913960_182919898525835_1626100153_o

Életmentők – halálosztók?

Avagy Isteni műszak istentelen köntösben

Vérfürdővel tarkított gégemetszés, nyílt csonttörés premier plánban, paradicsomszósz túltengés a filmvásznon, azonban Bodzsár Márk akcióban bővelkedő új alkotása nem vérzett el, sőt nagyon is életképesre sikerült. A felszínen groteszk, abszurd poénok, a felszín alatt mély tartalom, erőteljes társadalomkritika érhető tetten. Meghökkentő, megosztó, humoros, drámai. Ez az isteni magyar valóság, és talán egy új korszak a magyar filmtörténetben.

Az Isteni műszak erőssége, hogy nem akar megfelelni a mai hollywoodi trendnek, nem kíván idomulni a mainstreamhez, hanem egyszerűen csak megállít egy pillanatra, arcon csap, elgondolkodtat, nem egy újabb lerágott csonttal szeretné jóllakatni a „kiéheztetett” közönséget. A rendező olyan eszközöket ragad meg magabiztos elánnal, olyan tabutémákat boncolgat orvosokat megszégyenítő pontossággal, melyeknek a felszínét is kevesen merik megkapargatni, nem hogy azt szikével vadul felhasítani. Kockáztat, amikor olyan „ismeretlen” színészekhez nyúl, mint Ötvös András, Rába Roland, vagy Keresztes Tamás, a női szíveket meglágyító aduászok helyett. Tapasztalatból beszélek, hogy akkor is legördül a mozivászon, ha épp nem az ügyeletes szívtipró mosolyog vissza róla. Bodzsár kockáztatott, és tarolt.

Na de mivel is? 1992-t írunk, dúl a délszláv háború, rengeteg a menekült. Közülük egy, Milán, a félig horvát, félig magyar srác, aki Jugoszláviából szökik át Magyarországra, azonban menyasszonya Szarajevóban reked. Régi orvostanhallgatóként a budapesti mentőknél szerez munkát a fiatal, lelkiismeretes fiú, ahol azonban hamarosan fény derül a nagy titokra, ugyanis az életmentők, olykor halálosztókká változnak. Vajon Milán szakítva erkölcsös életével, képes feladni elveit, saját magát, és a pénzért, a sebezhető szerelemért részt vesz az önkényes „igazságosztásban”? Vajon milyen érzés mások halála révén életet menteni? Megéri áldozni a szerelem oltárán? Istent játszani egy istentelen világban?

Egy film, mely olyan valós problémákat állít pengeélre, mint az illegális eutanázia, az embercsempészet, vagy a pénzmámorítóhatalma. A szegénység és kilátástalanság érzete súlyként nehezedik a néző vállára, miközben azon töpreng, hogy vajon az elbagatellizált, morbid poénokon illik-e nevetni. Illik, sőt kötelező, bele kell kacagni a halál arcába, fricskát mutatni a szenvedés pofájába, így lehet túlélni. Már akinek megy. Aki hagyja, hogy magával ragadja a film sajátos, olykor kissé erőltetett humorvilága, aki mer megmártózni a vérrel teli kádban. A műfajában meglehetősen rejtélyes, akció-vígjátékként aposztrofált drámaiságba hajló, vérben tocsogó thriller néhol Tarantino emblematikus stílusát is megidézi. A komédiának beállított horrorisztikus jelenetek imitt-amott már-már paródiába csapnak át, a nézőből inkább kínos, mintsem felszabadító nevetést idézve elő.

Bodzsár Isteni műszakja viszont így teljes egész. A rendező a szarkasztikus humorral próbál könnyíteni a film nehéz mondanivalóján, ugyanakkor az ellenkezőjét is eléri a kisarkított, elvont poénokkal, felerősíti az üzenetet. Egyszerre üt és simít. A hatást nem az alapvetően egyhangú szituáció, a semleges háttértörténet, és a mentőautó unalmas helyszíne hozza meg, Bodzsár különösen jó érzékkel operál a karakterek játékával, a gesztusok, a mimika kiemelt szerephez jut nála. A remekül kidolgozott bizarr – és olykor meglehetősen trágár, ám épp ettől életszagú – párbeszédek, a virtuóz nyelvi elemek csattannak a legnagyobbat, miközben a szereplők rideg, érzelemmentes működtetése felteszi az i-re a pontot. A mű főhősévé avanzsált Milán ugyan a legkidolgozottabb jellem, de így is keveset kapunk belőle, ennek köszönhetően nem képes igazán belopni magát a szívünkbe. Kis Tamás, az idétlen sofőr infantilis alakja már több mosolyt csal az arcunkra, örök szerencsétlenkedésével, és az ikonikus nindzsakarddal képes kiváltani belőlünk valami megmagyarázhatatlan szimpátiát. Fék doktor érzéketlen, és végtelenül nyugodt, rendkívül tudatos viselkedése pedig minden jelenetben megér egy kacajt.

A fekete humorban bővelkedő alkotás valósághű ábrázolásmódja, a technikával való profi manőverezés olyannyira jól sikerült, hogy olykor még én is elkaptam a fejem egy-egy véres jelenet láttán – nem mintha túl magasan lenne az ingerküszöböm ebben a tekintetben-. A maszkmesterek munkáját dicséri a heroinos nő embertelen, kiszolgáltatott alakja, akin keresztül szintén a magyar siralmas realitás rajzolódik ki előttünk.

Ha kicsit a film mögé nézünk, akkor észrevehetjük, hogy a mentősök csupán eszközként szolgálnak arra, hogy a rendező bemutassa a fájdalmas hazai valóságot. Sokatmondó képet kapunk általuk az igazságtalan igazról. Akik valóban végiggürizik az éveiket, és emberi életekért felelnek, azoknak köszönetül a semmi jár, nem becsülik meg őket, míg mások dúskálnak a pénzben. A mentőzés egy kemény szakma, amit csak a fekete humorral lehet elviselni.

Bodzsár érdeme, hogy sok idő óta ő az, aki először mert egy sikamlós területen, az artistákat megszégyenítő bátorsággal egy rendkívül vékony kötélen egyensúlyozni, és fennmaradt. Fék doktoros elszólással élve: Tövig nyomta a gázt, és nem húzta meg a vészféket. Jól tette.

Szabó Diána