Tél és tavasz közt_cimlap

Féner Tamás kiállítása a Mai Manó Házban

Féner Tamás a magyar fotográfia „nagy öregjeinek” egyik legkarakterisztikusabb alakja. Munkáival töretlenül jelen van e szakma láthatatlan színpadán, itthon és a világban. Ne tekintsék ezt egy elcsépelt közhelynek, mivel ez egyáltalán nem törvényszerű, akármilyen tehetséges is az ember. A fotográfia talaja különösen ingoványos, sokan művelik – egyre többen – könnyű műfajnak tartják, népszerűsége ezért megtévesztő lehet. Ebben, a különben eléggé kiszolgáltatott művészeti ágban, 50 éve porondon lenni, nem semmi, jelent valamit. Jelenti azt, hogy művelője bizonyára tehetséges.

plakat_kicsiFénernek nem csak a vizuális érzékenysége kifinomult, hanem intellektuális felkészültsége is utolérhetetlen. Művelt ember! Olvasott, tájékozott, szorgalmas. Témáit, amelyeket felvállalt, bonyolult összefüggésekben mutatta be, alaposan körüljárva őket, nagyregényt és nem novellát „írt” belőlük. Szó szerint is. A mondat, az idézet, a szóbeli utalás, tehát a verbalitás egyenrangú szerepet játszott a képekkel. Nem billentette el az arányokat. Alaposan megdolgoztatta a nézőt!

Az utóbbi időben azonban egyre feszesebben fogalmaz. Tőmondatokban. Ez a kiállítás alapköve, nagyon jó példája ennek a folyamatnak. A feszesség, mint írtam, fontos jellemzője ezeknek az új tájképeknek. Zárt geometria, határozott konstruktív ritmus, szűkszavúság, mégis gazdag, érzelemmel átfűtött tartalom. Ezek az új munkák.

A kiállítás címe azonban tágabb idő intervallumot ölel fel /1952-2013/, ami úgy igaz, hogy felvillantja Féner korai amatőr és professzionális képeit, igazi csemegeként. Ma már tudjuk, hogy érdeklődésének, képeinek főszereplői a magyar kulturális élet legfontosabb személyiségei voltak. Igazi időutazás.

Ebből a hangulatból érdemes átmenni az új képek világába, ahol a képi megfogalmazás egyik legnehezebb válfajával, a tőmondatos, szigorú ritmusú tájképekkel találkozunk.

/Jerger Krisztina művészettörténész, a kiállítás rendezője/

A kiállítás helyszíne: Mai Manó Ház
Megtekinthető: 2014. január 16. – 2014. március 2.

Féner Tamás /BP. 1938 nov. 17/ fotóriporter, fotóművész, lapszerkesztő, tanár
1957-ben a Madách Gimnáziumban érettségizett, aztán a MÚOSZ Újságíró Iskolát végezte. Huszonöt évig a Fotóművészet című szakmai folyóirat szerkesztője, 1957-86 között a Film Színház Muzsika riportere, képszerkesztője, majd művészeti szerkesztője. Utána 1986-1990 között a Képes 7 főszerkesztő helyettese. Majd 1991-1993: Népszava képszerkesztője; 1993-1994: Griff, Vasárnap képszerkesztője; 1994-1997: szabadfoglalkozású; 1997-től 2003-ig a Népszabadság Magazin képszerkesztője, majd nyugdíjasként az MTI szakmai tanácsadója.
1966-tól a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja, 1978-1986 között a szervezet főtitkára. 1976-ban a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának egyik alapítója. 1966-ban a Studio Nadar tagja; a MÚOSZ fotóriporter szakosztály vezetőségi tagja volt; 1979-től a Művészeti Alap, majd jogutódja, a MAOE tagja.
Tanított 1979-től néhány évet a MÚOSZ Újságíró Iskolájában, más magániskolákban, 1992-től az ELTE Kulturális antropológia szakán, az Iparművészeti Egyetem Továbbképző Intézetében, az ELTE Néprajzi Intézetében. Most az ELTE média szakán tart előadásokat. Érdeklődésének középpontjában, kezdetben a művészvilág, különösen a balett állt. E témakörben készült legjobb fotói nem sztárképek, hanem a töprengő, erőt gyűjtő, vagy éppen kimerült alkotók drámai erejű portréi. Az 197o-es évek elejétől szociografikus, feltáró, analizáló sorozatokban gondolkodott, határozott társadalomjobbító szándékkal. Ezek a képei hozták meg számára az igazi ismertséget. A cigánytelepek életét dolgozta fel, majd egy bányászbrigád életét örökítette meg kamerájával, az ő kiállítása nyomán elhíresült Cserhalmi brigádét. Munkamódszerét a belehelyezkedés, a kapcsolatok, viszonylatok kialakítása jellemezte. A képsorozat újat hozott a kortárs magyar fotográfiába, témaválasztásán, megközelítésén kívül szerkesztésmódjával is. Soha addig ilyen intenzíven nem foglalkozott hazánkban a fotográfia elmélete a képsorok tartalmi és formai kérdéseivel, dramaturgiájával. Első színes fotókat felvonultató kiállítása az 14oo fok, sokat foglalkozott a színek elméletével, kereste azt a színvilágot, amely alkatához, mondandójához, az általa használt technikához leginkább illik. A budapesti zsidók életét a születéstől az elmúlásig, újévtől – újévig nyomon követő nagy képsorozatát 1983-ban roppant óvintézkedések közepette, előbb betiltva, aztán megengedve állították ki a Néprajzi Múzeumban, majd könyv alakban is megjelent több nyelven és kiadásban. 1984-től a tájkép, az urbánus emberben élő kép-táj kezdte érdekelni: az óbudai gázgyár lebontásáról, a Hortobágyról készült sorozataiban, és végül utánzók tucatjait ihlették meg ferde horizonttal, szokatlan kivágásokkal operáló városképei Budapestről, Rómáról, és Berlinről. Későbbi képein gyermekkora helyszíneit idézte meg, hozzá illeszkedő, emlékező szövegekkel.

Forrás: Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház