francia bohóc tényleg megnevettetett mindenkit. A maga furcsa kis eszközeivel és a néha finom, néha klasszikus humorával tökéletesen kitöltötte a műsorszámok közti réseket, de önállóan is megállta a helyét.

A másik tipikus produkció, a különböző állatok trükkökre idomítása is kitüntetett szerepet kapott. Voltak páviánok, fókák, okos papagájok, valamint egy komplett farm disznókkal, kecskékkel, kakassal és szamárral. Ugyan a szamár mintha nem egészen lett volna éber, ez nem vont le sokat a műsorból, bár legközelebb talán kevésbé kellene szegényt hajtani.

Újdonság volt a két etióp fiú fellépése, akik egy ágyszerű emelvényen mutattak be több tornász elemet és szaltót. Mindezt úgy, hogy egyikük feküdt és lábaival dobálta, pörgette a másik fiút.  A létrákon egyensúlyozva zsonglőrködő két orosz artista is meglepően szórakoztató volt, pedig az elején ötletem sem volt, hogy mit tudnak kihozni két létrából, de megoldották a feladatot. Noé Robert a lengőtrapézon nekem nem volt túl meggyőző, hiányzott mellőle még valaki, ez inkább társas szám. Ezzel szemben jól összehangolt volt a kenyai akrobatacsoport, akik kitöltötték a színpadot, egymással is kapcsolatban voltak – és nem csak azért, mert szerettek óriási emberpiramisba rendeződni, hanem mert élvezték, amit csináltak, és lendületesen, vidáman mozogtak. Zsilák Olivér zsonglőrszáma szintén színvonalas és újszerű volt, ráadásul még nagyon fiatalnak tűnt, így a jövőben is lehet, hogy találkozunk a nevével. Ugyanígy a Troupe Diamond nevű formáció tagjaival, akik mint kiderült, az Artistaképző növendékeiként alkották meg a műsorukat. A mennyezeten függő köteleken való művészi mozdulatok összefonódtak egy kerettörténetben, amely a lányok versengését mutatta be a fiúért, kiegészülve egy énekesnővel és a számhoz illő zenével. Nagyon tetszett, hogy a cirkuszban mernek újítani, nyitottak a modern műfajokra és a fiatalok ötleteire, így az egész sokkal frissebb és sokrétűbb műsorként áll össze. A Black Roses csapat egykerekű biciklisei is ezt a vonalat vitték tovább, bár ők másfajta szenvedélyt jelenítettek meg a táncukban. Nem a finom, könnyed mozdulatokkal dolgoztak, ahogy az előbbiek, hanem a fülledt, burlesque-re emlékeztető elemekkel, és egyértelműen erre utaló zenével.

Személyes kedvencem azonban Simet László ámokfutása volt a halálkerék nevezetű bizarr szerkezeten, ami körbe-körbe forgott, Simet pedig minden biztosíték nélkül sétált rajta végig a magasban. Itt eljutottam arra a szintre, hogy a fellépése végét képtelen voltam nézni, annyira izgultam. De hát ezt várjuk a cirkusztól: hogy kápráztasson el, ragadjon ki a valóságból és repítsen el minket máshová arra a néhány órára, amíg pattogatott kukoricát rágcsálva, tátott szájjal tapsolunk és rácsodálkozunk arra, hogy egyesek mikre képesek. A Cirkuszi kavalkád műsora pedig megfelelt ennek az elvárásnak.

Mindum Luca

Fotók: Ölbei Márton