Egy kis mennyország

Kate Hudson, az örök komika végre egy kicsit komolyabb szerepben. Vagy annyira mégsem? Ha a film történetét elolvassuk, akkor rögtön kiderül, hogy ez nem egy vígjáték.

Marley (Kate Hudson) egy fiatal, sikeres nő aki, magas fordulatszámon éli az életet. Bulizik, pasizik, nem igazán izgatja semmi. Aztán egyszer csak egyre fáradtabbnak érzi magát, amit persze a stresszre fog. Barátai unszolására végül mégiscsak elmegy orvoshoz, akitől megkapja a borzalmas hírt: rákja van. Nincs sok lehetősége, műteni már nem lehet, de kaphat még kemoterápiát.

Mintha nem akarna tudomást venni a betegségéről, a barátainak is egy közös vacsora alatt, két poén között jelenti be, hogy mi baja van, majd rögtön desszerttel kínálja őket. Olyan, mintha fekete humorral akarnák eladni ezt a filmet, de valahogy nem klappol a dolog. Talán azért, mert egy halálos betegséggel nem igazán kellene viccelni.

Marley elkezdi a kemoterápiát, közben a jóképű orvosával flörtöl, akinek ez eléggé kínos, legalábbis eleinte úgy tűnik. Az életét egyébként úgy éli tovább, mintha mi se történt volna. Nyilván ez az elvárható reakció egy fiatal, életvidám nőtől…

Még az egyik vizsgálat alatt elaltatják, és a mennyországban találja magát, ahol Isten Whoopi Goldberg képében jelenik meg neki. Lehet három kívánsága, de csak kettőt mond, mert a harmadiktól fél. Mi más lenne ez a bizonyos harmadik, mint a szerelem?

Nem kell hozzá sokat elmélkedni, hogy rájöjjünk, főhősünk úgyis összejön a helyes dokival. Sajnos azonban minden nem lehet tökéletes, a betegsége tovább terjed, és elég hamar kiderül, hogy biztosan meg fog halni. Azonban két kívánsága már volt és úgy illik, hogy azokat teljesítik. Ennek lehetünk tanúi a film során.

Ezek után kicsit furcsa fordulatot vesz a film, a főhősnőnk megfejthetetlenül viselkedik. Legnagyobb gondja az, hogy ki fog a kutyájára vigyázni.

Persze mivel elvileg drámáról van szó, nem maradhat el a kiborulás sem. Jönnek azok a klisék, amiket egy hasonló sztorijú filmben el lehet adni. Hirtelen már egyik barátját sem bírja elviselni, mindenki csak bántja, legalábbis Marley így érzi. Azért nem nagyon kell izgulnia a kedves nézőnek, lehet sejteni, hogy mi lesz a végkifejlet.

Az egész filmre jellemző ez a furcsa hangulat, érzelmi hullámvasút. Valahogy nem tudjuk sajnálni a főhőst, annyira érdektelenül viselkedik ő is saját magával szemben. Az egy kiborulását leszámítva végig nyugodt, mint aki ki van békülve a helyzettel. A mellékszereplőket nagyon jól meg akarták írni, legyen mindenki más, különleges. Ezzel is egy kicsit túlzásba estek, mint a vidámsággal. Marley szülei szintén érdekesek. Az apja annyira távolságtartó és üzleties, hogy az felfoghatatlan. Képes a halálos beteg lányát felhívni és megkérdezni, hogy jól van-e?

Mikor elolvastam miről szól a film azt hittem egy keserédes drámát fogok látni egy lány küzdelméről, ehhez képest kaptam egy tömény, bájolgással teli, bizonyos szintig humorosnak szánt történetet.

Honti Eszter Viktória