Tetszikelem

thumbnail_c.

/Gera Márton kritikája a Nemzeti Színház Csongor és Tünde című előadásáról/

Trendi a Csongor és Tünde előtt az, amikor a fiatalok egymást fényképezik a tükörben, az ajtónál. Trendi, ahogy át van rendezve az egész játszótér, és ezzel együtt forgószékek érkeztek a térbe, továbbá az is, ahogy pörgünk rajtuk, érezve magunkat vérbeli bürökratának, néha azért lomhán, lecsúszva ülünk. Meglepően kényelmesek. Mindezek mellett a legtrendibb mégiscsak nézni Tengely Gábor rendezését a Gobbi Hilda Színpadon.

Mert az utóbbi remek választás volt Vörösmarty drámai költeménye számára. Mi forgunk, a szereplők körbe-körbe futkosnak, lépcsőn le, rámpán fel. Földi létből romantikus mesevilágba. A központi elem egy fa, amely átmenet e kettő között, a mechanikai varázslat és a képzelet gyökere-koronája egyben, van még zöldellő jós-fotel, és magvakon pihenő Éj, mi folyamatosan csak a fára koncentrálunk. Vonzó, hívogató, almáival a tetején, kábeleivel az alján. Vágyunk rá.

thumbnail_7Csongor is. Fel akar jutni a csúcsára, elérni valami lehetetlennek tűnőt. Kommunikálni valahogy máshogy. Jelen esetben bábok segítségével. Pinokkió-szerű vézna, karja-lába lifegő figurákkal. A jó ötlet néha segít a játszóknak, gyakran azonban teljesen feleslegesnek, és erőltettetnek hat a kis-Csongor a nagy mellett. Pacsi itt, pacsi ott, pacsi a romantika világában. Azért a nyomasztó, és egyben pulzáló zene monoton menetelése hirdeti, hogy nem a tündérek között, hanem a fekete irodai székek rengetegében vágyakozunk.

Már ha vágyakozunk, mert a Csongorban van romantikus fa, bábú, de maga az egész inkább egy mesét akar átadni. Csak így egyszerűen. A hétórai esti mesét. Amelyben lehet örülni a boldogságnak, lehet sírni, hogy ez enyhe-túlzó idealizálás, és lehet keresni a filozofikus gondolatokat, gyakran nagyítóval. Mindemellett Vörösmarty időmértékes verselésének sorai pergőek, kellően pattogósak, a színészek is elbánnak velük, akadályba valahányszor azért ütköznek, ilyenkor elsikkad az, ami valóban akar lenni az a pár mondat. De hát még Guy Ritchie-féle bunyó is van, remekül kivitelezve, csak a söröspoharak hiányoznak. Elég ez.

Földi Ádám Csongora amolyan útkereső, amilyennek kell lenni, vándorol, harcol, küzd, talál. Szépen lassan Földi is önmagát, így az előadás végére már egyre magabiztosabban elmélkedik. Hasonlóan alakul Martinovics Dorina által alakított Tünde sorsa is, azonban ő hamar rájön, hogy Tündében több van, mint szolgálóját maga mellett hordozó, szőke herceget várás helyett kereső báj.

Radnay Csilla földibb, mint Tünde, Ilma szerepében. Jó helyen válik sztoikusabbá, és kezd belenyugodni lehetséges jövőjébe.

Molnár Piroska mindenki közül a leginkább valós, racionális, hiába varázsol, alkot botjával Mirígyként, őt a világi javak vezérlik, ezért is, bár küzdünk ellene, azonosulunk vele. És Molnár erősíti leginkább a mesei fonál nehézsúlyát, de neki ez remekül áll, nincs ebben a szerepben ennél több. Szöges ellenététe Nagy Mari, aki végig jelen van a színen, bár csak párszor szólal meg, akkor is nagyon titokzatosan, sejtelmesen, huncut mosollyal a száján jönnek ki belőle Vörösmarty legerősebb gondolatai.

A manók szerepében játszadozó László Attilának, Fehér Tibornak és Farkas Dénesnek játszótérré változik a színpad az előadás ideje alatt: lányt esznek, lopnak, csalnak, hazudnak. Élvezi a helyzetet a trikóban izmait kikandikálva mutogató trió.

A kocsmaihoz hasonlító verekedős jelenet után érezzük, hogy nem szégyen előadás után rögtön előkapni a telefonomat, sok-sok nézővel egyetemben, hanem inkább trendi. Így is távozunk.

Gera Márton

Fotók: Nemzeti Színházthumbnail_9