Csehov: Sirály

thumbnail_2d/Pál Kitti írása a Nemzeti Színház darabjáról Alföldi Róbert rendezésében/

Manapság sokan megkérdőjelezik a színház létjogosultságát, elvégre ott vannak a filmek, a mozi. Miért kellene kiöltözni, aztán beülni valami előadásra, amiben többnyire még különleges effektek sincsenek…

Na, az ilyen hozzáállású embereknek különösen, de nem csak nekik ajánlom, hogy nézzék meg a Sirályt a Nemzeti Színházban!

.

A színházi előadás a színészek igazi megmérettetése, hiszen ilyenkor egy előadás során csak egy lehetőségük van a karakterükkel való azonosulásra. Egy bámulatos és csodálatos kapcsolat jön létre a néző, és a színész között, miközben valódi üzenetet adnak át. Egy színdarabot nem lehet kétszer ugyanúgy eljátszani, ahogy az élet két különböző napja sem lehet egyforma. Az ember szívét pedig melegség tölti el, hogyha arra gondol, hogy akkor és ott része lehetett egy ilyen megismételhetetlen alkalomnak.

thumbnail_012.

Nem régen volt részem egy ilyen csodálatos színházélményben. Alföldi Róbert rendezői gondozásában került színpadra az előadás, olyan neves színészek részvételével, mint Básti Juli, Szarvas József, Blaskó Péter és Kulka János. Nem meglepő tehát, hogyha azt mondom, hogy mikor Básti Juli Arkagyina szerepében egyedül sétálgatott a színpadon az egész nézőteret uralta. Olyan erősen éreztem, ahogy az általa megtestesített karakter egyénisége hatalmas szökőárként árasztja el az embereket, hogy szinte láthatóvá vált egy hatalmas, türkiz fonal, mely mindenki elméjét a színésznőhöz kötötte. Ilyen élményben a monitoron keresztül soha nem lehet része az embernek, bármennyire jól játszanak is a szereplők.

A színdarab tökéletesen visszaadta a Csehov műveinek jellegzetes hangulatát. A nevetés döbbent csendbe csapott át, mely rövidesen újabb nevetésbe torkollott. Egyszerre mozgatta meg a has izmait az agy tekervényeivel. Minden szereplő életútja külön üzenet, külön tanulságot ad át az életről.

Különösen tetszettek a színpadi megoldások. Jól játszott a rendező a fényekkel, ügyesen felhasználva a lehető legegyszerűbb természetű kellékeket. A teret is kifejezetten találékonyan alkalmazták., hiszen a színpad az előadás során nem korlátozódott a hagyományos értelemben vett fadeszkák összességére. A színészek volt, hogy a nézőtér mögül beszéltek, vagy a publikum székei között közlekedtek.

.

Különösen tetszett, hogy a kabátokat a művészek személyesen vették át a megérkező emberektől, majd akasztották fel a színpadon felállított hosszú falon lévő fogasokra. A darab során több alkalommal is bevonták ezeket a ruhadarabokat egy-egy poén erejéig, amit különösen zseniálisnak találtam. Az előadás végeztével a szereplők adták vissza a kabátokat, keretmotívumként lezárva az élményt. A személyes kontaktus, ami kialakul a néző és a kabátját nyújtó előadóművész között felbecsülhetetlen. Hiszen ez lehetőséget teremt, hogy őszinte mosollyal köszönjük meg a munkáját, tudva, hogy mosolyunk ezúttal biztosan sikeresen célba ér. Hiszen ebben a megismételhetetlen pillanatban nem egy színházlátogató vagyunk a sok közül, hanem „a 165-ös számú, mélyzöld kabát tulajdonosa”.

Pál Kitti

Fotók: Nemzeti Színház