Egészségben, betegségben…

amouremmanuelleriva.

/Gera Márton írása a Szerelem- Amour című filmről/

Manapság már frázisnak tűnik, de van mondanivalója a címben szereplő két szónak. Micheal Haneke legújabb filmjét e gondolatok köré építi, és mélázgat a jelentésükön két órán keresztül. Unalmasnak hangzik? Nem az, olyannyira nem, hogy díjak sora bizonyítja az ellenkezőjét!

.

Haneke szerelemhez való viszonyát már ismerhetjük a 2001-es Zongoratanárnőből. Na jó, itt nem feltétlenül a szerelmet ábrázolta, inkább egy szélsőséges érzést mutatott be, a vásznon keveset ábrázolt, szadizmust. Bár azt láttuk, mennyire kettős tud lenni a szerelem, és van, amikor mennybe emel, máskor pedig nyomorba dönt. Nevéhez méltóan új filmjében, a Szerelemben sem hollywoodi szinten ábrázolja ezt az egyetemes érzést, hanem egy idős, értelmiségi páron keresztül mutatja a sírig tartó szerelmet. Mert Georges és Anne szerelme ilyen, élik a mindennapi életüket, színházba járnak, újságot olvasnak, úgy szeretik egymást, mint két tinédzser, meglátják egymásban a szépet, minden apró mozzanat jelent a másiknak valamit. Anne azonban agyvérzést kap, lebénul, ápolásra szorul, de nem akar a kórházban maradni, a férje mellett a helye, a férjének pedig mellette, hiszen megfogadta egészségben, betegségben…

Az ő életük végét mutatja be ez a dráma. Szívbemarkoló érzés látni, hogy Georges mennyire szereti feleségét, pátyolgatja, nem akarja elveszíteni, hiszen olyanok egymásnak, mint testnek a kenyér. Nem is tudna nélküle élni. Ez a negyven négyzetméteren játszódó film, olyan érzéklétesen ábrázolja mind az idős kort, mind a szerelmet, az életet és a halát, hogy az székbe süllyesztő érzés. Gondolatok cikáznak az ember fejében, amikor kilép az éjszakai pesti utcára. Az élményhez az is hozzájárul, hogy rendező nem „nyit” az utca felé, nem akarja,hogy bármiféle külső behatás is érje a nézőt, nem tenne mást egy utcán sétáló sem, mint amit a lakásba néha betérő karakterszereplők tesznek: szánakoznak. Azzal meg semmire sem megyünk. Ez a mű, egy igazán komolyan, művészi igényességgel felépített film, amely levetkőzi az amerikai „love- mozik” minden felesleges elemét, nem is levetkőzi, hanem fel sem veszi. Nincsenek giccsesen szenzibilis érzések, komolynak szánt, de röhejesbe csapó dialógusok. Azonban vannak mély gondolatok, egyedi jellemek, és néhol megmosolyogtató pillanatok. Más film esetén unalmasnak titulálnám az olyan pillanatokat, amiket néha látunk a filmben, például, amikor Georges a „Sur le pont d’Avignon” című dalt énekli a magatehetetlen feleségének. Ezzel elérkeztünk a film legerősebb pontjához, ahhoz, amitől a Szerelemnek igazán ott a helye a 2012-es év kiemelkedő alkotásainak sorában. A két főszereplőhöz.

Az vitathatatlan, hogy az egész film köréjük van felépítve, kihegyezve. Megkockáztatom, hogy egyfajta tisztelgés ez a film, vásznon csodálatosat alakító két színészlegenda, Jean- Louis Trintignant (Georges) és Emmanuelle Riva (Anne) előtt. Kooperálva, döbbenetesen alakítják az értelmiségi párt. Ő miattuk nem érzem negatívumnak a kissé vontatott jelenteket, mert hiába idősek, és alakítanak egy életük végén járó párt, mégis energikusak. Ez most kissé paradoxonnak tűnik, de játékuk feldobja az egész filmet. Kalapemelés a Szerelem, mind a színészet, mind az egykori legendák előtt, és büszkén hirdeti, hogy még az idős színművészekben is van erő, és nem mellesleg tehetség. Bár kettejük játékának olyan kicsengése van, mintha búcsúznának a színészettől, reméljük, fognak Ők még brillírozni filmekben. A többi szereplő kissé elsikkad mellettük, nem azért, mert nem emelnék a film színvonalát, vagy gyengék lennének, hanem egyszerűen redukált szerepük van, és ebben nem tudnak igazán kibontakozni. A pár lányát alakító Isabelle Hupert-el a rendező már dolgozott együtt a Zongoratanárnőben, ide is hozta magával: ez számunkra nem bír sem negatív, sem pozitív haszonnal, jelen van a vásznon, semmi több.

Kétféleképpen tudnám valósan értékelni ezt a filmet, de mindkettőnek az lenne a kicsengése, hogy a film jó. Nézzük az elsőt: a film egy tiszteletadás két idős színészóriás előtt, demonstrálása annak, hogy milyen nagy sztárok ők még ma is. És tudnak igazán jó drámát készíteni. A második vonal: félreteszem azt, hogy itt két ilyen kaliberű színész dolgozik, és úgy tekintek a filmre, mint „egyszerű” drámára, és akkor is azt tudom mondani, hogy kiemelkedő a maga kategóriájában. Rétegzett téma, egyetemes mondanivaló, két színészlegenda, Haneke, és a szerelem. Gondolta volna valaki, hogy itt valami rossz dolog fog születni?  Meghajlás.

Gera Márton