L'Inconnu du lac

„Félned kéne tőlem, de te nem fogsz tőlem félni”

Bárki bármit mond, az Idegen a tónál (L’inconnu du lac, 2013) nem egy klasszikus értelemben vett thriller, sőt még azt is kétségbe vonnám, hogy thriller egyáltalán, no persze magában hordoz thrilleres elemeket. Mégis inkább egy férfi drámáját látjuk, aki a rossz férfiba szeret bele.

A történet középpontjában egy festői szépségű környezetbe ágyazott tó áll, melynek rövid partszakasza ki nem mondva a homoszexuális férfiak találkahelye, ahol akár teljesen ismeretlenül is nekiindulhatnak a bokrok és fák sűrűjének. Egy ilyen „közösségben” ismerjük meg Francket (Pierre Deladonchamps), aki első pillanatra vonzódni kezd a férfias Michelhez (ChristophePaou), aki azonban minden kötetlenség ellenére foglaltnak tűnik. A film valójában kettejük viszonyát, majd kialakuló szerelmét mutatja meg, mely azonban szigorúan a part és a tó határai közé van beszorítva. Egyszer sem lépünk ki ebből a világból, nem kapunk képet a „való életről” sem szimbolikusan, sem pedig konkrétan. Valójában nem tudunk meg szinte semmit a szereplőkről, hogy kik ők, mit dolgoznak, van-e családjuk, és ez ki is van emelve a párbeszédekben: nem jó dolog keverni a való életet az ilyen dolgokkal. Hihetetlen erős kontrasztot kapunk az által, hogy mégis a legintimebb kapcsolatba kerül két férfi, miközben a külvilágot titkolják egymás elől.

 A thriller szál a film közepénél is túl jelenik csak meg, amikor is a partot állandóan látogatók egyikét megtalálják vízbe fulladva. Nyomozás is indul, mely során egy rendőr néha-néha felbukkan a parton, mindez azonban a legvégső jelenetig nem kap akkora hangsúlyt. Épp annyira fészkelődik csak be az ember fejébe, hogy kellően végigizgulhasson néhány hosszúra nyújtott percet. Egy hihetetlenül jól kialakított bizonytalan macska-egér játékot látunk, melyet azonban elhomályosítanak az érzelmek, ettől téve az egészet még izgalmasabbá.

 Ami pedig a hiteles színészi játék, a szép táj és a tökéletesen felépített cselekményvezetés mellett a film egy nagy érdeme, hogy teljesen kiszakít a valóságból. A tér-idő kontinuitás ki van fordítva, elveszítjük az érzékelésünket, és már nem csak azt nem tudnánk, megmondani, hogy hol is vagyunk, de azt sem, hogy mikor is történnek az események. A napok peregnek, de nem lehetünk sosem biztosak benne, hogy egy-egy újabb öltözék, vagy egy újabb képsorozat a megérkező autókról valóban új napot jelentenek-e. Mindezzel még jobban beszippant a mű hangulata, érezni kezdjük a nap perzselését, a víz frissítő hullámait, és a levelek illatát, hogy az utolsó jelenetben aztán végképp átadhassuk magunkat a történéseknek.

Talán a legnagyobb felhajtást az egész film körül a naturalista módon bemutatott szex jelenetek keltették, amelyek bár valóban mindent megmutatnak, mégsem érezzük nem ide valónak őket. Hozzátéve pedig, hogy a főszereplő egyre jobban beleszeret a titokzatos idegenbe, máris nem egyszerű egy alkalmas aktusról, hanem egy sokkal érzékibb folyamatról van szó. Ettől függetlenül nem feltétlen ajánlanám a filmet mindenkinek (18+ mindenképpen), de azt kijelenthetem, hogy aki csak emiatt nem venné rá magát, hogy megnézze, az egy szépen fényképezett, jó hangulatú és nagyon érdekes filmről maradna le. Ne tegye!

Kajdi Júlia

(A cikk címe a Kiscsillag nevű zenekar „Itt valahol” című számának egy sora.)