kult-lacxi1

Domokos László: „Színházi munkák nélkül nem lenne teljes az életem”

Már annak idején az első beszélgetésünk után kiderült, hogy bár Domokos László imádja a hivatását, korántsem csak a színészetről szól az élete. A Barátok közt sztárja felettébb sokoldalú személyiség, aki nem csak a színpadon és a képernyőn kamatoztatja tehetségét, irigylésre méltó kreativitását és alkotókedvét. Mert legyen szó fafaragásról, kemenceépítésről vagy éppen főzésről,  Laci egyáltalán nem jön zavarba, sőt! Mindenekelőtt azonban aktuális munkáiról, az ország legnézettebb tévésorozatáról, valamint legújabb színházi bemutatójáról faggattam a népszerű színészt.  Aztán szóba került Erdély, és attól kezdve szinte kérdeznem sem kellett…

Már több mint hat éve „kettős életet élsz”, hiszen amióta a Barátok köztben szerepelsz, a Mátyás király tér a második otthonod lett. Mi több, azóta népes rajongótáborral is büszkélkedhetsz, mert bár az általad megformált karakternek akadt néhány kevésbé szimpatikus „húzása” az évek során, a rajongók, pláne a női nézők bizonyára megbocsátották ezeket Berényi Attilának, mondván mégis csak egy jóképű, kedves, családcentrikus, jól szituált pasiról van szó, aki két lábbal áll a földön, és aki tudja, mit akar. Te hogy viszonyulsz  a karakteredhez?

Kifejezetten kedvelem, és érdekes módon az idő múlásával egyre jobban bírom a figurát (mosolyog). Tetszik, hogy sokoldalú személyiség, éppen ezért nem lehet beskatulyázni. Az, hogy hányféle színt tudok megmutatni Attilából, nyilvánvalóan attól is függ, hogy egy-egy időszakban a karakterem mekkora hangsúlyt kap a sok szálon futó történetben, de a mai napig fedezek fel új árnyalatokat benne. És ami igazán jó érzéssel tölt el: a visszajelzésekből az derül ki, hogy a nézők is nagyon szeretik az általam megformált Berényi-fiút. Erről eszembe jut egy néhány évvel ezelőtti rögtönzött közvélemény-kutatás. A 2010-es veszprémi Kamera Hungária Fesztiválon, ahol a Barátok közt közönségdíjat kapott, egy közönségtalálkozón vettünk részt a kollégáimmal. Akkortájt két éve játszottam a szériában. Az összejövetelen a sorozat akkori producere, Kalamár Tamás egyszer csak megkérdezte a több mint háromezer fős tömeget, szerintük milyen ember Attila. Azt kérte, hogy először az emelje fel a kezét, aki jó embernek tartja, mire a jelenlévők nagyjából fele jelentkezett. Azután arra volt kíváncsi, hogy ki gondolja ennek az ellenkezőjét: erre a közönség másik fele szavazott. Tamás ekkor felém mosolyogva felém fordult: „Gratulálok neked is, magamnak is, mert ezek szerint elértük a célunkat.” (mosolyog)

A televíziós forgatások mellett a színházhoz sem maradtál hűtlen. Április 16-án mutattátok be a Rózsavölgyi Szalonban John Cariani kortárs amerikai író színművét, Zakariás Zalán rendezésében. Az Isten háta mögött című dráma magyarországi ősbemutató, és a darabban együtt játszol a feleségeddel, Tóth Ildikó színművésznővel, ami ugyan nem először fordul elő veletek, a mostani közös munkátok mégis szolgál újdonsággal.

Ildikóval, akivel tizenhét éve vagyunk együtt, ugyan szerepeltünk már egy színpadon –  tíz évvel ezelőtt a Virgonc hölgyek című Goldoni-vígjátékban, később pedig a Vérnászban is játszottunk együtt –, de még soha nem volt közös jelenetünk. Nekem az elmúlt két évben nem nagyon akadt színházi munkám, mert a repertoáron lévő előadásaim kifutottak, a bevált játszóhelyek pedig – a Budapesti Kamaraszínház, a Merlin Színház, a Honvéd Színház – szép lassan megszűntek. Ezért is örültem nagyon, amikor Zimányi Zsófia, a Rózsavölgyi Szalon művészeti vezetője felvetette, hogy szívesen dolgozna velem. Mi több, mindjárt lehetőséget is kínált: azt mondta, ha találok egy jó darabot és szerzek hozzá egy jó rendezőt,  akkor enyém a terep (mosolyog). Az egyetlen kritérium az volt, hogy a darab ősbemutató legyen. Még aznap felhívtam Zakariás Zalánt, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művészeti vezetőjét, aki nagyon jó barátom. Többször dolgoztunk már együtt, és jól ment a közös munka, ezért is gondoltam rá. Miután elmeséltem neki, hogy mi a „feladat”, válaszképpen Zalán lelkesen elújságolta, hogy pár nappal azelőtt látta Bukarestben az Isten háta mögött című drámát, ami hatalmas sikerrel fut az Egyesült Államokban… Úgyhogy nem kellett sokat agyalnunk a darabválasztáson. Ráadásul Zaki régóta szeretett volna együtt dolgozni Ildikóval, amire most remek lehetősége adódott.

Isten háta mögött Fotó: Gordon Eszter

Isten háta mögött Fotó: Gordon Eszter

Mi fogott meg ebben a darabban?

Már első olvasásra nagyon megtetszett a szövegkönyv. John Cariani drámája hat jelenetben, hat különböző megközelítésből mesél a szerelemről, a férfi és nő közti kapcsolatról.  A műben felváltva van jelen a költészet és az abszurditás, ami eleve különleges hangulatot teremt a színpadon, ugyanakkor a téma nagyon is hétköznapi: bárki magára ismerhet ezekben az elragadó, ugyanakkor rendkívül szívhez szóló történetekben. Ildikón és rajtam kívül Erdélyi Tímea, Sípos Vera és Fándly Csaba alkotja a szereplőgárdát. Mi, fiúk triplázunk, vagyis három-három jelenetet játszunk, a lányoknak pedig fejenként két történet jut. Én három igencsak különböző karaktert alakítok, ami azért is inspirált, mert a próbafolyamat során igazán élvezetes és hálás feladat volt csiszolgatni ezeket a karaktereket, leválasztani egyiket a másikról, ugyanakkor mindhármat hitelesen megformálni. A próbák rendkívül jó hangulatban folytak, mindannyian hihetetlen örömmel és szeretettel dolgoztunk együtt, ami szintén szárnyakat adott. Ezért is érzem úgy, hogy ha a színház egyáltalán nem lenne jelen az életemben, akkor nagyon hiányozna. Színpadi munkák nélkül nem lenne teljes az életem.

Tizenhárom éve élsz Magyarországon, és már többször beszélgettünk arról, hogy a mai napig erősen kötődsz a szülőföldedhez, Erdélyhez. 

Van egy szobafenyőm, amit annak idején otthonról hoztam, akkor még elfért az autóm csomagtartójában. Huszonnyolc évesen úgy gondoltam, ha viszem magammal a fenyőfát, akkor majd nem lesz honvágyam… Ma már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. A szívem ugyanis másképp vélekedik minderről. (mosolyog) 2002-ben kaptam az első munkámat Magyarországon, úgyhogy onnan datálom az áttelepülésemet. Fizikai értelemben legalábbis, mert lélekben most is kétlaki vagyok. Amikor csak lehetőségem adódik rá, hazautazom Csíkszentkirályra, a nyarakat pedig minden évben otthon töltjük. Egyszerűen nem tudok betelni azzal a gyönyörű vidékkel! Hál’ istennek a feleségem, Ildikó és Simon fiam is szívesen jönnek, mert mindketten nagyon megszerették Székelyföldet.

laci erdélyben

Ezek szerint a honvágyad sok év elteltével sem hagyott alább.

Sőt! A hangulatomtól, a lelkiállapotomtól is függ, hogy éppen mennyire gyötör ez az érzés. Ha összességében nézem az elmúlt tizenhárom évet, azt mondom, most erősebben él bennem és mostanában gyakrabban rám tör a honvágy, mint annak idején, amikor áttelepültem. Pedig szeretek itt élni, ezer szállal kötődöm Magyarországhoz, hiszen itt van a feleségem és a fiam, itt vannak a barátaim, és nem utolsósorban a munkám is ideköt. Hozzáteszem, nekem nagy vágyam, hogy részt vegyek még otthoni színházi munkákban is. Tisztában vagyok vele, hogy ameddig a sorozatban játszom, képtelenség bevállalni egy színházi szerepet több száz kilométerre innen – félre ne érts, ezt nem panaszként mondom!  –, de biztos vagyok benne, hogy nekem lesz feladatom otthon, ha a jóisten megsegít. A napokban éppen arról beszélgettünk a kollégákkal, hogy mennyire más a kinti közönség, mint a magyar. Az erdélyi publikum valahogy sokkal nyitottabb, sokkal gyermekibb vagy naivabb, náluk létezik – és gyakori jutalom – a nyílt színi taps. Marosvásárhelyen például, ha valami nagyon tetszik a nézőknek, akkor előfordul, hogy öt percig tapsolnak, és akkor addig áll az előadás… Itthon borzasztóan ritkán történik ilyen, ha történik egyáltalán. A bukaresti színházakban szintén olyan lelkesek a nézők, hogy az előadás végén legszívesebben felmennének a színpadra és megcsókolnák a színészt, dicséretképpen. Odakint a közönség ilyen fokon rajong a színészekért: különösen egy jól sikerült előadás után „szabadul el a pokol” (mosolyog). Magyarországon jóval szemérmesebbek, távolságtartóbbak a nézőtéren ülők…

A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen végeztél, majd a helyi színház társulatának tagja lettél. Akkoriban többször vendégszerepeltél Bukarestben is. Apropó, hogy állsz a román nyelvvel?

Annak idején tökéletesen beszéltem. Egy túlnyomórészt román lakta nagyvárosban,  Brassóban születtem, és ott végeztem a gimnáziumot. Eredetileg a bölcsészkarra jelentkeztem, magyar-román szakra, de oda nem vettek fel. Tanárnak készültem, aztán mégis színész lett belőlem, de a mai napig nagyon szeretem román nyelvet. Másfél évvel ezelőtt kaptam egy szinkronmunkát itt Budapesten: egy hosszú filmet, méghozzá egy vadászfilmet kellett alámondanom románul. Két hétig készültem rá: az idő alatt hangosan (f)elolvastam két-három regényt románul, hogy „visszajöjjön” a nyelv. Nem mondom, hogy tökéleteset alakítottam, de elfogadható akcentussal, elég szépen felmondtam a meglehetősen nehéz, szakzsargonnal teli szöveget. Az egy igazán érdekes munka volt! Később kaptam még pár hasonló felkérést, kisebb munkákat románul, aminek kifejezetten örültem.

Az előbb említetted, hogy a nyarakat minden évben Erdélyben töltitek.

Többnyire aktív pihenéssel, legalábbis ami engem illet, mert vakáció ide vagy oda, a nyári szünetben is mindig beiktatok néhány „dolgos” napot: olyankor segítek a szüleimnek a ház körül teendőkben. Nagyon szeretem a kétkezi munkát: egyrészt mert maximálisan kikapcsol, másrészt a favágás, a takarás vagy a krumpliszedés a gyermekkoromat idézi.

Ezt úgy képzeljem el, hogy pihenésképpen a földeken dolgozol, vagy éppen lelkesen fúrsz, faragsz?

Pontosan! (mosolyog) Volt, hogy az unokatestvéremmel, Tibivel kemencét raktunk, de készítettem már saját kezűleg kerti asztalt, meg különféle polcokat. Fával különösen szeretek dolgozni! Gyerekkoromban modelleztem, valószínűleg innen maradt meg a vonzalom a fa iránt. Az anyai nagybátyám, Anti bácsi fantasztikus ezermester volt, mindenhez értett, rengeteget tanultam tőle. Nem mondom, hogy hatalmas szerszám-parkkal rendelkezem, de van egy csiszológépem, egy gyalum, egy vágóm, és időnként magam is rácsodálkozom, hogy milyen jó dolgokat lehet készíteni egyszerű deszkából is.

Fotó: RTL Klub/Barátok közt/Klinszky Gábor

Fotó: RTL Klub/Barátok közt/Klinszky Gábor

Nemcsak a barkácsműhelyben mozogsz otthonosan, hanem a konyhában is. Megint az a korábbi interjúnkhoz kanyarodnék vissza, amikor is voltál olyan kedves és mindjárt a beszélgetés elején egy kis falatozásra invitáltál: akkor és ott a tévéstúdió konyhájában megkóstolhattam az általad készített erdélyi padlizsánkrémet. Isteni volt! Azt is elárultad, hogy a recept az imádott nagymamádtól származik.

Aki sajnos már nincs köztünk… A nagymama csodálatos szakácsnő volt, simán lefőzött egy három-négyszáz fős, ötfogásos lakodalmas menüt, öt fogással. Én a húgom esküvői menüjét vállaltam be két évvel ezelőtt, és bár mi csak negyvenen voltunk, azért így is bőven akadt tennivaló (mosolyog). Egy egészen más helyzetben kellett helytállnom, sokkal több mindenre kellett odafigyelnem, mint amikor a barátaimnak ütök össze valami finomságot. Hajnali négy órakor már alig láttam a fáradtságtól, de nagyon érdekes tapasztalat volt számomra.

Visszatérve a nagymamádra: ezek szerint ő tanított meg főzni?

Nem egészen. Inkább úgy mondanám, hogy a helyzet kényszerített rá (mosolyog).

Csupa fül vagyok!

Főiskolás koromban ugyanis az osztálytársaimmal rendszeresen elsöröztük az otthonról kapott havi menzapénzt. Ki-ki a maga apanázsát. Ez azért is volt „necces”, mert a családunk alapvetően szerény körülmények között élt, ennek ellenére a szüleim mindig kigazdálkodták és félretették nekem a menzára szánt összeget. Tehát azt mindig időben megkaptam, és én mindig be is akartam fizetni, de valahogy sosem sikerült (nevet)… Ennélfogva másképpen kellett megoldanom az étkezésemet… Szerencsére  krumpli, rizs, hagyma meg szalonna mindig volt kéznél, ha pedig elakadtam valahol, máris hívtam édesanyámat, aki készségesen magyarázta el a telefonban, hogy hogyan kell rántást készíteni. Így kezdődött… Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy érdekel a szecsuáni konyha, borzasztóan vonz az orosz, a román és természetesen az erdélyi gasztronómia, emellett újabban nagyon megkedveltem a zsidó ételeket is (mosolyog).

Úgy látom, felettébb hálás témához érkeztünk!

A főzés a szenvedélyem! Nálam ugyanis nem arról van szó, hogy néha-néha konyhatündérkedem, hanem én szinte naponta fakanalat ragadok. Imádok kísérletezni az ízekkel. Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon miért ennyire fontos számomra az, hogy a saját kezemmel hozzak létre valamit. Valószínűleg ez is  a gyerekkoromra vezethető vissza. Ahogy azt már meséltem, kissrác koromtól hozzászoktam a kétkezi munkához, aztán amikor színész lettem, a hivatásomból adódóan a háttérbe szorult minden ilyen jellegű tevékenység. Egy percig nem elégedetlenkedem, mert csodálatosan szép szakma a miénk: ha belegondolsz, mások fizetnek azért, hogy pszichológushoz járjanak, nálunk pedig egy jó próbafolyamat felér egy önismereti kurzussal, hiszen a próbák során nagyon sok dolgot megtudunk magunkról (is), ami terápiának sem utolsó. Imádom a hivatásomat, jóllehet esténként, amikor véget ér az előadás, előbújik belőlem a telhetetlen színész: hiába a sok csillogó szempár és adott esetben a percekig tartó vastaps, a szívem mélyén azt „nehezményezem”, hogy a munkámnak nincs kézzel fogható eredménye, és ez nekem iszonyatosan hiányzik. Ezzel szemben ha készítek egy kerti asztalt rönkfából, jó érzéssel tölt el, hogy valami hasznos és kézzel fogható került ki a kezem közül. Ugyanezt érzem a tűzhely mellett, pontosabban az asztalnál ülve, amikor látom, hogy a családtagjaimnak, a barátaimnak ízlik a főztöm. Túl azon, hogy a főzés teljesen kikapcsol, az is motivál, hogy az általam készített finom ételekkel örömet szerezhetek a szeretteimnek.

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: RTL Klub/Barátok közt/Nagy Botond