Életrevalók

Egy meglepő, a társadalmi normákra fittyet hányó, mély barátság története, amely képes teljes mértékben kizárni a külvilágot. A filmet Olivier Nakache és Eric Toledano rendezte, 2011. decemberében mutatták be a magyar mozikban. Végre egy francia film! Igazi felüdülést jelenthet a rendszeresen moziba járók számára, hiszen ez a történet kiemelkedik a sematikus amerikai vígjátékok közül. A film tele van csattanós viccekkel; erőssége, hogy drámai, néhol morbid élethelyzeteket is képes humorosan ábrázolni.

A sztori szokatlan módon indul, a néző számára akkor még értelmetlen jelenettel, ami a film vége felé gyorsítva újrajátszódik, így összeáll a kép.

Philippe, a nyaktól lefelé lebénult tolószékes új ápolót keres maga mellé. Driss, a börtönből szabadult fekete férfi csak egy segélyhez szükséges aláírás miatt jön el az interjúra. Driss nyers szókimondása lenyűgözi Philippe-t, akit eddigi ápolói szakértői óvatossággal kezeltek. Úgy dönt, hogy felveszi Driss-t. A férfi az elején nehezen boldogul az ápolói teendőkkel, rengeteg bakit elkövet. Philippe-t azonban nem zavarja ápolója tapasztalatlansága, ellenkezőleg, mulattatja Driss őszinte modortalansága.

A külvilág számára érthetetlen ennek a két, teljesen eltérő környezetből származó férfi barátsága. Szerintem a legfontosabb elem a barátságukban a szánalom teljes hiánya. A bármilyen fizikai vagy mentális hátránnyal élő társaikat az emberek általában furcsán kezelik. Mellettük jobban megválogatják szavaikat, félve, hogy valami „rosszat” mondanak. Driss ennek a tökéletes ellentéte; nemhogy nincs benne feszengés, de egyenesen kigúnyolja Philippe-t fogyatékossága miatt. Ez felkelti Philippe érdeklődését, hiszen balesete óta senki nem volt vele ennyire szókimondó. Hiányzott neki az efféle őszinteség.

Az élet különös humora visszaköszön a filmben. Személyes kedvencem Driss művészi karrierje. A férfi kineveti a művészetet, nem érti, miért költenek vagyonokat egy olyan festményre, ami csak pár színfoltból áll; szerinte ezt egy óvodás is képes ábrázolni. A művészetet szimpla üzletnek tartja. Szórakozásból ő is elkezd ilyen értelmetlen ábrákat festeni. Műve végül több ezer euróért elkel.

Driss karaktere azt a kérdést vetette fel bennem: mi a társadalmi normák funkciója? Lehet, hogy társadalmunkban túl sok szabály uralkodik, ezáltal szűk keretek közé zárva személyiségünket, akadályozva kibontakozásunkat? Driss nem tartja be az alapvető társadalmi normákat, például hangosan nevet a színházban és gúnyolódik a darabon.

A forgatókönyv igaz történet alapján íródott; ettől a ténytől mindig libabőrös leszek, innentől a film máris közelebb áll a szívemhez. Philippe Pozzo di Borgo, – aki a történetet inspirálta- is megtekintette a kész művet. A vele készített interjúkból kiderül, hogy meg van elégedve a végeredménnyel. Philippe igazi példakép lehet számunkra, aki nyomorúsága ellenére is képes a boldogságot kutatni, míg számos embertársunk „egészségesen” is félig üresnek látja a poharat.

Ritecz Márta