Fogadom

Michael Sucsy legújabb filmje tulajdonképpen egy romantikus dráma. Már ezt hallva úgy gondoljuk, hogy ide bizony nem árt, ha van mivel törölgetni titkon lecsorduló könnyeinket, az előzetest látva pedig egyenesen az lesz a benyomásunk, hogy talán ideje befektetni egy zsebkendő gyárba. Ezen a ponton megjegyezném, hogy minden elismerésem az előzetes vágójának, mert nem kis munka lehetett azt a három tényleg megindító jelenetet kikeresni a filmből, amivel elérték ezt a benyomást a gyanútlan nézőben. Csak aztán meg ne lepődjünk, ha néhány szem mégis szárazon marad.

A történet egyébként valóban elgondolkodtató. Mi lenne, ha a szerelmem egyik napról a másikra elfelejtené, hogy ki vagyok? Nem emlékezne a közös életünkre, sem pedig arra, hogy ki volt mellettem, azt viszont annál jobban tudná, ki volt nélkülem… és az, hogy valaki egészen más, még enyhe kifejezés. Félreértés ne essék, nem vagyok pszichológus, de az még számomra is egyértelmű, hogy komoly lelki folyamatok mehetnek ilyenkor végbe mind a két félben. Egyrészről ott van a nő, aki felébred, és az ő fejében tegnap még egy egyetemista csitri volt, ma pedig egy vadidegen közli vele, hogy „ja, amúgy én vagyok a férjed, remélem nem bánod…”. Azt hiszem, meglepődnék, ha „holnap” ezzel keltenének.

Másrészről viszont ott van a férfi, aki pedig megtalálta élete szerelmét, el is vette, kiépítették a közös életüket, erre a hölgyemény legfeljebb orvosi diagnózist remél tőle, de ásót, kapát, nagyharangot semmiképp.

Valljuk be, ez azért egy kicsit sokkoló. Mit lehet hát ilyenkor tenni? A legjobb, ha úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, és a drágánkat visszarángatjuk a közös otthonunkba, hogy egy hatalmas „Üdv itthon” partival fogadjuk, ahol egy rakás vadidegen ölelgeti és csókolgatja. Mérget vehetünk rá, hogy nem akad ki. Ha pedig mégis, akkor utána ő fog bocsánatot kérni. Mert végül is egyértelmű, hogy ő hibázott. Legalábbis a rendező szerint a leányzó így érzi. Bocsánatkérést még bőven hallhatunk a film folyamán, valamint temérdek türelmes és megértő hátba veregetést is. Ami rendben is van, hiszen tényleg valahogy így reagál az ember az efféle kínos helyzetekre. De akkor mégis hol vannak a várva várt drámai kitörések? Vagy épp a szívfacsaró lelki folyamatok?

Valahol mélyen elrejtve a filmben. De semmiképp sem észrevehetően. Néha kicsit azt érzi az ember, mintha a két fél egyfajta „ahogy esik, úgy puffan” politikát folytatna… ha olyan kedvünk van, ágyba bújunk, de másnap mégis inkább visszaköltözünk apuékhoz… akik egyébként előszeretettel titkolóznak előttünk.

Nem mondom, hogy ez rossz film. Ez abszolút szubjektív. Van, aki úgy érzi, egy ilyen élethelyzethez képest kevés benne az érzelem, van, aki pedig már a második perc után kifordul a moziból, mert ennyi nyálas szöveget egy rakáson nem pipált. Én mind a kettőt megértem. Egy ilyen történetnél nehéz megtalálni az arany középutat, de ki hibáztatná a nézőt, ha mégis ezt várná? Kicsit több érzelem, és kicsit kevesebb érzelgős párbeszéd. Mert a mély érzelmek nem feltétlen a szövegkönyvben rejlenek.  No de persze ez is egyéntől függ, és rendezője válogatja…

Egy dolgot tudok kiemelni, ami miatt határozottan rámondom a filmre, hogy érdemes megnézni. Az pedig nem más, mint hogy igaz történeten alapul. Még ezt az információt tudva sem állítom, hogy földbe gyökerezett lábakkal fog mindenki állni a vászon előtt, vagy, hogy még a zsebkendőgyáras ötlet is újra értelmet nyer, de ez a tény valóban dob a történeten.  Bár arra az érzésre is ráerősít, hogy talán picit többet is ki lehetett volna hozni belőle. Annyi bizonyos, hogy szép dolog egy ilyen esetnek emléket állítani. És hogy ezt ki, hogy teszi? Nos, az már ízlés dolga.

Tirpák Barbara