Hadak Útján (War Horse)

Spielberg legfrissebb alkotását szó szerint egy ló viszi el a hátán. Szinte látom, ahogyan a DreamWorks kreatív csapata egy újabb pipát helyez el a „milyen állatokkal nem csináltuk még élőszereplős filmet” listájukon és elégedetten kacsintanak össze.

A ló szép állat, tehát hosszan nézve még szebb, két és egynegyed órában pedig maga a megtestesült gyönyörűség. Vagy mégsem? Ez ízlés dolga. Vannak viszont olyan abszolút érvényű igazságok, melyek ismerete elengedhetetlen, gondolnánk mi itt a Kárpát-medencében, ahol köztudottan mindenki a páratlan ujjú patások szakavatott ismerője, és karikás ostor nélkül aligha tesszük ki a lábunkat a lakásból. Mégsem szabad meglepődnünk néhány apró bakin, ha Spielberg űrlényektől hemzsegő munkásságát vesszük alapul. Ugyebár az ufókról nincsenek olyan ismereteink, mint a lovakról, tehát legfeljebb néhány, a vízfejű szürkék által rendszeresen abuzált honpolgár hördül fel, ha a rendező tévedése nyomán például magas és bogárarcú lények vicsorognak rá a vászonról. No de a lovak esetében kifejezetten bosszantó, ha azt látjuk, hogy Hollywoodban bizony fekve alszanak. Abban a Hollywoodban, ahol mindenkinek csak az akcentusából derül ki, hogy valójában milyen nemzetiségű. Abban a Hollywoodban, ahol a gáztámadás egyenesen jót tesz a tüdőnek, csak a szemet csípi egy kicsit.

De ne siessünk ennyire előre. A naiv szemlélő a film elején hajlamos lenne azt hinni, hogy a főhős egy fiatal vidéki srác, aki párás tekintettel és némi elemózsiával haverkodna a frissen született csikóval, akit lómamája – nyilván saját futó kalandjaiból okulva – óva int az efféle kapcsolatoktól. A sors keze a fiú alkoholista és hadirokkant apja képében mégis kiteljesíti a fiatalok boldogságát. Teszek én a farmomra, legyen már egy szép lova a fiamnak! – alapon megvásározza a derék jószágot. Ezután megjelenik az emberiség egyik legősibb problémája. Szántani ugyebár mindenki utál. Nem azért szántunk, mert olyan jó, hanem mert abból van a kaja meg a pénz lóra/piára/nőre (megfelelő rész aláhúzandó). Háborúzni is mindenki utál, de az mégis vagányabb, mint szántani, ezért gyakrabban is csináljuk.

Ráadásul pont most van az első világháború! Ez azért piszok nagy mázli. Főhősünket, tehát a lovat, a sors alkoholista hadirokkant keze ezúttal a hadseregnek adja el, ahol korábbi fiatal barátjától egy kicsit idősebb és még párásabb tekintetű tiszthez kerül, aki múzsájaként tiszteli a paripát, és a habokból kikelő Vénuszként is megrajzolná, de szerencsére idejében lelövik. A balszerencse sorozat itt veszi kezdetét. Mindenki, aki kapcsolatba kerül az ominózus jószággal, az pórul jár. Fiatal német testvérpár próbál a segítségével menekülni a csatasorból, de hiába. Francia lánykához és nagyapjához kerül, de ők is alaposan megszívják, és így tovább és így tovább…

Miért érdemes mégis megnézni a filmet? Egyrészt, mert nem mondtam el, hogy mi a vége, másrészt pedig mesterien beállított képek és sodró zene teszi azok számára is élvezhető alkotássá, akik amúgy nem bírnának órákon át bámulni egy lovat. Ha a történetből és a képi világból kihozható lehetőségeket vesszük alapul, akkor Spielberg ismét nyújtotta a tőle elvárható teljesítményt. Se többet, se kevesebbet, és ez így van rendjén.

B.D.