udvar2

„Népi haláltan” – kezdőknek

/Pál Kitti interjúja Gyöngyössy Orsolya néprajzkutatóval/

Mivel foglalkozik az etnothanatológia? Milyen egy hagyományos halott-búcsúztató? Milyen szerepet töltött be régen az emberek mindennapjaiban a halál? Zombik, vámpírok a néphiedelemben? Gyémánttá alakított emberi hamvak?… – és még sok más kérdésemre kaptam választ Gyöngyössy Orsolyától, aki Szegeden végzett, néprajz és filozófia szakon, de igazán a folklorisztikában talált önmagára. Legfőbb kutatási területei a halotti szokások, a szentek tisztelete, látomások, emberi életfordulók rítusai valamint a XIX. századi papság és egyházszolgák. Rendkívül izgalmas és változatos szakmai múltra tekinthet vissza, dolgozott már kutatóintézetekben, múzeumokban, idén júliustól pedig a MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport tagjaként fog tevékenykedni. Azon kevés személyek közé tartozik, akik azt csinálhatják, amit szeretnek, hiszen szakmája hivatása is egyben.

Hogyan kötöttél ki az etnothanatológia mellett?

Kezdjük talán magával a fogalommal: a thanatológia általánosságban az ember és a halál viszonyát, míg az etnothanatológia egy adott társadalmi réteg, a magyar parasztságnak a halálról, haldoklóról és a végtisztességről alkotott tudását igyekszik feltárni és értelmezni. Jómagam – önkényesen magyarosítva – „népi haláltannak” is szoktam nevezni. Kunt Ernő, a parasztság halálképének legelismertebb kutatója használja ugyan a kifejezést, ám az etnothanatológia a mai napig nem része a tudomány mindennapi fogalomtárának. Ezért van az, hogyha valaki egy keresőprogramba beírja a szót, jóformán semmit sem fog találni.

gyűjtésÉn javarészt idősek körében gyűjtöttem kisebb erdélyi településeken, vagyis olyan helyeken, ahol a körülmények (pl. ravatalozó hiánya) erőteljesen hozzájárultak a napjainkban már szinte „archaikusnak”számító jelenségek egyfajta konzerválódásához. Ez azért is izgalmas, mert míg a modern kor vívmányai is beépülnek a meglévő halottas szokások közé (pl. ha halott van a háznál a tükrök mellett a tévéket is letakarják, hogy a tükröződő felület „ne ejtse fogjul” a távozó lelket) maga a lelkület, a halálról való vélekedés teljesen hű marad az akár száz évvel ezelőtti gondolati sémákhoz. A kutatási terület folyamatosan szűkül, így az etnothanatológiának is hamarosan új utakat kell keresnie. Azt hiszem ez az út a hagyományos tárgyi és eszmei tartalmak továbbélési formáiról fog szólni.

Az én „belekeveredésem” – az igen korai érdeklődéstől eltekintve – az egyetemen kezdődött. Balázs Lajos írásainak hatására óriási lelkesedés vett rajtam erőt, és szerencsémre alig egy évet kellett várnom ahhoz, hogy terepre mehessek a „haláli” témával. Bárth János tanár úr, akkoriban a Bács-Kiskun Megyei Múzeumi szervezet igazgatója ugyanis kutatócsoportot szervezett a hallgatók körében, a cél Csíkmenaság falumonográfiájának az elkészítése volt. Első körben lestoppoltam azt a témát amivel jóformán senki nem akart foglalkozni, és falni kezdtem a könyveket. Titokban abban reménykedtem, hogy majd valóban részese lehetek egy igazi, háztól való temetésnek. Még ki sem csomagoltam Menaságon, máris tudomásomra jutott hogy pár órával korábban hunyt el egy 96 éves asszony. Izgalmamban mindent hátrahagytam, csak a diktafont és a füzetemet szorítottam magamhoz, úgy siettem a „terepre”. Az elhunyt házához érkezve hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a mosdatást nemrég fejezték be: lavór szárad a kútnál, szappan, hipó, rongyok kiteregetve. Az udvaron a gondozó fogadott (az elhunytnak ugyanis nem volt családja) aki pár kérdés és egy rövid csevegés után készségesen bevezetett a ravatalhoz. Azt hiszem abban a pár négyzetméteres, apró helyiségben szembesültem életemben először a zsigereimben lapuló, valójában mélységesen „modernista” halálkép erejével. Azt is mondhatnám, hogy a tudásom a helyén volt, csak magammal nem számoltam. Míg a gondozó asszony megkapó természetességgel igazgatta a halott asszony kendőjét, ruháját – mintha csak egy csokor virággal tenné – én álltam leforrázva, szédülten émelyegve az ajtóban. Míg a könnyeimmel küszködve elkattintottam néhány homályos képet, mást sem kívántam csak minél távolabb kerülni a háztól, el a halottól, a haláltól. Ez a rádöbbenés mutatott rá arra, hogy bizony, bőven akad lerendeznivaló a hozzám hasonlóan rejtőzködő, a halált a tudatából kizáró elmékben. A mai napig ez a folyamat foglalkoztat a leginkább: a „hogyan jutottunk ide?” kérdése. Ehhez elsőként a gyökereket, a múltat kell feltárni. A történet tehát nem vette el a kedvem a további kutatásoktól, pár évvel később jelent meg a Knapek Dezső kántor halotti búcsúztatóit feldolgozó könyvem.

gyászmenet A mi kultúránkban mi a menete egy tradicionális búcsúztatónak?

Halotti búcsúztató alatt – hagyományos értelemben – a kántor által a család megrendelésére készített búcsúverset értjük. Érdekessége, hogy a kántor az elhunyt nevében, vagyis E/1 személyben veszi számba a rokonságot, miközben feleleveníti a halott életének és halálának körülményeit. Mikor a Knapek kötet első bemutatóját tartottuk, felkértem egy kedves kántor ismerősömet hogy adjon elő  néhány Knapek-féle búcsúztatót. A hatás megrázó volt. Még akkor is, ha fogalmunk sem volt kiről szól az ének és nem állunk egy nyitott koporsó mellett. A szöveg, a dallam, minden hangulati elem  hatásvadász és a gyönge pontjainkat keresi. Nem csoda, hisz ez volt az elvárás. Azt tekintették szép búcsúztatónak, amelyet látványos zokogás, esetleg ájulások kísértek.

A halotti búcsúztatókat a katolikus egyház mindig is bizalmatlanul szemlélte. Egyrészt azért, mert a hívek a temetési szertartás csúcspontjaként tekintettek rá és érzelmesen ragaszkodtak hozzá. Az ok kézenfekvő: a rítus többi részével ellentétben magyarul hangzott el, és nem utolsó sorban lehetőséget adott a gyászolóknak az önreprezentációra. Akinek a neve elhangzott, hangosan felzokogott, vagy előlépett és sírva megölelte a koporsót. A műfajt támadó egyházi szerzők szerint a szöveg – ahelyett hogy vigaszt nyújtana – csak még mélyebb elkeseredésbe taszítja, más esetben színészkedésre, hiú magamutogatásra kényszeríti a gyászolókat. Arról nem is beszélve, hogy nem minden kántor született poéta, így a búcsúztató versek egy része nevetséges, bárgyú, vagy élvezhetetlenül rossz. Egyik kedvenc példám: „midőn a vízbe fulladtál, jaj de sokat ihattál”.

A másik kényes dolog, hogy a versezet hosszától vagy a nevek számától függően akár egy hízott malacot is kaphatott az éneklész. Ez a temetési stóla értékének többszöröse! Nem csoda, hogy a papok sok helyen méltatlankodtak. A rokonok sorrendjének eltévesztéséért, nevek kimaradásáért azonban volt nemulass, a jámbor egyházszolga menthette az irháját. Hosszasan lehetne még mesélni, a lényeg hogy a sorozatos tiltások következtében a legtöbb helyen a 20. század közepére már múlt időben beszélhetünk a műfajról. A betiltás nem ment könnyen. Nem csak a jövedelemkiesés miatt siránkozó kántorok, de az énekes búcsúztatáshoz ragaszkodó hívek is nehezen fogadták el a változást. Egy erdélyi faluban az első, búcsúztató nélkül temetett halottal kapcsolatban jegyezték meg: „úgy temették csak el, mint egy kutyát”.

Mennyire változott az idő folyamán a temetkezési szertartás a keresztény Európában?

Nem is a szertartás menete, inkább az igények és a körülmények változtak, amelyek kihatottak a rítusokra illetve az emberek halálhoz, halotthoz való viszonyára is. Induljunk el onnan, amikor a reformkori nagyvárosokban felbukkannak a temetkezési vállalkozók. Ezek többsége idegen, főleg francia tulajdonú vállalkozás volt. Mondanom sem kell, hogy csak a módosabb polgárok és arisztokrata családok engedhették meg maguknak az efféle fényűzést. Ugyan a holttest még mindig a családi házban volt felravatalozva, a gyakorlati teendőket – mint a holttest előkészítése, a ház feldíszítése, koporsó és gyászkoszorúk készítése, szállítás stb. –  már fizetett alkalmazottak végezték. A legfontosabb változás a halottas házak megjelenése volt. Magyarországon az 1940-es évektől kezdve rohamléptekkel húzták fel vagy jelölték ki a ravatalozókat, a halottak azonnali elszállítását kötelezővé tették. Az ok az államvezetés hisztérikus félelme volt az ellenőrizhetetlenül összegyűlő embercsoportoktól, ez alól a részvételők és az éjszakai siratók sem voltak kivételek. Azt hihetnénk, az emberek megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy a temetkezési vállalkozók eltüntették a halottakat a házakból. Hogy nem kell többé senkinek a mosdatás, öltöztetés nyűgével, a halott puszta jelenlétének lelki terhével megbirkóznia. De az emberek tiltakoztak! Joggal érezték úgy, hogy az elődeiktől tanult gyakorlat az egyetlen elfogadható módja a tisztességes végbúcsúnak. Ami még fájóbb, hogy az új helyszínhez, a temetői ravatalozóhoz igazodó szertartás és a halott jelenlététől megfosztott, mondhatni steril gyász mellé senki nem adott új viselkedési mintákat. Ahogy a halottakat betolták a „paravánok mögé”, maga a halál is megfoghatatlanabbá, félelmetesebbé vált. Felnőtt egy olyan generáció, aki mogyorót ropogtatva nézi végig a legszadisztikusabb filmeket is, de egy valódi holttest látványát már nem bírja elviselni.

udvar3A másik említésre méltó jelenség a szekularizáció, vagyis elvallástalanodás. A hitélet folytonossága – részben az állami beavatkozás következményeként – megtört, így az Istent szemük elől tévesztő embertömegeknek már a túlvilágba vetett bizalom sem ad többé vigasztalást. A halál így nem csak félelmetesebbé – ami sokkal rosszabb: értelmetlenebbé vált. A kereszténység már nem ad egyetemesen elfogadott választ, de nem érkezik új válasz, új értékrend az eltűnt helyébe.

Alakultak-e ki eltérő temetkezési, búcsúztatási szokások a magyarok körében a többi keresztény kultúrkörhöz tartozó országokhoz képest? Hogyha igen, akkor miért?

Meredeken eltérő szokások aligha, a kereszténység megadja a kereteket. A helyi hagyományok formálhatták a szertartás bizonyos részleteit, de fő vonalaiban egységességről beszélhetünk. Ezért nehéz újat mondani a témában, ha szokásleírásról van szó a kutatók gyakran egymást és saját magukat ismételgetik. Még a haldoklóval, a halál előjeleivel kapcsolatos hiedelmek is igen hasonlóak ahhoz, amit a többi európai országban megfigyeltek.

Hogyan viszonyultak régen a halálhoz az emberek?

A korábbi évszázadokban a halál nem csak az „idősek dolga” volt, minden korosztályból közel azonos arányban szedte a maga áldozatait. A kulturális válaszok tudatosítása, a „belenevelés” is egészen kicsi korban elkezdődött. A gyerekeket odaengedték a ravatalhoz, kortársaik temetésén pedig aktívan közreműködtek, ők vitték a fiatal halott koporsóját. A halottakat előttük mosdatták, készítették elő. Jóformán semmi nem volt rejtve előlük, így felnőve sem okozott különösebb gondot a halottakkal való bánásmód. Ez a közvetlenség nagyban megkönnyítette az elmúlás tudatosítását, így a gyászfolyamatot is felgyorsította. Még a háznál lévő állatokat is bevezették a halotthoz, hogy lássák: elment a gazda, most már ne keressék. Ez egy fontos túlélési törvény: ha űr keletkezik, tudomást kell venni róla, és csak eztán indulhat el a feldolgozás. Szabadon lehetett sírni, a fájdalomnak teret engedni, de egy év leteltével a legnagyobb gyász után is le kellett venni a fekete ruhát. Manapság jóval nagyobb önmegtartóztatást várnak el a gyászolóktól, akikkel a társadalom nemigen tud mit kezdeni. A fájdalom jeleinek viselése majdhogynem tapintatlanságnak számít.

Napjainkban különösen populárisak a jellemzően horrorfilmekből ismert rémalakok pl.: az élőholtak (zombik, vámpírok…), szellemek, akik elkerülték valamilyen módon a halált. Van ezeknek magyar megfelelője?

Minden, amit az élőhalottakkal kapcsolatban tudni vélünk, idegen átvétel. A vámpírok hiedelemvilága valamikor a középkorban keletkezett a keleti szláv népek körében és a Balkánon, de a román folklórban a legerősebb. Román szomszédaink rettegett hiedelemlénye a strigoi nevezetű, vérszívó halálmadár. Maga a vámpír szó az 1700-as években került át a magyar nyelvbe egy német sajtóértesülés nyomán, amely egy vámpír felbukkanásáról számol be. Még saját szavunk sincs a jelenségre! Az élőhalott az a lény, akit tisztátalansága, ártó gonoszsága okán nem fogad be a föld, így testük nem kapcsolódik a természet körforgásába amely a termést, így az életet adja.  A vámpír a szó legszélsőségesebb értelmében természet-ellenes. A szellemhit megint más kérdés. A régi magyarok hittek egyrészt a testtől álom, vagy transz állapotában elszakadni képes képmáslélekben vagy eszmében, másrészt a testi funkciókhoz szorosabban kötődő testlélekben vagy szuszogóban. A testlélek az utolsó lélegzettel távozik, ami a tulajdonképpeni halállal egyenlő. Ez az archaikus elképzelés a későbbiekben a kereszténység leegyszerűsített test-lélek hitével keveredett. A magyar néphit szerint a hazajáró lelkek nem „elkerülik” a halált, csak valamilyen oknál fogva még nem képesek teljesen elszakadni földi életüktől. Az állatok észlelik őket és közeledtükre nyugtalanul viselkednek, de az élőknek is kellemetlen éjszakákat okoznak a folytonos csoszogással, kopogással, kaparászással. Egy  „tisztességes” lélek a temetés napján,  legkésőbb a temetést követő hatodik héten végleg távozik az élők közeléből. Ha tovább marad, az annak a jele hogy komoly terhei, számadásai vannak. Nem teljesítették a végakaratát, felderítetlen bűn tapad a kezéhez, esetleg valamilyen titkot őriz és addig nem képes továbblépni, amíg kívánsága nem teljesül vagy titkára fény nem derül. Amíg ez nem következik be, addig a maga módján próbálja rávezetni az élőket a megoldásra. Hogy megakadályozzák a halott lelkének hazajárását, a gyászolók változatos módon igyekeznek tudatosítani a végbúcsú tényét (pl. a koporsót hozzáütögetik az ajtófélfához), kielégíteni az elhunyt igényeit (pl. a koporsóba teszik azokat a legkedvesebb tárgyakat, amelyek hiányozhatnánk a neki) megtéveszteni (felszórják, gereblyézik az udvart, bútorokat átrendeznek hogy ne találjon haza). A különösen „veszélyesnek” tartott halottakat, például a. gyermekágyas anyákat enyhe kényelmetlenségekkel igyekeztek a sírban marasztalni (pl. ruhájába tüskét rejtenek).

viraggal.

Mit tartasz a legérdekesebbnek, azok közül a szokások közül, amikkel eddig találkoztál?

Nem is a régi szokások, inkább mai jelenségek azok amelyek olykor megdöbbentenek. On-line temetők, ahol halott szeretteink virtuális csokrokkal övezett gyászprofilja mellett morzsolhatjuk virtuális könnyeinket; koporsóba rejtett, működő mobiltelefonok, amennyiben beszélni óhajtanánk a kedves halotthoz;  gyémánttá, termőmaggá  alakított hamvak, hogy a földi lét utolsó mementója véletlenül se hasonlítson arra, ami valójában. Nincs lehetetlen. Az élet legegzisztenciálisabb kérdésére még sosem volt ilyen harsány, sokoldalú és látványos a válaszkeresés. Ez akár tetszik, akár nem, szorosan összefügg a fogyasztói kultúrával, az eszmék, hitek és világképek világméretűvé duzzadt piacával.  Bármi legyen is az elképzelésünk a végbúcsúról és a halálról, mindenki megtalálhatja  a maga szolgáltatóját. A jelenség mindenesetre izgalmas, kíváncsian várom a további fejleményeket.

Pál Kitti