csilla2

Csomor Csilla: „Mindig a nehezebb utat választom”

Két évvel ezelőtt, második önálló estjének bemutatója után találkoztunk utoljára, ami azért is emlékezetes, mert a Blaha Lujzáról szóló zenés színházi produkció mérföldkőnek számít Csomor Csilla pályáján. Mostani beszélgetésünk apropóját megint csak egy örömteli szakmai fordulat adta, hiszen egy hosszú kihagyás után pár hete ismét láthatjuk a színésznőt az ország legnézettebb tévésorozatában. Egy napsütéses tavaszi nap délutánján a forgatási szünetben beszélgettünk a Barátok közt stúdiójában, és igyekeztünk besűríteni Berényi Zsuzsa két jelenete közé mindazt, ami Csillával az elmúlt két évben történt.

A sorozat rajongóinak örömére március vége óta ismét „boldogítod” a Berényi család tagjait. Mit szóltál a televíziós visszatérésedhez?

Mivel időközben elindítottam az új életemet, meglepett egy kicsit a megkeresés. A távozásom óta időről időre feltűntem a sorozatban, ez volt eddig a leghosszabb szünet, és mivel a sorozatbeli férjem, Berényi András időközben meghalt, úgy gondoltam, hogy talán végleg lezárult egy korszak a karakterem életében, és az írók már nem nagyon számolnak Zsuzsával. Szerencsére a széria alkotói másképp gondolták, és úgy alakították a történetet, hogy nagy örömömre újra borzolhatom a kedélyeket a Mátyás király téren (mosolyog). Jólesett újra találkozni a régi kollégákkal, és örülök, hogy megismerhettem az új szereplőket. Tetszik a forgatókönyv, lubickolok a jeleneteimben, úgyhogy borzasztóan élvezem a forgatásokat!

Fotó: RTL Klub/Barátok közt/Nagy Botond

Fotó: RTL Klub/Barátok közt/Nagy Botond

Azt mondod, időközben elindítottad az új életedet. Mit értesz ezalatt?

2006-ban azért intettem búcsút a sorozatnak és jöttem el az állandó státuszból, mert szerettem volna előtérbe helyezni a színházi karrieremet. Vágytam arra, hogy többféle szerepben megmutathassam magam.

1988-ban végeztél a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, utána a győri Kisfaludy Színházhoz szerződtél. 1992-től a Nemzeti Színház, 2000-től a Pesti Magyar Színház társulatának művésze voltál.

Plusz a főiskolás gyakorlatomat is a Nemzetiben töltöttem, úgyhogy én valóban nagyon sok szállal, rengeteg szép emlékkel és élménnyel kötődtem az intézményhez. Hálás vagyok a sorsnak, amiért olyan legendákkal állhattam egy színpadon, mint Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Agárdi Gábor vagy Szakácsi Sándor.  Hihetetlenül szerencsének éreztem és érzem magam az akkori „kiváltságos” helyzetemért.

Érthető, hogy több mint két évtizedes színházi múlttal a hátad mögött, nyolc év televíziózás után már hiányzott a színház.

Azt szoktam mondani, a sors furcsa fintora, hogy a legnagyobb álmomért hagytam ott egy olyan lehetőséget, ami hosszú távra anyagi biztonságot nyújtott volna nekem, de én mindig  a nehezebb utat választottam. Ha utólag visszatekintek az eddigi életemre, egy-egy válaszúthoz érve nagyon kevés esetben döntöttem a könnyebbik megoldás mellett. Miután kiléptem a sorozatból egy évadban négy főszerepet játszottam a Magyar Színházban, mert  az akkori igazgatóm, aki sajnos már nincs közöttünk, meglátta a lehetőséget abban, hogy a televízióból ismert színésznőként úgymond húzónévnek számíthatok, és elhalmozott nagy szerepekkel. Rám osztotta, például a Fel is út, le is út! női főszerepét, utána jött egy Gogol-darab, a Háztűznéző, közben összeraktam az első egyszemélyes színházi esetemet, a Déryné-estet. A szecsuáni jó ember-ben egy kisebb szerepet kaptam: tele voltam szebbnél szebb feladatokkal.

Ha jól sejtem, most jön a mígnem…

Így, ahogy mondod! 2012-ben ugyanis a Magyar Színház vezetése úgy döntött, hogy a továbbiakban nem akar együttműködni velem, és így tizenkilenc év után kényszerűségből meg kellett válnom az intézménytől.

Lelkileg hogy viselted, hogy egyik napról a másikra munka nélkül maradtál?

Az ominózus időszak számomra leginkább arról szólt, hogy hogyan találjam meg újra önmagamat.  Időbe tellett, hogy megéljem és a helyükre rakjam a történteket, de nálam ez a fázis általában nem tart sokáig, mert nem jellemző rám, hogy sokáig nyalogatom a sebeimet. Mindenekelőtt el kellett gondolkodnom a miérteken. Az adott élethelyzet önvizsgálatra kényszerített: akarva akaratlanul kezdtem önmagammal foglalkozni, amire egyébként már óriási igényem és nagy szükségem is volt.

Elsősorban miért?

Annak idején, amikor nagyon aktívan voltam jelen a médiában, és gyakran jelentem meg a különböző felületeken, sokat mutattam a külvilágnak. Persze, az is én voltam, csak akkoriban a mélységeim nem kerültek a  felszínre. Az a tapasztalatom, hogy minél többet mutat valaki kifelé, annál kevesebbet fordul befelé, és az én életembe valószínűleg azért jött el ez az időszak, mert a sors úgy akarta, hogy magammal foglalkozzam. Az elmúlt két évben sok minden letisztult bennem, és ebben a jóleső rendrakásban nagyon sokat segített a jóga: merthogy több mint egy éve rendszeresen jógázom. Túl azon, hogy jót tett-tesz a fizikai kondíciómnak, lelkileg és mentálisan is helyre tett és tesz. Mindenképpen elindult egy pozitív folyamat, és úgy érzem, hogy jó irányba halad az életem. Küzdelmes időszakon vagyok túl, de az is biztos, hogy ha nem így alakul a sorsom, akkor nem lennék az az ember, aki most vagyok. Én a történtektől csak több lettem… Túl vagyok a nehezén, elengedtem, nem rágódom a múlton. A másik alapelvem, hogy sosem nézek visszafelé! Mindig csak előre tekintek. Amikor annak idején az ominózus elbocsátásnál a színházban felajánlottak nekem egy félállást, akkor arra azt mondtam, hogy az nekem visszafelé lépés lenne. Én teljes ember vagyok, teljes embert adok, és én előre szeretnék menni, nem pedig hátrafelé araszolni. Ha másképp nem megy, akkor legyek inkább független színész, maradjak társulat nélkül: inkább vállalom a kiszámíthatatlanságot és bizonytalanságot, de kompromisszumot nem kötök ilyen értelemben.

A nemzet csalogánya - Blaha Lujza dalos élete. Fotó: Fodor Györgyi Szeréna

A nemzet csalogánya – Blaha Lujza dalos élete.
Fotó: Fodor Györgyi Szeréna

A szabadúszás viszont roppant küzdelmes is lehet.

Aki szeret a maga ura lenni, az esküszik rá, én pedig úgy voltam vele, hogy majd idővel beletanulok. A nagy fájdalmam, hogy nincs annyi felkérésem, mint amennyit tudnék vállalni. Pedig még bőven van bennem elég erő, energia, szellem, vállalkozó kedv és ambíció ahhoz, hogy nagy és szép feladatokat vigyek véghez, fontos-fajsúlyos szerepekben bizonyíthassak.

Erre a második önálló ested a legjobb bizonyíték. Hogy született a Blaha-sztori ?

Azt szoktam mondani, ha nem kapok feladatot, akkor keresek magamnak. Amikor 2008-ban összeállítottam a Déryné Széppataki Róza életét feldolgozó Édes Rózám! című estemet, már tudtam, hogy ennek lesz folytatása.

És lett! Méghozzá egy zenés színházi produkció formájában. Miért éppen a „nemzet csalogányát” választottad?

Azt is tudtam, hogy olyasvalakihez akarok „nyúlni”, egy olyan nagyasszony sorsát, történetét szeretném megismertetni a közönséggel, mint amilyen  Déryné volt, csak időben egy picit közelíteni akartam a mához. Annak idején újdonsült Nemzeti Színházas színésznőként az igazgatómtól premierajándékként kaptam egy gyönyörű, kétkötetes könyvet Blaha Lujzáról. Pár hónapja a kezem ügyébe került ez a kedves emlék, nyilván nem véletlenül, és ahogy elkezdtem foglalkozni vele, beindult a fantáziám… Blaha Lujza a magyar nyelvű zenés színház ősanyja, koronázatlan királynője volt. Nagyon sok ponton tudok azonosulni vele.

Például miben?

Bár egészen más életutat járt be, más családi háttérrel rendelkezett, mint én, a szakmai alázatát, az elhivatottságát, a munkához való hozzáállását, a hitét nagyon magaménak érzem. Egy végtelenül érdekes, izgalmas asszony volt, különös háttérrel, különös kapcsolatrendszerrel, és ami nagyon fontos: kiváló elemzőkészséggel bírt. Úgy érzem, ebben is hasonlítunk. 2013 tavaszán mutattam be a második önálló esetemet, és a A Blaha-sztori premierjén figyelt fel rám Verebes István, aki később meghívott az általa rendezett Whisky esővízzel című zenés komédiába a Karinthy Színházba. Pistával korábban soha nem dolgoztunk együtt, és nekem nagyon jólesett a felkérés, egyrészt mert ő maga keresett meg, másrészt mert a munkám alapján döntött mellettem. Azt megelőzően Gergely Róbert kért fel egy szerepre a Paprikáscsirke, avagy Stex és New York című zenés vígjátékban. A Gergely Theáter darabja egyébként várakozáson felüli sikerrel megy, óriási az érdeklődés iránta. Hozzáteszem, mi is nagyon szeretjük: az az előadás igazi örömjáték mindannyiunknak.

Paprikáscsirke, avagy Stex és New York Fotó: Szaka József

Paprikáscsirke, avagy Stex és New York
Fotó: Szaka József

Ha látnád, hogy ragyog  a tekinteted, amikor a színházról mesélsz! Egyébként is kiegyensúlyozottnak, derűsnek, bizakodónak tűnsz.

Engem nagyon nehéz elkapni olyan fázisomban, amikor tényleg a padlón vagyok. Egyrészt mert ahogy az előbb is említettem, nálam a „gödör mélyén”-időszak igen rövid ideig tart. Hamar túljutok a mélyponton: olyankor megrázom magam és emelt fővel megyek tovább. Biztosan ismered a mondást, miszerint: „Ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen, és ahol el akarnak felejteni, ott leszel felejthetetlen!” Én nagyon komolyan veszem ezeket az erőt adó mondatokat, és próbálok ezek mentén (tovább)haladni.

Ha azt kérdezem, most mire vágysz leginkább?

Mivel a menedzseléshez nem értek, annak örülnék nagyon, ha találnék egy olyan személyt vagy céget, aki vagy amely méltóképpen „gondját viselné” a két önálló estemnek, hiszen két nagyon igényes, igazán nívós anyagról van szó. Ez az egyik szívügyem. A másik: borzasztóan szeretnék egy társulathoz tartozni… Most elsősorban arra vágyom, hogy a hivatásomban a helyemre kerüljek: feladatok, elismertség tekintetében éppúgy, mint egzisztenciális szempontból. Ez persze nem megy úgy, hogy otthon ülök és várom a sült galambot: tennem kell érte, mert rajtam múlik, hogy bevonzom-e a lehetőségeket. Napi huszonnégy órában összeszedettnek kell lennem, és harmóniában kell lennem önmagammal kívül-belül, mert nem tud(hat)om, hogy a szerencse mikor kopogtat be hozzám, vagy mikor köszön rám az utcán (mosolyog). Márpedig ha a jószerencsém rám talál, akkor nekem a legjobb formámban, a szakmai alázatommal, a maximális elkötelezettségemmel, a felkészültségemmel, a rátermettségemmel és a tapasztalatommal felvértezve, tettre készen kell fogadnom. Alapvetően nagyon bizakodó vagyok. Ameddig vannak terveim, álmaim, ameddig hajt a kíváncsiság, az alkotás vágya, és a tenni akarás, addig nincs baj (mosolyog). Ugyanakkor  nincsenek – sosem voltak – nagyra törő elképzeléseim, elérhetetlen vágyaim, megvalósíthatatlan céljaim. Tisztában vagyok önmagammal és a korlátaimmal is, de időnként szívesen feszegetem a határaimat: szeretem és keresem is a kihívásokat.

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: RTL Klub/Barátok közt/Nagy Botond