vg_eszenyi_portre_01_domolky_daniel_PRINT_003

Eszenyi Enikő: „Élvezem a kihívásokat”

Számomra mindig is rejtély volt, hogyan tudja Eszenyi Enikő begyömöszölni az életébe mindazt, amivel foglalkozik. A Kossuth-díjas színésznő jelenleg öt előadásban játszik, emellett rendez, és immár hatodik éve igazgatja a Vígszínházat. Ráadásul idén nyáron plusz feladatokat is vállalt a temérdek teendője mellé, hiszen két filmben forgatott. Erről és még sok minden másról is beszélgettünk: Enikő mindenekelőtt egy különleges (ko)produkcióról mesélt, amelyet pályafutása meghatározó állomásának tart, de szó esett embert próbáló próbákról, remekművekről, kameralázról, kutyás trükkökről és nem utolsósorban csodálatos kollégákról is.

Október 15-én az idei évad hatodik premierjét tartjátok a Vígszínházban, ami alapból is  említésre méltó teljesítmény. Ráadásul a szóban forgó bemutató, nevezetesen az 1914 című darab színháztörténeti jelentőségű.

Elsősorban a rendező személye miatt kuriózum. Robert Wilson a kortárs színház egyik legjelentősebb alakja, az egyik legfontosabb és legkülönlegesebb színházi alkotó a világban. Nagy kaliberű művész, akinek a neve mindenhol garancia a minőségre és az egyediségre. Az, hogy a Cseh Nemzeti Színház megnyerte őt az 1914 című darab rendezésére, már önmagában óriási dolog, hiszen Bob számos teátrumban alkot szerte a világon, élvonalbeli művészekkel – képzőművészekkel, zenészekkel, színészekkel – dolgozik együtt. Nemrégiben Párizsban a világhírű orosz származású amerikai balett-táncossal, Mihail Barisnyikovval és a filmszínész Willem Dafoe-val hozott létre egy abszurd táncszínházi előadást. Előtte pedig Lady Gagával készített egy rendhagyó képsorozatot, amit először a párizsi Louvre-ban mutattak be még tavaly novemberben.

1914_SzkárossyZsuzsa-DSC_5091

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Mitől kivételes alkotó az 1914 című koprodukció világhírű rendezője?

Bob Wilson az amerikai avantgárd jeles képviselője és nagy „öregje”. Magyarországon először Pilinszky János írt róla és a színházáról a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című, 1976-ban megjelent könyvében. A stílusa teljesen egyedi: olyannyira, hogy az előadásait mindenhol a világban azonnal fel lehet ismerni. Ráadásul Bob Wilson rendkívül sokoldalú művész: koreográfus, képzőművész, színész és rendező egy személyben, tehát tényleg mindent tud a színházról (mosolyog). Az előadás alapötlete egyébként Soňa Červenától származik, aki a főszerepet játssza a darabban az idő megszemélyesítőjeként. Soňa egyébként egy 89 éves operaénekesnő, akit évtizedeken keresztül számos európai operaház, valamint a San Franciscói Opera elismert vendégművészeként jegyeztek. Maria Callasnak is jó barátnője volt, igazán különleges személyiség és óriási sztár, a csehek egyik nagy ikonja, aki Bob Wilsonnal is jó barátságot ápol. Soňa ötlete volt, hogy az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából készüljön egy darab, méghozzá több ország együttműködésével. Michal Dočekal, a Cseh Nemzeti Színház igazgatója felvetette az ötletet Bobnak, akinek nagyon tetszett az elképzelés. Így született meg ez a különleges nemzetközi produkció, amely Karl Kraus Az emberiség végnapjai és Jaroslav Hašek Švejk című műveinek közös adaptációja.

Az, hogy magyar részről a Vígszínházzal társulnak, gondolom, adta magát.

Abban a szerencsés helyzetben voltunk és vagyunk, hogy Michal Dočekal sokat dolgozik velünk-nálunk. Ő keresett meg engem, hogy egy olyan előadást szeretnének létrehozni, amely a Prágai Nemzeti Színház, a Szlovák Nemzeti Színház és a Vígszínház közös produkciója. Örültem, hogy bekerültem az előadásba, mert pályafutásom egyik csúcspontjának, meghatározó állomásának tartom, hogy Bob Wilsonnal dolgozhattam. Egyrészt rendezőként is nagyon sokat tanultam tőle, színésznőként pedig óriási lehetőségnek tartom, hogy közreműködhetek ebben az izgalmas színházi vállalkozásban.

Az előadás egyik érdekessége, hogy több nyelven játszódik.

Minden szereplő az anyanyelvén beszél, a cseh kollégák csehül, a szlovák kollégák szlovákul, de azért ők jól értik egymást, én viszont magyarul beszélek, úgyhogy én vagyok benne a kakukktojás (mosolyog). Emellett más nyelveken is megszólalnak az előadásban, de minden országban, ahol bemutatjuk a darabot, az adott ország nyelvén feliratozzuk.

Merthogy már idáig is számos fontos nemzetközi fesztiválra és európai nagyvárosba kaptatok meghívást.

Legutóbb Linzben vendégszerepeltünk, október 29-én következik a pozsonyi bemutató, de készülünk Belgrádba, Reimsbe, Hamburgba, Párizsba és Londonba is.

Milyen érzés egyedüli magyar színésznőként szerepelni az 1914-ben?

Nekem egyáltalán nem jelentett problémát ez a felállás, hiszen már többször rendeztem a Cseh Nemzeti Színházban, és jól ismerek minden kollégát, beleértve a műszaki személyzetet is. Rendezőként is több cseh és szlovák színésszel dolgoztam már együtt, például A kertész kutyájában, a Vízkeresztben Prágában, az Antonius és Kleopátrában Pozsonyban. Egyáltalán nem volt idegen számomra az ottani közeg. Robert Wilsonnal próbálni viszont különleges élményt jelentett, hiszen a vele töltött egy hónap alatt újra végig kellett járnom azt az utat, amelyet az elmúlt harminc évben a pályámon végigjártam, hogy megismerjen, elfogadjon és bízzon bennem. Nem könnyű feladat megmutatni egy ismeretlen rendezőnek, aki most dolgozik veled először, hogy ki is vagy tulajdonképpen, de jó érzéssel töltött el, hogy Bob nagyon szeretett, és láthatóan tetszett neki, amit csinálok.

Eszenyi Enikő, Pavla Beretová, Jan Kolenik Eva Salzmannová, Milan Stehlik.
Fotó: Lucie Jansch

Hogy ment a közös munka a mesterrel? Mi jelentette számodra a fő nehézséget, ha volt ilyen?

Ellenkezőleg történt, nehézségek helyett borzasztóan élveztem a próbákat. Pontosabban, én azt szeretem, amikor valakivel nehéz dolgozni: élvezem a kihívásokat, mindig akkor megy könnyen a munka, ha nehéz a feladat, mert akkor sok mindennel foglalatoskodhatok, sok a megoldanivaló, a tennivaló, és az számomra mindig nagy kihívás. A prágai próbafolyamat során előfordult, hogy másfél órát kellett állnom a színpadon, teljesen kifestve, mozdulatlanul, és én büszkén, zokszó nélkül teljesítettem ezt a kérést, mert arra gondoltam: ha Bob Wilson engem másfél órán át világít, akkor abból nagyszerű dolog fog kikerekedni, akkor ő azt akarja, hogy az a bizonyos pillanat – az én pillanatom – tökéletes legyen. Ha nem szeretne, akkor már sötétet adna, és én mehetnék le a színpadról. Ezért úgy voltam vele, hogy boldogan állok ott akár öt órán át is, mert ha ennyi időt szán rám, akkor érdemesnek tart arra, hogy minél többet foglalkozzon velem.

Jó és fontos hír, hogy jövő áprilisban Budapestre jön a mester, aki a te meghívásodra látogat Magyarországra.

A Vígszínházban fog tartani egy előadást, amely igazi színháztörténeti kuriózum lesz. Szívesen láttuk volna őt most is, de az elfoglaltságai máshová szólították, éppen rendez. Áprilisban tartunk még három előadást az 1914-ből, és annak is kifejezetten örülök, hogy a színházi szakma hazai képviselői találkozhatnak a világhírű színházi alkotóval.  

Még egy kicsit a jubileumi témánál maradva: az évad elején te magad is rendeztél egy előadást, amelyben a Vígszínház társulata a száz éve kitört első világháborúra emlékezik. 

A Ha majd egyszer mindenki visszajön… című zenés estet katonadalokból és a korszak népszerű slágereiből állítottuk össze. A Magyar Dal Napján mutattuk be, hatalmas sikerrel, és az előadás egész évadban repertoáron marad.

A 2014/15-ös szezon a „Remekművek évada” a Vígszínházban. A bemutatók alapján valóban csupa gyöngyszemet tűztetek, tűztök műsorra.

Miközben ma már a nagyobb színházak egyre gyakrabban fordulnak a könnyedebb színházi műfajok felé, mi nem szeretnénk ezt az utat járni. Nekünk továbbra is az a feladatunk, hogy a magyar -és a világirodalom kincseit közvetítsük a nézők felé. Olyan kincseket, mint például a Julius Caesar, vagy a Koldusopera: a Shakespeare-drámát Alföldi Róbert, a Brecht-darabot pedig Bodó Viktor állítja színpadra a Vígszínházban. De Goldoni csodálatos komédiája, a Két úr szolgája is remekmű, egy hihetetlenül precízen és pontosan megírt darab: a Pesti Színház decemberi bemutatóját Gothár Péter viszi színre. A testőr szintén egy írói bravúr: házi szerzőnk, Molnár Ferenc vígjátékát februárban tűzzük műsorra, Valló Péter rendezésében. Nagy örömmel tölt el, hogy Spiró Györgyöt is nevezhetem már házi szerzőnknek, mert sok darabját játszottuk, és szeretnénk játszani a jövőben is. A Kvartett című remekművét Marton László állította színpadra. Néhány nappal ezelőtt megnéztem az egyik délelőtti próbát, és egyszerűen lenyűgözött a kollégák játéka. Negyedmagammal ültem a nézőtéren, és szívből sajnáltam, hogy akkor és ott nem látja több száz ember, amit ez a négy fantasztikus színész – Börcsök Enikő,  Kern András, Hegedűs D. Géza és Péter Kata – alakít a színpadon. Varázslatosan játszanak! Múlt héten egyik este a Fátyol nélkül próbáján jártam, ahol szintén büszkén állapítottam meg, hogy milyen csodálatosan tehetséges színésznők játszanak a Vígszínházban. A Házi Színpad első bemutatójának egyik érdekessége, hogy Mátyássy Áron először rendez nálunk, óriási dolog, hogy sikerült megnyernünk egy fiatal filmrendezőt a színház számára. A Fátyol nélkül egy fájdalmasan szívbemarkoló darab: az Öböl-háború utáni időszakban játszódik, kilenc iraki nő sorsán keresztül mutatja be a háború borzalmait és a férfiak kegyetlenkedéseit.

Jóembertkeresünk_AlmásiJCsaba_MG_8539

Fotó: Almási J. Csaba

Akad-e olyan az évad remekművei között, amelyikhez valamilyen személyes emléked, például olvasmány- vagy színházi élményed fűződik?

Nekem minden darabhoz nagyon sok minden kötődik az elmúlt harminc évből. A Kvartettről például az jut eszembe, hogy Töreky Zsuzsa, egykori főiskolai osztálytársnőm milyen szenzációsan játszott a darab Budapesti Kamaraszínházbeli változatában Vári Évával. Spiróhoz pedig jó néhány olvasmányélményem is fűződik, imádom őt mint írót, mert lebilincselő. Molnár Ferenc régóta különleges helyet foglal el a szívemben, most külön öröm számomra, hogy A testőrben én magam is játszani fogok – már alig várom! Valló Péter annak idején az Ahogy tetszikben rendezett engem, és már régen nem dolgoztunk együtt. Nagyon kedvelem, és rendkívül sokra tartom őt: rengeteget tanultam tőle annak idején mint rendező. Bulgakov A Mester és Margarita című regénye pedig az egyik legkedvesebb könyvem, úgyhogy régi álmom vált valóra azzal, hogy most műsorra tűzzük ezt a darabot. Az pedig a hab a tortán, hogy Michal Dočekal rendezi az előadást. Időközben a Pesti Színházban felújítottuk Az ünnep-et, ami azért volt fontos számomra – és mindannyiunk számára –, mert egy nagyszerű előadásról van szó. Annak idején azért vettük le a műsorról, mert egyre nehezebben tudtuk egyeztetni a benne szereplő kollégákat. Idén olyan szerencsésen alakult a helyzet, hogy újra elővehettük. Borzasztóan örülök, hogy az előadás most talán még elementárisabb erővel hat, mint néhány évvel ezelőtt, és közben semmit sem veszített az aktualitásából.

Az idei nyarat megelőzően 2008 őszén forgattál utoljára nagyjátékfilmet (Mészáros Márta Utolsó jelentés Annáról című moziját – a szerk.). Akkoriban azt mondtad, hogy hálás vagy a sorsnak, amiért éppen jókor talált rád az a szerep, mert a színidirektori teendőid mellett filmes feladatot nem tudnál vállalni. Ehhez képest idén júliusban és augusztusban két filmes produkcióban is részt vettél… 

Annak idején boldogan mondtam igent Mészáros Márta felkérésére, és nagyon szerettem vele forgatni: az Utolsó jelentés egy fantasztikusan jó munka volt. Pár hónappal utána jött az igazgatói kinevezésem, és attól kezdve maximálisan lefoglaltak a Vígszínház irányításával járó teendők. Bár időközben kaptam filmes felkéréseket, azok vagy nem tetszettek, vagy nem volt időm elvállalni őket. Az említett két nyári munka viszont fontos volt számomra. Kern András filmje, a Gondolj rám azért, mert az előző közös mozinkat, a Sztracsatellát nagyon szerettem. Egyébként is mindig csodáltam Andris filmes látásmódját, és igazán megtisztelő számomra, hogy másodszor is engem választott a filmje női főszereplőjének: a történetben az általa megformált sebészorvos feleségét alakítom. Tetszett a forgatókönyv, ráadásul remek dolog Andrissal forgatni, mert mindig rendkívül élvezi a filmezést, és azt is szeretem, ahogyan instruál. Kérdezem is mindig tőle, hogy nem akar-e rendezni a színházban, de nem akar (mosolyog). Filmet viszont rendez, hála istennek, és olyan érzéke van a filmszínészethez, ami szerintem egyedülálló, nem beszélve az őrületes tehetségéről.

A júliusi forgatást követően augusztusban újra a kamera elé álltál…

Paczolay Béla új játékfilmje, Dumabárbaj a stand up komikusok világáról szól. Egy menedzsert játszom benne, ami azért érdekes, mert a szerepemet eredetileg férfiszerepnek szánták, de végül Béla mégis rám gondolt, aminek felettébb megörültem. A Dumaszínház két oszlopos tagja, Hadházi László és Kiss Ádám a partnerem. A forgatás során mindkét „fiúval” jó barátok lettünk, miközben Lacival jókat nosztalgiáztunk, mert felelevenítettük a középiskolás élményeinket, ugyanis mindketten a debreceni Kossuth Lajos Gimnáziumba jártunk. Szatmári Péter volt a film operatőre, akivel annak idején kezdő színésznő koromban a Csapd le csacsi!-ban dolgoztam együtt, akkoriban ő még a főiskolán tanult.  A Gondolj rámhoz hasonlóan ez a munka is kifejezetten inspirált, mert egy végtelenül profi stábbal forgattam. Jó volt látni, hogy a csapatban mindenki élvezi azt, amit csinál, pontosan odafigyel minden részletre, és csak a filmnek él. Paczolay Béla pedig profi módon tartotta kézben a gyeplőt, és elképesztő energiával dolgozott. A Dumapárbaj is egy különleges film lesz, december elején mutatják be a hazai mozik. Számomra pedig azért is emlékezetes marad az idei nyár, mert soha nem forgattam még ennyit egyhuzamban. Ráadásul Kern Andris filmjénél az is nehezítette a helyzetemet, hogy borzasztóan meg akartam felelni Andrisnak, a legjobb formámat akartam hozni, és ezért ott még erős kameralázam volt, ami aztán szép lassan alábbhagyott. Ezért is óriási szerencse, hogy olyan sok napot forgattam ezen a nyáron, mert mire beértem a második filmbe, addigra teljesen megszoktam a kamera előtti létezést, és az egyre természetesebbé vált számomra, hiszen a filmszínészet is egy olyan szakma, amit gyakorolni kell. Hálás vagyok a sorsnak, amiért idén nyáron bőven gyakorolhattam, és hogy mindkét forgatáson fantasztikus stábbal, a munkájukat maximális odaadással végző, nagyszerű szakemberekkel dolgoztam, akiktől rengeteget tanultam. Az is jólesett, hogy egy időre magam mögött hagyhattam az igazgatói munkával járó „terheket”, és így színésznőként nagyon nagy örömmel szolgáltam mindkét filmrendezőt. Hatalmas energiával tudom belevetni magam abba a munkába, amit kellően izgalmasnak találok. Akkor szórakoztat és köt le igazán egy feladat, ha kedvemre pepecselhetek vele, ha az utolsó pillanatig dolgozhatok rajta. És ha mindeközben inspiráló környezet vesz körül, kreatív kollégákkal, akkor az rendkívül izgalmassá teszi az alkotómunkát.

Számomra még most is rejtély, hogy tudod bezsúfolni az életedbe mindazt, amivel foglalkozol. Valószínűleg ezen a nyáron sem jutott túl sok időd a feltöltődésre.

Jutott azért, mert nyaraltam egy kicsit, de engem a filmezés is abszolút kikapcsolt, mert más közegben mozogtam, új emberekkel ismerkedtem meg, új impulzusokat kaptam, úgyhogy kifejezetten élveztem a nyarat. Mindkét forgatás felért egy nyaralással, egyiket sem munkaként éltem meg,  hanem arra összpontosítottam, hogy sok új emberrel találkozom, új lámpákkal és kamera-felszereléssel ismerkedek meg, ami határtalanul szórakoztatott. Tudod, mint amikor a gyerek először jár egy új játszótéren… Arról nem beszélve, hogy mikor lenne nekem időm arra, hogy buszt vezessek, vagy egy helyes kutyával hosszú órákon át különféle trükköket tanuljak meg? A forgatásokon kipróbáltam egy sor különleges dolgot, maximálisan feltöltött az a néhány hét. Jót tett a lelkemnek, hogy nyáron pihenésképpen filmet forgattam, mert így szeptemberben megannyi szép élménnyel és jó adag pozitív energiával felvértezve kezdtem az új évadot.

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: Dömölky Dániel