Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

„Az intelligencia az emberiség egyik legnagyobb adománya. De a tudásra való törekvés túlságosan is gyakran kiszorítja a szeretetre való törekvést.”

Tegyük fel, hogy létezik egy egyedülálló műtét, amely után bárki zsenivé válhat. A tudósok  tesztalanyuknak választanak egy fehér egeret, majd a kezdeti sikerek után  még tovább lépnek, és keresnek egy szellemileg visszamaradott embert. Mit várnánk a kísérlettől? Mennyiben tudják vajon meghatározni előzetes számításaik alapján, hogy milyen hatással lesz a hirtelen fejlődés a résztvevőkre? Meddig tart az ő tudományos sikerük és hol kezdődik a kísérleti alanyok személyiségbeli vonásainak hatása a műtét után? Alá lehet rendelni egy ember pszichológiai jólétét a tudomány fejlődésének? Fel lehet dolgozni több tíz éves traumákat, amelyeknek korábban eredetét sem ismertük?

A regény Charlie Gordon, a gyengeelméjű péksegéd egy hihetetlen orvosi kísérlet utáni zsenivé válását, majd szellemi hanyatlását mutatja be. Előmeneteli feljegyzések alapján követi végig a pszichológiai-biológiai változásokat, amelyekről Charlie naplószerűen számol be. Feltárul előttünk egy rendkívül szerethető és barátságos ember élete, akinek legfőbb célja, hogy megtanuljon írni és olvasni, ezáltal pedig reményei szerint be tudjon illeszkedni a környezetébe. Charlie-t nem lehet nem megszeretni a könyvben, hiszen töretlenül hajtja a tudásvágy és bármit megtenne azért, hogy elfogadják. Amint viszont beteljesülni látszik, amit kívánt, egyre bizonytalanabb és kétségbeesettebb lesz, mivel nem tudja feldolgozni a sok új érzést, ingert és vágyat. Az őt körülvevő világ nem ugyanaz, mint korábban hitte, társas kapcsolatai korántsem olyan vidámak és felhőtlenek, ahogyan megélte őket.

Kényelmetlen a téma, és olvasás közben egy kicsit mi is kiábrándulunk az emberekből. A mai társadalom hiába vallja a toleranciát és megértést alapelvének, mégis irtózunk attól, ami egy kicsit is eltér a megszokottól. A legtöbben nem foglalkoznak a könyvben érintett és ahhoz hasonló problémákkal, mert félnek a következményektől. Amíg megmaradunk a saját átlagosnak vagy normálisnak titulált környezetünkben és belső világunkban, addig úgy érezzük, hogy minden a legnagyobb rendben van, és legfeljebb a cukor drágulása vagy egy kihízott nadrág tud felbosszantani. Nem nézünk rá a hajléktalanokra, a kerekesszékesekre, a villamoson pedig inkább arrébb megyünk és berakjuk a fülhallgatót, ha értelmi fogyatékosok utaznak a közelünkben, nehogy kellemetlenül érezzük magunkat miattuk.

Mindez talán túlzás, és Keyes sem akarja megváltani a világot a regényével, de azt mindenképpen eléri, hogy egy kicsit kilépjünk a komfortzónánkból és szembenézzünk azzal, ami valójában körülöttünk zajlik. A szellemileg visszamaradott Charlie Gordon ugyanis élhet a szomszéd lakásban, sétálhat a parkban és lehet ő az a villamoson, akitől elhúzódunk. A könyv főszereplőjét is csak azután vették komolyan, hogy már átlagos intelligenciával rendelkezett. Hiába lett zseni, nem meglepő módon nem lett ettől boldogabb, mert a boldogság nem az intelligencia-hányadoson múlik, bármilyen elcsépelten is hangzik ez a kijelentés.

A történetben a sci-fi vonal kevésbé hangsúlyos, az agyműtét és a tudományos előrelépések nincsenek részletezve, de nem is marad hiányérzetünk miatta. Keyes pszichológusként és remek íróként Charlie Gordon érzéseit, gondolatait, teljes személyiségfejlődését és visszafejlődését írja le úgy, hogy az a lehető legmélyebb nyomot hagyja az olvasóban. Az író az értelmileg visszamaradottak és a zsenik érzéseit is hitelesen ábrázolja, valamint szembeállít két alapvető emberi szükségletet: a szeretetéhséget és a tudásszomjat. Nincs könnyen megfogalmazható üzenet, a Virágot Algernonnak megrendít és egy ideig nem hagy nyugodni. Kevés könyvben olvastam olyan megható utolsó mondatot, mint ebben a regényben. Ajánlom mindenkinek, aki – Charlie szavaival élve – nem csak egy ablakon keresztül szeretné nézni az életet.

Mindum Luca