Lélekképek – A Csík zenekar koncertje

A Csík zenekar egyedülálló világába nyerhettem betekintést új albumuk, a Lélekképek bemutató koncertjén. Amint beléptem a szegedi IH Rendezvényközpont ajtaján, meghallottam a csodás énekesnő, Majorosi Marianna tisztán csengő, összetéveszthetetlen hangját. Mire a backstage-be jutottam, már minden porcikám telve volt zenével. Az öltöző előtt várakoztam Csík Jánosra, a zenekar lelkére, és észre sem vettem, hogy magam is dalolászni kezdtem. A jó hangulat már a koncert előtt a hatalmába kerített.

 

Aztán megjelent Csík János, akit már alig vártam, hogy kifaggathassak.

A Csík zenekar már 23 éve a magyar zenei paletta egyik egyedi színfoltja. Mi kell ahhoz, hogy ennyi idő után is meglegyen a harmónia?

Az a fajta harmónia, ami mindenkiben kell, hogy legyen, illetve szeretné, ha lenne, az nem csak a zenében van, hanem a hétköznapi kapcsolatainkban is. Kell annak a vágya, hogy legyen harmónia, ezért tegyünk, dolgozzunk. Így aztán jön az, hogy „Gyakorolni, gyakorolni!”és összerakni olyan számokat, ami valóban ebben ad segítséget. Aki ha meghallgatja, jól érezze magát tőle, még ha nem is pontosan ezt a fajta stílust szereti, érzi, hogy ez most jól esett. Ez az a harmónia, amit meg kell teremteni.

Új albumuk címe Lélekképek. Mesélne a lemez munkálatairól?

A munkálatok hasonlóan folytak, mint egyéb más lemezeken. Talán annyiból érdekes, hogy a fúvós fiú házában, egy hátsó épületből kialakított stúdióban vettük fel egy részét. De ugyanúgy fölvettünk a Fonóban a Rackajam-mel egy összeállítást, illetve a Müpában a Szimfonikus Zenekarral, tehát ez egy több helyszínen készült, érdekes lemez. Az biztos, hogy kicsit hosszabb, mint általában egy lemez szokott lenni, viszont rövidebb, mint egy koncert, és emiatt aztán biztosan kicsit meglepődnek. Ugyanakkor a Lélekképek sokszínűsége és változatossága, szomorúsága, öröme, úgymond váratlansága, mint ahogy mindannyiunk lelkében megvan, az ott van ezen a lemezen.

Mit jelent Önnek, Önöknek a zene?

Tulajdonképpen maga az életünk. Körül vagyunk véve ritmussal: a szívünk, ahogy ver, a lélegzetünk, ahogy ritmikusan lüktet. Azt hiszem, hogy zene nélkül nem is nagyon lehetne élnünk, és azt mindenképpen örömmel fogadom, hogy életem legfontosabb része lett a muzsika. Az nem mindegy, hogy milyen zenét választ az ember. Olyat kell, ami nem elsősorban az épp aktuális „érezzük már jól magunkat” című történet, hanem ami többet tud adni. Márpedig a zene sokszor szavak, mondatok nélkül is tud mesélni, és szépet adni.

A zenekar tagjai (a képen balról jobbra): Makó Péter (fúvós), Majorosi Marianna (ének), Barcza Zsolt (cimbalom/harmonika), Bartók József (bőgő), Csík János (hegedű), Szabó Attila (hegedű), Kunos Tamás (brácsa)

Milyen üzenetet szeretnének a közönségnek átadni a zenéjükkel?

Sokféle üzenet jut az ember eszébe, de legfontosabb az, hogy éljenek értékes, jó minőségű életet. Tehát, amikor egy muzsikát megpróbálunk igényesen, jó minőségben előadni, az legyen népzene, vagy épp egy feldolgozás, pont arra akarunk ráébreszteni mindenkit, hogy bizony ez az igényesség érzékelhető. De ugyanígy ezt a fajta igényességet áttehetik az életük más területére, például hogyan öltözzenek, mit egyenek, mit igyanak. Azt hiszem, a természetes, igazi jó minőségű élethez ez a fajta igényesség kell.

A zenekar műfajt teremtett. Hogyan született meg a népzene és a könnyű műfajok effajta kapcsolata?

Ez egy többlépcsős folyamat volt. Valamikor a kilencvenes elején jelentek meg az első lemezeink, akkor még autentikus népzenével. Éreztük, hogy ez egy rétegműfaj, és ugyan több embernek mosolyt és örömöt tudtunk csalni az arcára és a lelkébe, azért szerettük volna, ha ez nagyobb meghallgatást kíván- elsősorban a népzene. Nem egy öncélú érdek volt ez, hanem a népzenének azt szépségét és örömét, amit nekünk adott, át szerettük volna adni másoknak is.

Arra gondoltunk, mi lenne, ha egy erdélyi táncdallamot eljátszanánk úgy, mint a régi öregek, viszont szving ritmusban, jazz zenekarral. Annak a sikere és egyfajta elfogadottsága, szakmai körökben, illetve a hétköznapi élet hallgatóságától is, elindított egy hosszú, lépcsőzetes folyamatot.

Számos dalt öltöttek már új köntösbe. Mi alapján választják ki ezeket?

Igazából a legtöbb ilyen dal az utóbbi időben Szabó Attila (a zenekar hegedűse) szorgalmazása alapján készült, és persze a zenekar tagjainak a segítségével állítódik össze, mert ők azok, akik javaslatokat, ilyen-olyan észrevételeket tesznek. Így mindenkinek egy kicsit a sajátja.

Az internetezőket és a tévénézőket a „Most múlik pontosan” című Quimby-dal feldolgozásával ejtették rabul leginkább- már több mint 8 millióan tekintették meg a videót. Milyen volt, mikor ez a két zenei világ találkozott egymással?

Ez egy szokatlan, váratlan pillanat volt. Attila hozta a gondolatot, hogy mi lenne, ha eljátszanánk. Próbálgattunk így is, úgy is- nem egy ötperces történet volt. A bőgősünk javasolta, hogy legyen benne egy kis észak-mezőségi szökős táncdallam, így egy kicsit a mi tudásunkhoz is jobban igazodott. Eleinte aggódtunk, hogy mit fognak ehhez szólni, még Kiss Tibor (A Quimby zenekar énekese) is kétkedve fogadta. Ő sem számított arra, hogy ekkora siker lesz, de mindenki örül annak, ami történt.

Több díjjal is jutalmazták már a munkájukat, többet közt Fonogram-díjjal, illetve Prima Primissima díjjal is. Ezek az igazi elismerések, vagy az, hogy a zenéjük megérinti az emberek szívét?

Az igazi elismerés pont az, hogy az emberek szívéhez eljut. Számomra azonban nagyon fontos a Magyar Örökség Díja, hiszen azt pont azért kaptuk, mert a népzene egyfajta újraélesztése, megújítása a mai élet ritmusára, egy örökségértékű munka lett. Talán erre vagyok a legbüszkébb.

Nietzche szerint: „Zene nélkül az élet tévedés volna.” Egyetért ezzel a filozófiával?

Mindenképpen igaz, és hál’ Istennek ez nem lett kipróbálva. Kodály Zoltán zeneszerző mesterünk fogalmazott úgy, hogy a zene egyfajta orvossága a léleknek. Azt hiszem, hogy zene nélkül valóban üres, bugyuta, tétova, lelketlen emberkék lennénk.

Remélem ma este sok lelket orvosolnak majd. Köszönöm a beszélgetést.

A képen: Csík János, Molnár Noémi és Szabó Attila

Az orvoslás pedig elkezdődött… A szívemig hatolt minden dal, minden egyes hang az este folyamán. Volt, hogy táncra akartam perdülni, máskor szerelmes hangulatba estem, de egész este alatt éreztem a harmóniát, amiről Csík János beszélt: éreztem, hogy ez valami más, valami egyedi és mindenképpen igényes.

Bámulatba ejtett a zenekar fúvósa, Makó Péter szólója, aki felfoghatatlan gyorsasággal szólaltatta meg a hangokat klarinétján. Ugyanilyen ámulattal figyeltem a vonósok – Szabó Attila és Kunos Tamás – virtuozitását. Lelkesen nyugtáztam, hogy a basszus nem egy otromba gépből tör elő, hanem Bartók József bőgőjéből. A háttérben pedig megszólalt a cimbalom Barcza Zsolt jóvoltából, egy olyan hangszer, melyet – bánatomra – igazán kevés zenekarban láthatunk. A percek pedig múltak, pontosan… Majorosi Marianna varázslatos hangja betöltötte a termet.

Az est az “Én vagyok az, aki nem jó…” című dallal zárult, melyben Csík János engedte ki csodás hangját, a közönség pedig percekig tartó vastapssal jutalmazta a zenekart a kétórás zenei élményért.

Azt hiszem, a mai elgépiesedett világban kellenek az ilyen csodák, az igazi, igényes dalok, melyeket hangszerekkel szólaltatnak meg, és nem a technika vívmányaival. A Csík Zenekar egy olyan értékrendszert képvisel, amely mostanság veszendőben van. Tiszteletre méltó az, hogy ők nem hagyják elveszni a hagyományokat, az igazi zenét, a magyar népzenét.

Szerelmesnek nehéz lenni. De nem a Csík Zenekar muzsikájába.

Molnár Noémi