Franz Schubert szonátái Debrecenben

/Hangverseny és Kirs Mónika interjúja Fenyő Gusztáv zongoraművésszel/

Hétfő este van, de a Zeneművészeti Középiskola kapuja nyitva, s bent égnek a lámpák. Felsétálok a lépcsőkön. Először vagyok itt, ezért belépve rácsodálkozom a Kodály teremre. Festményekről köszön rám Liszt Ferenc, Kodály Zoltán, Bartók Béla; a mennyezeten csodaszép freskó díszeleg, a pódiumon fekete zongora terpeszkedik, és piros bársonyfüggönyök keretezik szerényen a falat.

.

A közönség létszáma miatt viszont alig hiszek a szememnek. Amikor sportcsarnokokat töltenek meg a médiagyárban frissen „gyúrt” sztárokkal, addig egy világhírű zongoraművészre csak ennyi ember kíváncsi?! Szégyen, hogy egy ilyen nagyvárosban, mint Debrecen csak egy maroknyi ember érdeklődik a komolyzene iránt! Vajon mi a fontosabb? „Cirkuszt a népnek” vagy egy tehetséges, sokat látott, elismert művész bemutatója? Mi fog történni ezzel az országgal, ha semmilyen értéket nem mentünk át?! Nem olvasunk könyveket, nem járunk színházba, nem hallgatunk komolyzenét!

Szomorúan kucorgok a székben és kesergek az értékek elvesztésén, a világ újfajta szemléletén. (Megveszed, eldobod. Ma jó, holnap nem. Legyen cirkusz és látvány, de az igényes alkotás nem kell!) Ekkor kilép egy férfi a színpadra. Leül a zongorához. Néhány szempillantás alatt átlényegül. Már nem egy ember közülünk, nem bizony. Ő már művész, aki Schubert (a 19. század egyik legtehetségesebb romantikus zeneszerzőjének) fejéből kipattant dallamokat adja most tovább nekünk. A hol vidám, hol szomorú kicsi fekete fejű hangjegyek szétszaladnak apró lábaikon a teremben és mi – közönség- transzba esve ülünk végig majdnem három órát. Rég láttam embereket ilyen néma csendben moccanatlanul.

Aztán vége a hangversenynek. A közönség egy része hazaindul, de én még maradok. Megvárom, míg a gratulálók is elszállingóznak, s aztán bemutatkozom a művész úrnak.

A világot bejárt Fenyő Gusztáv kedvesen fogad, leültet, s vidáman válaszolgat a kérdéseimre. Teljesen lenyűgöz a közvetlen, szeretetteljes fogadtatással. Nem számítottam erre. Kicsit megilletődött vagyok, s nehezen jönnek a számra a kérdések. Pedig láthatóan és érezhetően semmi okom rá.

1978-as londoni fellépése óta folyamatosan játszik, tanít, rengeteg helyen fellép. Miből kell Ön szerint több a sikerhez: szerencséből, tehetségből vagy alázatból?

„A sorrend szerintem a következő: tehetség, akaraterő, munkaképesség, türelem és egy pici szerencse. De el kell ám nyerni, ki kell érdemelni a szerencsét az összes többivel, ami azt megelőzi.”

Szívesen játszik Sosztakovicstól, Kurtág Györgyön át Brahmson keresztül Debussy darabokat is. Ma estére miért ezek a szonáták kerültek elénk?

„Úgy éreztem, ezt most így együtt már szükséges előadni. Itt ezt el lehet játszani. Nehéz program de az itteni közönséggel lehet kísérletezni. Ők tudják, mire vállalkoznak.”

Hallhatja még más is így együtt a ma esti műsorát?

„Igen, Szécsényben játszom így együtt Schubert utolsó három szonátáját november 19-én.„

Nem győzöm csodálni a tehetségét, jókedvét. Művészemberként milyen mottót fogalmazna meg, amihez mindig tartja magát?

„Talán egy valami: Björn Borg mondta egyszer: „Mindig lehet egy kicsivel többet!”

És ezt én is így érzem. Betegen is, fáradtan is mindig hozzá lehet még adni egy kicsit a teljesítményünkhöz és előhozni magunkból még egy kis pluszt.”

Szülei nem voltak művészek, Ön viszont az lett. Hogyan fedezték fel a tehetségét, s miért pont a zongorára esett a választás?

„A családi anekdota szerint anyám edényeit vertem fakanállal, s ezt megunva végre vettek nekem egy pianínót. A zongora népszerű volt akkoriban és egyszerűbb is volt ezt tanulni, mint például hegedülni. (pedig Joachim József- híres ősünk, hegedűvirtuóz volt)”

A tanulmányairól milyen emlékei vannak?

„Magántanárnál tanultam Londonban, majd a budapesti Zeneakadémián jártam mesterképzésre. Az egy híres akadémia jó nevű, jó tanárokkal. Ráadásul sok olyan tanítvány került hozzájuk, akik őket is még jobbá tették. Remek művészekkel találkoztam ott, többek között Fischer Annie-vel.„

Másnap sikerül faggatóra fognom Bartha Ildikót is, aki régi, jó barátságuknak köszönhetően invitálta Debrecenbe Fenyő Gusztávot. Ildikó ha éppen nem a középiskolában tanít, akkor koncertezik, vagy kurzust szervez.

Mit jelent szakmai szempontból a művész úr látogatása?

„A kialakult baráti-szakmai kapcsolatból az iskola is, tanítványaink is sokat profitálhatnak. Fenyő Gusztáv már harmadik alkalommal jár nálunk, így ez lassan hagyománnyá válik. Idén, első ízben, a főiskolán is ad koncertet és tart kurzust.”

Mit kell tudnunk az előadott szonátákról?

„Schubert utolsó 3 szonátáját játszotta, amelyek a legnehezebb, legterjedelmesebb szonáták, és egyben a legszívhezszólóbbak, attól az embertől aki nagyon korán ment el ebből a világból. Bár Schubert amúgy sem volt az az ember aki mindig a földön járt volna. Ő sosem írt evilági zenéket.”

Mit kellene változtatni az oktatáson, hogy több zeneszerető ember legyen?

„A zene szeretetét gyermekkorban kellene kialakítani, otthon a családokban. Ez nem feltétlenül csak az iskolák dolga, bár ott is sokat lehetne tenni azért hogy ez a jelenlegi nagyon rossz helyzet javuljon.”

Mondanál pár szót a művész úrról?

„Fenyő Gusztáv egy nagy tudású, rendkívüli zongoraművész, aki bejárta az egész világot, repertoárja messze magasan felülmúlja más zongoristák repertoárját, memóriája rendkívüli, és állóképessége is csodálnivaló. Nagyszerű, érdekes ember, aki mindenféle ellenszolgáltatás és honorárium nélkül játszott nekünk, és tanított iskolánkban.”

Honnan merítesz erőt, hogy méltatlan körülmények közt is (hulló vakolat, penészes falak, nem megfelelő állapotú hangszerek) lelkesen dolgozz?

„A hivatás szeretete, a belső késztető erő mindig ott munkálkodik bennünk. Mi folytatni fogjuk a munkánkat, mert ezt kell tennünk. Így élt Schubert és mindazok, akiknek hivatásuk, életük a zene.”

Ehhez már én se tudok mást hozzáfűzni. Maroknyi ember tesz csodákat körülöttünk, csak oda kell figyelnünk rájuk!

Kirs Mónika