Kérdések a gyűlöletbeszédről

A gyűlöletbeszéd a legkevésbé sem újkeletű probléma, mégis viszonylag ritkán képezi mélyebb vizsgálatok tárgyát, és a közélet is inkább kampányszerűen foglalkozik a témával. Mi lehet a gyűlöletbeszéd oka? Létezik hathatós megoldás a visszaszorítására? A témában dr. Török Tamás esélyegyenlőségi és kisebbségvédelmi szakértőt kérdeztem.

Átfogó kérdéskörről van szó, mégis honnan érdemes megközelíteni a gyűlöletbeszéd problematikáját?

Ha a gyűlöletbeszédről esik szó, először magát az előítélet fogalmát érdemes tisztázni. Az előítélet egy evolúciós eszköz, amely segít eligazodni az ismert és a még ismeretlen helyzetekben, így egészen addig hasznos, míg egyszerű élethelyzetekről van szó. A nagy fekete pók sok szőrös lábbal nagyon nem jó a takarómon, az illatos gyümölcs a bokron valami finomat ígér. Ez egészen hasznos szelekciós eszköz volt az első évezredekben, de amikor komplex kapcsolatokat – így például emberi és társadalmi viszonyokat – kell leképeznie, elveszti eredeti funkcióját és a barbárság fegyvere lett. Az előítélet alapja pusztán annyi, hogy az illető személy egy adott csoporthoz tartozik, és ennek következtében feltételezik róla, hogy a csoportnak tulajdonított negatív tulajdonságokkal ő is rendelkezik.

Tehát egészen messzire visszavezethető tulajdonság az előítélet. Hogyan képeződik ez le a modern társadalmi keretek között?

Az előítéleteket két dolog tartja életben a legintenzívebben: a távolság és a saját egzisztenciális helyzet. Ha belegondolunk abba, hogy a melegeket főleg az iskolázatlan, kis településen élő, szegényebb emberek utasítják el, a romákat pedig a magasabb státuszúak, jellemzően városi személyek nem látnák szívesen a családjukban, nyilvánvalóan látszik, hogy az egyik tényező az érintettektől való távolság. A másik elemet főleg a hajléktalanok és a romák megítélésében figyelhetjük meg: gazdasági konjunktúra esetén – még ha az emberek valós életszínvonala nem is nő együtt a gazdaság ütemével – kevesebb figyelmet szentelnek az említett csoportoknak, a rosszabb gazdasági helyzet viszont a deklasszálódás, vagyis a „hajléktalanná válás” vagy „cigánnyá válás” képét vetíti a lecsúszók elé. Röviden: lefelé taposnak, hogy a vélt szabadságukat és függetlenségüket fenntartsák. A legfontosabb tényező tehát minden esetben a személyben és környezetében található elsődleges válság okok megszüntetése, illetve a terhek enyhítése. Csak ez után következhet az emberek felvilágosítása és érzékenyítése, ezzel új értékek bevezetése, majd rögzítése. Persze itt jön az előítéletesség másik alapszabálya: a rögzült kép biztosan a helyes, a jó példa „csak kivétel”. A gyűlöletbeszéd tehát csak a felszín.

Egy ilyen mély gyökerű problémára mennyiben jelenthet megoldást az állami beavatozás?

Abban szinte mindenki egyetért, hogy a büntetőjog vagy egyébként az állami hatalom nem képes hatékonyan fellépni a gyűlöletbeszéd ellen. Ez a feladat nem is a megtámadott személy vagy közösség kötelessége, hanem a többségi társadalomé, amely egyrészt kifejezi szolidaritását, megvédi tagját, ezzel pedig bízhat abban, hogy hasonló helyzetben saját „mássága” is védelemben részesül az igazságtalan támadásoktól. Természetesen ez a tisztulási folyamat az egészséges és jól működő társadalmak sajátja. Sajnos, ha a diszkrimináció mindennapos formái ellen nem történnek hatékony intézkedések, önmagában a szólás akármilyen szabályozása sem fog a kisebbségek helyzetén változtatni.

Hogyan értékelné a gyűlöletbeszéd ellen irányuló hazai törekvéseket?

Bayer Judit szerint egy szabad társadalomban inkább utólag megbüntetik azt a keveset, aki visszaél a szólás szabadságával, minthogy előre elfojtsák hangjukat sok más ártatlannal együtt. Egy szabad és fejlett társadalomban ez valóban így van. A magyar közéletnek azonban a rendszerváltozás óta nem sikerült kitermelnie a gyűlöletkeltő megnyilvánulások ellenszerét, nem alakult ki olyan társadalmi normarendszer, amely a szélsőséges, előítéletes és gyűlöletkeltő megnyilvánulásokat elfogadhatatlanná minősítené. A hiányt észlelve – de a szükséges lépéseket alaposan félreértelmezve – a jogalkotó szeretett volna „új rendszert” teremteni, nyilvánvalóan az állampolgárok védelmében. Öt alkalommal próbálkozott meg az Országgyűlés a gyűlöletbeszéd kodifikációjával, a Munka törvénykönyvét leszámítva szinte minden kódexbe belesajtolva a tilalmakat. A Polgári törvénykönyv és a Büntető törvénykönyv módosításait kormánypárti és ellenzéki egyéni képviselők, a kormány és Országgyűlési bizottságok is kezdeményezték, ám a próbálkozásokat az Alkotmánybíróság rendre megsemmisítette. 2009-ben a kormánypárti képviselők egyenesen az Alkotmány módosításával oldották volna fel az alkotmányos problémát, ehhez azonban nem volt meg a szükséges többség. A vita egyetlen értékelhető javaslatát egyébként a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa tette az asztalra: nem új jogszabály megalkotásával, hanem a már meglévő törvények segítségével kell a szélsőséges, előítéletes és kirekesztő megnyilvánulások elleni fellépésre módot találni. Álláspontja az volt, hogy a gyűlöletbeszéd rendszerint bizonyos tulajdonságokkal rendelkező csoportok ellen irányul, konkrét személyeket nem lehet meghatározni, ezért az egyenlő bánásmódról szóló törvény rendelkezéseit kell alkalmazni, illetve kiszélesíteni, hogy az ilyen esetekben a zaklatás és a megkülönböztetésre adott utasítás fogalmi körébe vonhatóan lehessen felelősségre vonni embereket, szervezeteket és a sajtótermékeket, valamint a bejelentett és spontán rendezvények, utcai megmozdulások résztvevőit is. A vita nyilvánvalóan nem egy egyszerű szabályozási környezetről szólt és szól, hanem alapvető alkotmányos jogok korlátozhatóságáról. Érdekes és végtelenül szimpatikus jelzés volt annak idején, hogy a TASZ is arra kérte a köztársasági elnököt, hogy a büntető törvénykönyv egyik elfogadott módosítását aláírás előtt véleményezésre küldje meg az Alkotmánybíróságnak.

Itt ugyebár alapjogok ütköznek. Az Alkotmánybíróság gyakorlata hogyan hidalta ezt át?

A ius murmurandi, vagyis a morgolódáshoz való jog ősi hagyomány, kultúránk szerves része. A véleménynyilvánítás szabadsága melletti töretlen kiállással az Alkotmánybíróság sem a gyűlöletbeszédet védte az elmúlt évtizedekben, hanem a beszéd szabadságát, amennyire lehet, annak tartalmára való tekintet nélkül. Ha ugyanis a tartalmat a jogalkotó és nem a szabad nép jóízlése szabja meg, a demokrácia gyorsan kimúlik.

Milyen veszélyeket hordoz a gyűlöletbeszéd?

A gyűlöletbeszéd sajnos csak egy súlyos társadalmi anomália első figyelmeztető jele. Az utóbbi években minden korábbinál nagyobb arányban jelentek meg a jogellenes magatartások körében a faji indítékú, kisebbségellenes előítéletből, a kirekesztő gondolkodásmódból fakadó gyűlöletcselekmények is. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy messze többről van szó, mint büntetőjogilag értékelhető verbális agresszióról, vagy erőszakról. Az igazi veszély abban áll, hogy a megsértett kisebbségi csoport irányába közvetítenek egy üzenetet: ti „mások”, egyúttal „nemkívánatosak”, „értéktelenek” vagytok. Ennek következtében az érintett csoport tagjaiban felerősítik a félelmet, és spontán önvédelmi reakciók sorozatát indíthatja el. Egyúttal a már amúgy is meglévő kisebbségellenes indulatokat is felerősítik és segíthetik olyan csoportosulások szerveződését, melyek fogékonyságot mutatnak arra, hogy a kisebbségellenes célok megvalósítására közvetlenül törekedjenek.

Az ilyen esetekre hathatós védelmet jelent a büntetőjog?

A Büntető törvénykönyvnek ebben az estben már más a szerepe, mint a gyűlöletbeszéd esetén. Ahogy arra az Országgyűlés a jelenlegi jogalkotás során – a civilek nyomására – törekszik is, jelenleginél jóval egyértelműbben és szigorúbban kell kifejeznie az állam negatív értékítéletét a faji cselekményekkel kapcsolatban. A szigorúbb büntetéssel való fenyegetettség alapja pedig a speciális motívum, mégpedig az adott faji, etnikai, vallási csoporthoz való vélt vagy valóságos hovatartozás. Ennek eszköze a sui generis bűncselekményként való szabályozás, és a bíróságok egységes jogalkalmazási gyakorlata, az elmúlt években ugyanis a jelenlegi tényállást döntő részt éppen a romák ellen használták, a valódi jogalkotói akarat szerinti alkalmazás elenyésző.

Köszönöm a beszélgetést!

Becsei Dániel