Vőlegény 2        Fotó  - Dömölky Dániel

Hegedűs D. Géza: „Ez az igazi kihívás egy színész életében”

Kevés embert hallottam nála szenvedélyesebben beszélni a szülőföldjéről és a szülőfalujához való kötődéséről. Ezért is szolgált nagy örömömre, hogy vele tarthattam a ma már városként virágzó Ibrányba, ahol két rendezvényen is részt vett. A városi könyvtárban rendkívüli „tanórát” tartott gyerekeknek, a nyugdíjas egyesület jubileumi ünnepségén pedig köszöntőt mondott. Kedves, szívből jövő szavait mindkét helyen nagy tapssal jutalmazták, ami nem lepett meg. Merthogy nemcsak Hegedűs D. Géza büszke arra, hogy Ibrányból származik, hanem az ott élők is érezhetően büszkék a város népszerű szülöttére-díszpolgárára. A Kossuth-díjas színművészre, aki játszik, rendez, tanít, ráadásul irigylésre méltó lendülettel, elhivatottsággal és szakmai igényességgel űzi mindhárom hivatását.

Nehéz olyat kérdezni tőled, amit ne tudnál a gyönyörűséges nyírségi vidékről, ahogy te jellemezted a szülőföldedet nem is egyszer. Az ibrányi diákok által összeállított helyismereti totó sem fogott ki rajtad

Apám nyugdíjas pedagógusként megírta Ibrány történetét, és mivel beavatott a legapróbb részletekbe, mindent tudok a településről és a környékről (mosolyog). A szülőfalum már gyerekkoromban is a régió szellemi központjának számított. Nálunk nagy hagyománya van a művelődésnek, a kultúrának. Ibrány mindig is nagyszerű pedagógusokkal, csodálatra méltó tettvággyal, akaraterővel és tehetséggel megáldott közösségi emberekkel büszkélkedhetett.

DSC_0754

Te magad is pedagóguscsaládból származol.

A szüleim mindketten magyar-történelem szakos tanárok voltak, és hihetetlen odaadással végezték a munkájukat. Nagyon sokat dolgoztak, és a munkájuk mellett tanultak is sokat. Bennem folyamatosan az a kép él róluk, hogy napközben az iskolában tanítanak, de ha hajnalban vagy éjszaka felébredtem, mindig azt láttam, hogy ég a kislámpa, és ők olvasnak vagy tanulnak. Diplomás pedagógusként is főiskolára, egyetemre jártak, ami hihetetlenül sok áldozatot követelt tőlük, hiszen hármunkat, a nővéremet, a húgomat és engem neveltek, közben végezték a munkájukat, és emellett a tanulásba is komoly energiát feltettek, és szorgalmasan képezték magukat. Az elhivatottságuk, az odaadásuk mindhármunk számunkra mintaként szolgált.

Mindeközben az iskola a második otthonod volt, a szó szoros értelmében. 

A szülői házhoz csatlakozott egy tanterem, ami ma is megvan. Alsó tagozatban oda jártam: csak kiléptem a lakásunk ajtaján és beléptem az osztályterembe (mosolyog). Aztán az ötödik és a hatodik évfolyamot a Templomszegben végeztem. A Templomszeg a szívemnek különösen kedves hely volt, rengeteg időt töltöttem ott gyerekkoromban a nagyszüleimnél. Az ő házuk mögött már a legelő van, ahol nagyokat fociztunk és sokat „lókötősködtünk”. Hetedik és nyolcadik osztályban pedig már az emeletes iskolába, Ibrány első emeletes épületébe jártam, amire különösen büszke voltam.DSC_0693

Honnan ered a színjátszás iránti szerelem?

A szüleim művészet- és irodalomkedvelő emberek lévén afféle küldetésnek érezték, hogy összefogják a helyi értelmiséget, ezért apám a kollégáival karöltve színházat alapított. Részint egymás, részint a falubeliek szórakoztatására. Egybenyitották az iskola két tantermét – az egyikben összetákolták a színpadot, a másikban pedig a nézőtér volt -, és ott játszották a Mágnás Miskát – mondanom sem kell, rettenetesen élveztem. A lakásunkban volt az öltöző, én pedig kisgyerekként ott sertepeltéltem a jelmezek és a próbára készülők között. Emlékszem, amikor apám egyik kollégája a szerep kedvéért bajuszt ragasztott magának, az annyira megtetszett, hogy kiköveteltem magamnak is egy felragasztott bajuszt, amit aztán éjszakára sem voltam hajlandó levenni… Amikor a 60-as évek elején felépült a művelődési ház – apám volt az első igazgatója –, rengeteg kulturális esemény színesítette a település életét, úgyhogy láthattam sok színházi előadást, sok előadóestet, találkozhattam költőkkel, zeneszerzőkkel, énekesekkel, és biztosra veszem, hogy ezek az élmények erősen motiválták aztán a vágyaimat.

Apró kockakövek a színpadra vezető úton…

És akkor még nem beszéltem a mozis élményeimről. A ma már hangversenyteremként funkcionáló egykori mozit az én Hegedűs nagyapám építette, aki eredetileg a malom tulajdonosa volt, és malomgépészként tevékenykedett. Mígnem az 1929-es gazdasági világválság tönkretette a malomipart, így a nagyapám eladta a malmot, ami egyben az otthonukként is szolgált, a mellette lévő területen a felépített magának egy házat, annak a kertjében pedig felépítette a mozit. Mivel ő lett a mozigépész és az államosítás után is megtarthatta az állását, ebből fakadóan a családunknak szabad bejárása volt a „birodalmába”, úgyhogy én minden filmet láttam, és a mozi már akkor erősen hatott rám. Kívülről fújtam a leghíresebb magyar színészek nevét, akkor nem gondoltam volna, hogy később sokukkal egy filmen, egy tévéjátékban vagy a színpadon lesz szerencsém együtt játszani.

Ezek után végképp nem értem, hogy mi vitt a debreceni építőipari technikumba.

Elég rövid idő alatt rájöttem, hogy tévedés volt azt az iskolát választanom, ugyanakkor nem akartam csalódást és szomorúságot okozni a szüleimnek, így kötelességtudó gyerekként   próbáltam maximális szorgalommal eleget tenni a tanulmányi feladataimnak. Jó tanuló voltam, jelesre érettségiztem, de az érzelmi viszonyom az építőgépész technikusi pályához hűvös maradt, hogy finoman fejezzem ki magam. Mindeközben valahogy ösztönösen felébredt bennem a vágy, hogy valamiképpen enyhítsem azt a rideg viszonyt, ami a választott iskolámhoz fűzött. Így találtam rá Debrecenben a színházra, és a többi kulturális csemegére. Nagyszerű korszakát élte akkoriban a magyar filmművészet, a mozik fantasztikus kínálattal kecsegtettek, nagyon szerettem a könyveket is, sok örömömet leltem a versekben – és szinte észrevétlenül-akaratlanul egyre erősödött bennem a színészet iránti vágy. Érettségi után jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahová elsőre felvettek. 1975-ben kaptam meg a színészi diplomámat, azóta vagyok hivatalosan a Vígszínház tagja, de már előtte, 1973-tól kezdve két évig ott gyakornokoskodtam, mint főiskolai hallgató.

Meglehetősen elfoglalt ember lévén milyen gyakran jutsz haza Ibrányba?

Egy évben legalább kétszer biztosan otthon vagyok: Halottak napján mindig kimegyek a temetőbe a szüleim sírjához, illetve, nyáron, augusztus 20-a körül is hazautazom, mielőtt elkezdődik a színházi évad, és akkor általában hosszabb ideig maradok. A húgoméknak, Borikáéknak van egy nyaralójuk a Tisza parton: ha valahol, ott tökéletesen feltöltődöm.

Fotó: Gál Bereniké

Fotó: Gál Bereniké

Egyszer a nyári kenutúrádról meséltél, és megkérdezted, tudom-e, milyen csodálatos élményt jelent egy hajnali fürdés a folyóban? Nem tudtam, te viszont nagyon szépen „leírtad”: „Amikor sehol egy lélek, és csak a víz csobbanása töri meg a pirkadat csendjét. Szinte érzem, ahogy átölel a természet, és miközben kel fel a nap, megmártózom az én Tiszámban…” Nem gondoltál még arra, hogy könyvet írj erről a számodra oly’ fontos kötődésről? Biztosan akad sok kedves, szívhez szóló történeted…

Nagyon sok történetem van, pontosabban, van egy személyes mitológiám, ennek nagyon sok szereplője van: olyan emberek, akik az én életemben is éltek és közöm volt hozzájuk, de olyan szereplői is akadnak, akik nem éltek az életemben, mégis úgy vannak jelen, hogy én történetem részei, mert nagyon árnyaltan karakterisztikusan kaptam meg az ő személyiségüket, a történetüket, vagy életük fontos momentumait a szüleimnek vagy a rokonaimnak köszönhetően. Ők is a családtagjaim voltak, pl. a dédnagyanyám vagy a dédnagyapám, akiket már nem ismertem, de mégis olyan elevenen éltek az szüleim és a nagyszüleim által továbbadott történetekben, hogy úgy érzem, mintha ismertem volna őket. Szerintem még az én szellemi-pszichológiai fejlődésemet is motiválták, és azt hiszem, hogy még támaszkodom is rájuk, mert fontosak nekem.

Irigylésre méltóan gazdag útravalót hoztál az imádott szülőföldedről.

Mivel a szüleim magyar és történelem szakos tanárok voltak, így szinte észrevétlenül kaptam meg a magyar és az egyetemes történelmet, illetve a magyar és a világirodalmat mintegy kulturális háttérként. Mindeközben a rokonság döntő többsége a földművelésből élt, tőlük örököltem a természet szeretetét. Az édesanyám szülei elég nagy gazdaságot vittek a már említett Templomszegben: sok állatot tartottak, és minden alapvető kultúrnövényt termesztettek. Sok időt töltöttem náluk-velük, és ha időnként láb alatt is voltam, elnézték nekem, hogy körülöttük csetlettem-botlottam, és amennyire tudtam, besegítettem a munkákba. Kis srácként felettébb élveztem, hogy felülhettem a szekérre, hogy az istállóban bújócskázhattam, és hogy a dohánysimítós estéken – a nagyszüleim nagy dohánytermelők voltak – hallgathattam, ahogy az asszonyok hol huncut, hol tragikus szerelmes történeteket mesélnek…. Tehát egyrészről a szüleim szép könyvtárában, meg iskolai órákon megkaptam egy jó adag szellemi muníciót, ugyanakkor pedig a természetközeliség csodálatos élményével is gazdagodtam folyamatosan, és ez a kettősség a mai napig él bennem. Szeretem a természetet, imádok korán kelni, a kertemben tenni-venni, szeretem a napsütést, szeretek minden évszakot, mindegyiket azért szeretem, mert pont olyan, amilyen.

Egy ilyen szeretetteljes, sok öleléssel és jósággal teli – hogy téged idézzelek – gyermekkor élményeinek biztosan nagy hasznát veszed a szakmádban.

Ezek az emlékek a mai napig élénken élnek bennem, olyannyira, hogy amikor a színészi vagy a rendezői munkám során olyan helyzetben találom magam, ahol keresem a megoldásokat, akkor szinte természetes, a gyerekkor élményei között kutakodom. Illetve nem is kell kutakodnom, mert szinte maguktól jönnek, az adott helyzet előhívja az emlékeket, az élményeket.

A revizor. Fotó  - Dömölky Dániel

Fotó – Dömölky Dániel

Visszatérve a jelenbe: ki sem látszol a munkából. Játszol, rendezel, tanítasz. Januárban forgattál is…

Pálfi György rendezte a Szabadesés című filmet, ami egy panelházba játszódik, hét egymás alatt  elhelyezkedő lakásban. Hét lakás, hét nagyszerű, bátor, erős történet, az egyiknek én vagyok a főszereplője: egy nőgyógyászt formálok meg. Jó munka volt, ráadásul ragyogó kollégákkal játszottam együtt. A film utómunkálatai mostanában fejeződnek be.

Még szerencse, hogy januárban be tudtad ütemezni a forgatást.

Természetesen csak A revizor bemutatója után tudtam szabaddá tenni magam (nevet)… Január 8-án mutattuk be a darabot, a Szputnyik Hajózási Társasággal közösen, mely társulatnak Bodó Viktor a vezetője. Ő hozta az alkotótársait, illetve néhány kolléganőt és kollégát, és egy ilyen fúzióból született meg egy igazán jól sikerült próbafolyamat végeredményeként A revizor Viktor rendezésében. A darabban a polgármestert játszom, kiváló kollégák a partnereim, szuper az egész társaság, kivétel nélkül „penge” mindenki. Előtte, októberben volt szintén egy nagyszerű bemutatóm, a Pesti Színházban, a Szász János által rendezett Az álomkommandó, Sütő András darabja, amelyben Doktor M-et, vagyis tulajdonképpen Mengele doktort kell megidéznem a színpadon.

Az alakításod átütő erejű. Milyen érzésekkel játszod azt a szerepet?

Nagy lelki megterhelést jelent, meg kell mondanom őszintén, tehát pokolra kell szállni minden egyes alkalommal. Végül is ugye az az egész játék kulcsa, hogy Az álomkommandó színház a színházban: egy színház társulata, amelynek az igazgatóját én alakítom, egy auschwitzi történetet próbál a színpadon. A próbafolyamat olykor megszakad, és látjuk a történet szereplőit civilként is. Az érdekessége az előadásnak az, hogy Sütő András remekművében a civil szerepek és a fikció szerepei egyszer csak összeérnek. Végül mégiscsak fontos dolgokról beszélünk, és az ember pontosan tudja, hogy ezért kell pokolra szállni, tehát egyszerre beszélünk a színházról, egyszerre beszélünk a szellem szabadságáról, az ember szabadságáról, az emberi méltóságról, beszélünk arról, hogy meddig lehet elmenni megalkuvásban az életben maradásért, van-e választásunk, ha egy erőszakos világban kell individumként léteztünk, talpon maradnunk. Egy kétségbeesett írása ez Sütő Andrásnak, hű tükre annak az életérzésnek és társadalmi körülménynek, amiben kénytelen volt élni példaértékű, fantasztikus életet. Író-alkotóként és egy korszakos, nagy léptékű, morális lényként – tehát egy csodálatos kétségbeesett írás…az_alomkommando_3

Másképp, más hangulatban telnek azok a napok, amikor este Álomkommandót játszol?

Inkább az a jellemző, hogy a szóban forgó napokon már a szokásosnál hamarabb bemegyek a színházba, hogy „hozzátörjem” a lelkemet, a szellememet az előadáshoz, tehát már ott bolyongok benne, és magányoskodom az öltözőben, és próbálom végiggondolni, hogy milyen utat kell aznap este végigjárnom lélekben, és fizikálisan is felkészülni rá, hogy ezt végigcsináljam kellő intenzitással és alázattal. De ez az igazi színészi feladat, ez az igazi kihívás egy színész életében…Ugyanilyen nagy öröm volt számomra A revizor-beli szerepem, soha életemben nem voltam polgármester, hatalommal sem bírtam soha, nem feleltem egy nagy közösségért, nem manipuláltam embereket, tehát ilyen élményem nem volt, de van fantáziám meg van személyes élményem a másik oldalról, hiszen a mindennapjaimban látok, ismerek ilyen despotikus vagy mindentudó, önmagukat mindenkinél okosabbnak vélő alakokat, akiknek a gesztusait nekem is el kellett szenvednem, úgyhogy volt miből összerakni ezt az embert. Ez is ugye fantázia és játékosság kérdése, meg odaadás kérdése, hogy színészként mennyire tudok felépíteni egy ilyen karaktert, és meg kell mondanom, hogy nagyon-nagyon örömteli esténként cinkosan lélekben összemosolyogni a közönséggel.

Március 14-én premiered volt: a Vőlegény című darabot mutattátok be a Pesti Színházban.

Szép Ernő színművében a családfőt alakítom, aki az eddig ábrázolt alakoknak az ellentettje, bár ő is egy autoriter személyiség, egy mindenki felett álló atya, aki nyilvánvalóan elvárja, hogy minden úgy történjen, ahogy ő akarja, és az ő szabadsága ne legyen korlátozva. Mulatságos figura, olyan ez az alak, mintha Liliom nem halt volna meg, hanem a személyisége élne tovább az általam életre keltett Csuszik Zsiga alakjában. Hihetetlenül jó hangulatban zajlottak próbák, és nagyon élvez(t)em az egész munkát.

Fotó - Dömölky Dániel

Fotó – Dömölky Dániel

A színészettel párhuzamosan van egy másik életed: immár huszonhetedik éve tanítasz.

Marton Lászlóval és Forgács Péterrel közösen vezetünk egy osztályt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ez azért jó, mert egyrészt három generáció vagyunk, ugyanakkor  mindenki a maga szemléletéből tud hozzászólni a dolgokhoz. Hihetetlenül jól egészítjük ki egymást, inspiráljuk egymást, és közösen gondolkodunk. Tehát a közös nevező az mindig adott. Nagyon jól tudunk együtt tanítani, engem lelkesít is ez a helyzet. Most negyedéves  növendékeink hihetetlen erőteljesen lépnek már ki a nyilvánosság elé: A Pesti Színházbeli Vízkereszt vagy amit akartok című előadásában az osztályunk játssza a szerepek többségét, két kolléganő kivételével, ők viszont a Téli utazás című, Zsótér Sándor által rendezett, a Házi Színpadon látható darabban szerepelnek ezzel egy időben. Emellett a hallgatók az egyetemen négy produkcióban szerepelnek. Úgyhogy rengeteget dolgoznak a „gyerekek”, és az a reményem, hogy komoly jövő várhat rájuk.

Nem érzed sorsszerűnek, hogy a színészi mellett a tanári hivatásban is kiteljesedhetsz?

Lehet, hogy tényleg a sors akarta így… A tanítás is rendkívül sok örömet ad. Nagyon sokat tanulok a növendékeimtől, akik segítenek megőrizni a nyitottságomat, és közben folyamatosan inspirálnak.

Volt kitől örökölnöd a pedagógusi vénát…

Az, hogy a szüleim mindketten tanárok voltak, valószínűleg hatott rám. A hivatásukon keresztül akarva-akaratlanul láttam, mit jelent és milyen felelősséggel jár, ha az ember fiatalokkal foglalkozik. Végül is az egykori főiskolai mestereim-osztályfőnökeim, Horvai István és Kapás Dezső valamit megsejthettek az ebbéli képességemből, mert 1987-ben ők hívtak vissza maguk mellé. Ők tanítottak meg tanítani, és adták át azt a szenvedélyt, amitől elszakadni nem nagyon lehet (mosolyog).

Szűcs Anikó

Címlapi fotó:  Dömölky Dániel