HegyiB_Címlap2

Hegyi Barbara: „Egy színész vagyok, aki imád főzni!”

Szerencsésnek érzi magát, mert imádja a hivatását, és emellett kedvére  hódolhat a szenvedélyének, ami ráadásul legalább annyi örömöt és sikerélményt ad, mint a főállása. Merthogy a Vígszínház egyik legtöbbet foglalkoztatott művésznője nemcsak a színpadon és a kamera előtt nyújt emlékezetes alakításokat, hanem a konyhában is remekel, mi több, lelkes és lelkiismeretes vendéglátó. Aki egy kicsit is ismeri Hegyi Barbarát, az cseppet sem lepődik meg azon, hogy a népszerű színművésznő nemrég elkészítette a második szakácskönyvét. Ennek kapcsán beszélgettünk színházról és gasztronómiáról, fajsúlyos szerepekről és különleges receptekről, a kísérletezés öröméről, a családi tűzhely melegéről, a végén pedig még leltároztunk is.

Számodra igencsak mozgalmasan telt az évad első három hónapja: most december elejét írjuk és már túl vagy három premieren. Legutóbb szeptemberben találkoztunk, nem sokkal azután, hogy elkezdted próbálni a Fátyol nélkül-t. Már akkor azt mondtad, hogy nagyon megrázó és nyomasztó a darab, mert „egy fájdalmasan cudar világba kalauzol”.

Heather Raffo drámája kilenc iraki nő sorsán keresztül mutatja be a háború borzalmait és a férfiak kegyetlenkedéseit. Egy olyan világot tár elénk, hoz közelebb hozzánk, amelyről hogy ha a televízióban látunk tudósítást, akkor legszívesebben átkapcsolunk egy másik csatornára, mert nem akarunk szembesülni azzal, hogy tőlünk távol emberek milyen szenvedéseken mennek keresztül. A színháznak ez is feladata, hogy bemutasson, eljuttasson a nézőkhöz egy ilyen történetet, mert mi, európai emberek el sem tudjuk képzelni, hogy milyen sorsok íródnak egy olyan országban, ahol mindenki részese volt valamelyik háborúnak, és ahol a túlélők iszonyú nehéz körülmények között próbálnak létezni és életben maradni. Ez a különleges előadás egy az Egyesült Államokban élő, de iraki származású színész-írónő darabja: az eredeti változatban a szerző maga játszotta az összes szerepet, míg a Vígszínház  Házi Színpadán mi nyolcan jelenítjük meg a karaktereket.

Fátyol nélkül. Fotó: Dömölky Dániel

Fátyol nélkül. Fotó: Dömölky Dániel

Merthogy te két szerepet játszol benne.

Az egyik szereplő egy doktornő: egy szülésznő, aki többek között arról beszél, milyen fájdalmasan nyomorúságos, hogy az iraki nők nem tudnak egészséges gyerekeket szülni, mert az uránium miatt olyan nagy mértékben terhelt a levegő az egész térségben. A szerepre készülve utánanéztem néhány dolognak az interneten, gyűjtöttem némi háttér-információt az ottani helyzetről, és megdöbbentő adatokat találtam: mi itt el sem tudjuk képzelni, hogy Irakban milyen nagy számban születnek nyomorék gyerekek, akik teljesen alkalmatlanok az életre, és ez javarészt a háborúk számlájára írható. A temetőszolgák arról mesélnek, hogy  naponta két-három torzsszülöttet temetnek… A várandós iraki nők rettegnek, mert nem tudják, hogy egészséges vagy fogyatékos kisbabát fognak-e a világra hozni – ehhez képest az általam megformált doktornő is gyermeket vár… Kiszolgáltatott, elnyomott nőkként, feleségekként és családanyákként gyötrelmes, megrendítő és szívbemarkoló dolgokról beszélünk a darabban.

Az idei évadban a Pesti Színházban felújítottátok Az ünnep-et, aminek mindannyian kifejezetten örültetek – mi, nézők, nem kevésbé –, mert egy nagyszerű előadásról van szó. Miközben ez is egy elgondolkodtató, a lelkünk mélyéig hatoló és ott „nyomot hagyó”, megrázó erejű előadás.

David Eldridge drámája egy komoly erkölcsi kérdést vet fel: a történet középpontjában egy apa, egy családfő áll, aki rendszeresen zaklatta a gyerekeit fiatal korukban, úgy hogy ennek a kicsik édesanyja is a tanúja volt. A kérdés, hogy milyen elégtételt vehetnek a gyerekek, akik később felnőttek: a múltat maguk mögött hagyva bele kell-e törődniük abba, hogy egy apa mindent megtehet a gyerekeivel, vagy lehet valamilyen erkölcsi igazságot tenni egy ilyen helyzetben, vagy lehet-e „bosszút állni”… Ez is egy komoly dilemma, és ez is egy mély erkölcsi kérdés, és jó, hogy egy színházi előadás erről is tud szólni…

Fotó: Dömölky Dániel

Az ünnep. Fotó: Dömölky Dániel

Szeptembertől a Belvárosi Színházban látható az Orlai Produkciós Iroda prózai revüje, a Happy Ending, ami a témáját tekintve a legkevésbé sem „hepi”, ugyanakkor roppant aktuális. Egy daganatos betegségben szenvedő nőt alakítasz a darabban. Miért tartod fontosnak, hogy egy színházi előadásban a rákról beszéljetek?

A rák ma már könyörtelenül átszövi az életünket, beférkőzött a mindennapjainkba: akár beszélünk róla, akár nem, attól még létezik, és sajnos egyre több embert érint közvetve vagy közvetlenül. Ugyanakkor a darab nemcsak a betegségről szól, hanem elsősorban a szabad választás, az önrendelkezés jogáról. Arról, hogy mi történik azzal az emberrel, aki egyszer csak megtudja, hogy ezzel a rettegett kórral kell együtt élnie…

A darabban időnként dalra fakadtok, sőt, táncoltok is. Nem abszurd ez egy kicsit?

Az előadás tele van humorral, öniróniával és valóban abszurd helyzetekkel, ami könnyebben elviselhetővé teszi a betegséggel való szembenézést. Egyébként nagyon tanulságos a közönség reakciója: borzasztó érdekes látni, hogy hogyan kezdik el megérteni a nézők, hogy nem valami szörnyűséget kell végignézniük két órán keresztül, hanem egyszerűen megkönnyebbülnek attól, hogy erről a témáról igenis lehet beszélni. Tehát nem elzárkóznak, hanem megértik a darab lényegét, és  egyszer csak állást foglalnak, tehát az előadás után „másképpen” mennek haza.

Fotó: Takács Attila

Happy Ending. Fotó: Takács Attila

A másik vendégszereplésednél Kolovratnik Krisztián kollégáddal indulsz zenés filmtörténeti utazásra. Ha minden jól alakul, akkor a jövőben főként vidéken léptek majd fel a jó hangulatú „mozis” esttel.

A Sándor Pál rendezte Pereg a film… zene  című előadásunkban a nagy filmek – pl. Casablanca, Cherbourgi esernyők, Modern idők, A nagy balhé, Titanic – emlékét idézzük meg. Közben beszélünk a moziról, emellett prózai részek, versek, vetítések is tarkítják az előadást.  

Miközben ti végig a színpadon vagytok, ami nem kis összpontosítást igényel, hiszen egyetlen percre sem lazíthattok. Szereted ezt a kétszemélyes felállást?

Korábban volt önálló estem is, azért, hogy megtanuljam, milyen egyedül létezni a színpadon, de őszintén szólva jobban szeretek kettesben játszani. Nagyon szeretem a bensőséges, a kisebb léptékű darabokat, ahogy nagyon szeretem az egész társulatot színre vivő előadásokat is. Szerencsére van lehetőségem kipróbálni mindegyiket. Mert egészen más a Lovakat lelövik, ugye? című darabot játszani a Vígszínház hatalmas színpadán, mint egy kétszemélyesben szerepelni egy pici pódiumon. Vagy az is egészen más érzés, amikor a Házi Színpadon a Fátyol nélkül-ben karnyújtásnyira állunk a nézőktől, ami egy nagyon különleges élményt ad. Az ottani intim közeg egészen más jelenlétet kíván a színésztől, mint amikor a nagyszínpadról huszonhét méteres távolságba kell eljuttatnom egy érzést és/vagy egy  gondolatot…

HegyiB_Alkalomadtan_300dpiAz idei szezonban csak a Vígszínházban tizenötféle előadásban szerepelsz, de a temérdek munkád mellett is hűséges maradtál a szenvedélyedhez. Mi több, november elején  megjelent a második szakácskönyved Alkalomadtán címmel. De még mielőtt belelapoznánk a mutatós kötetbe, mesélj arról, hogy honnan ered a gasztronómia iránti szenvedélyed?

Már gyerekkoromban is szívesen időztem a konyhában, valószínűleg azért is, mert nálunk otthon mindig a konyha volt a ház szíve, és engem pici koromtól kezdve befogtak az ottani munkálatokba. Emellett kislányként sok időt töltöttem a pótnagymamámnál Érdligeten, ahol a család hölgytagjai egyfolytában főztek, méghozzá istenien. Általános iskolás koromban már ügyesen feltaláltam magam a konyhában, gimnazistaként pedig már a bonyolultabb fogásokkal is megpróbálkoztam. Aztán amikor elkezdtem dolgozni a színházban, akkor rájöttem, hogy a főzés milyen remek feszültségoldó. Így kezdődött és azóta is tart a szerelem (mosolyog). Hozzáteszem, óriási könnyebbséget jelent, hogy nekem nem kell főznöm, tehát nem kötelező. Ennélfogva bármikor szívesen nekiállok, amikor kedvet érzek hozzá, és persze amikor a színházi elfoglaltságaim engedik.

Mit szeretsz leginkább a főzésben?

A gasztronómiában a kíváncsiságom vezérel leginkább. Sosem tudnám megunni az ízekkel való kísérletezést. A konyhában mindig akad új kihívás, például akkor, amikor megismerek egy új fűszert vagy egy új alapanyagot. A pillanatnyi lelkiállapotom, kedvem, hangulatom sokszor szárnyakat ad a fantáziámnak.

Mennyire számíthatsz a családtagjaira a konyhai teendőkben?

Zorán teljes mértékben átengedi nekünk, lányoknak a terepet. Ugyanakkor a férjem rendkívül hálás közönség: őszintén értékeli az igyekezetet és a finom falatokat. Szereti a főztömet. Az új könyvemben kifejezetten az ő kedvéért készítettem el a szerb karácsonyi menüt, ami egy speciális ételsor és amit már régóta szerettem volna megtanulni. Most itt volt az alkalom, Zorán pedig nagyon díjazta az ötletet.

Ezek szerint Rozi lányod és a pótgyermeked, Sandra (Sztevanovity Sandra, Zorán lánya – a szerk.) szívesen serénykednek a konyhában.

Jó látni, hogy nem idegenkednek a főzéstől, mi több, örömüket lelik benne. Sandra remekül főz, Rozi időnként kamaszokhoz illően lázad egy sort, őt néha egy kicsit noszogatni kell, de ő is egyre ügyesebb, és egyre többet segít. Ha néha vonakodik is eleinte, utólag mindig belátja, hogy milyen jó együtt megenni azt, amit együtt főztünk. Én pedig hiszem, hogy a családi tűzhely mellett közösen eltöltött idő, a közösen végzett munka közös gondolatokat, közösen átélt élményeket hoz, és ez nagyon sokat jelent ezekben az iszonyatosan stresszes időkben. Nálunk a konyhában valahogy mindig kisimulnak a dolgok, és ez olyan jó!

Három évvel ezelőtt úgy döntöttél, hogy megosztod az ételkészítés örömét mindazokkal, akik valamilyen oknál fogva nem szívesen vagy ritkán ragadnak fakanalat. 2011 novemberében jelent meg az első szakácskönyved, az Abraka babra – Monológok a konyhámból. Miért vágtál bele ebbe a kalandba?

Arra gondoltam, hogy habár elég sokat dolgozom, ha az elfoglaltságaim mellett mégis jut  időm arra, hogy főzzek, akkor talán tudok ötletet adni és segíteni másoknak, akiknek szintén kevés az idejük arra, hogy naponta friss ételt varázsoljanak az asztalra, de mégis szeretnének jó minőségű étellel és finom falatokkal kedveskedni a családjuknak vagy saját maguknak, Úgyhogy az első könyv megírásában ez volt az egyik szempont. A másik pedig az, hogy összegyűjtsem és leírjam azoknak az ételeknek a receptjét, amiket gyerekkoromban gyakran ettem és nagyon szerettem, hogy „felhalmozzam” és továbbadjam az otthon ízeit Rozinak és Sandrának.  

Már az Abraka babrában is imádtam a recepteket összekötő – többnyire a gyermekkorodat idéző – kis sztorikat: a hol humoros, hol megható, de mindig nagyon személyes, kedves konyhai monológok minden sorából érződik, hogy erősen kötődtél, kötődsz a történetekben említett személyekhez. Mintha egy családi krónikát forgatnék…

Alkalomadtan_beliv144-280_ny

Fotó: Kövesdi Réka

Amikor az első könyvet készítettük, arra gondoltam, hogy olyan sok embert tanított engem  főzni és olyan sok csodálatos ember vett körül az életem során, hogy jólesne  lelkemnek, ha elmesélhetnék róluk néhány kis történetet. Jó érzés, hogy a szívemnek kedves „időutazással” emléket állíthatok imádott családtagjaimnak. Az új könyvben is van jó néhány ”monológ”, az apámról, a családunkról, a különféle élethelyzetekről, úgyhogy a receptek mellett ezúttal is szolgálok egy kis életrajzi adalékkal (mosolyog).

Az első szakácskönyved 2012-ben Aranykönyv-díjas lett, ami érthetően a folytatásra inspirált. Így született meg az Alkalomadtán… Merthogy a vendéglátás is a szenvedélyed.

A második könyvemben az alkalmak-témakörét járom körül: sorra veszem, hogy milyen fogásokkal rukkolhatunk elő, ha adódik egy jó alkalom a szeretteinkkel, a barátainkkal való összejövetelre. Olyankor a főzés tulajdonképpen csak hozzáadott érték, mert alapvetően az együttlét, az alkalom a fontos. Remek hangulata van annak, amikor sokan üljük körbe az asztalt, és együtt falatozunk. Közben jóízűen beszélgetünk, és ami talán a legfontosabb: odafigyelünk egymásra.

A hagyományos ünnepeken túl mi minden adhat alkalmat a vendéglátásra?

A könyvben harminc menüsor szerepel: ötletek arra, hogy milyen ételeket készítsünk például egy  gyerekbulira vagy egy csajos összejövetelre, mit főzzünk, ha külföldi vendégünk érkezik, mivel kínáljuk meg a váratlan látogatót, hogyan kápráztathatjuk el a szerelmünket egy szexi reggelivel, vagy mi kerüljön az asztalra egy esős vasárnapon. Arra is van tippem, hogyan orvosolhatjuk a szilveszter utáni macskajajt, és az egyedülálló férfiaknak is szolgálok néhány hasznos tanáccsal.

A könyveidben szereplő ételek mindegyikét saját kezűleg készítetted, méghozzá hazai terepen, vagyis az otthonodban.

Úgy gondoltam, akkor lehetek igazán hiteles, ha minden ételt magam készítek el. Mert leginkább így győzhetem meg az olvasót arról, hogy ha én boldogultam a receptekkel, akkor ő is megbirkózik velük. Ahhoz is ragaszkodtam, hogy a könyvemben szereplő ételeket a saját konyhámban készíthessem el, hiszen az ízek, a hangulatok, a közös baráti étkezésekkel kapcsolatos érzések mind oda kötnek.

Amióta szerző lettél, többször megjegyezted, hogy egy szakácskönyv elkészítése kifejezetten élvezetes foglalatosság. Naná, hogy az, hiszen olyankor nap mint nap hivatalból kóstolgathatsz finomabbnál finomabb fogásokat. Idén nyáron is nagy ”munkalakomákat” csaptatok a csapattal?

Ne is mondd! Volt olyan nap, amikor tizennyolc féle ételt készítettem, és ezúttal is száznegyven ételt főztem le összesen, és nem tudtam nem megkóstolni a finomságokat… A kóstolás még nem is lett volna olyan nagy probléma, de amelyik jobban sikerült, azt különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül, jóízűen megettem. Az a baj, hogy imádok enni, és általában sokat is eszem, nem érem be a csipegetéssel… Hát nem borzasztó?! Azóta is egyfolytában fogyókúrázom (nevet).

Fotó: Kövesdi Réka

Fotó: Kövesdi Réka

Ha nem is szereted mindenáron összehasonlítani a hivatásodat és a szenvedélyedet,  azért akad pár hasonlóság a színjátszás és az ételkészítés között.

A végeredményt illetően feltétlenül, hiszen hogy ha a szeretteimnek, a barátaimnak ízlik a főztöm, ha a vendégeim megdicsérik az általam készített ételt, az ugyanolyan katartikus élményt tud adni, mint amikor egy sikeres előadás végén a közönség percekig tapsol.

Emellett mind a kettő kreativitást igénylő, komoly alkotó tevékenység, melynek során a semmiből hozol létre valamit.

Ez így van! A színpadon hat hét alatt egy üres térben egy könyvből egyszer csak megszületik egy színekkel, fényekkel, gondolatokkal, érzelmekkel teli előadás, tehát az összeadott energia, az összeadott erő, a fantázia és a tehetség létrehoz valamit, amit át tudunk adni, és ami az embereknek jelent valamit. És valóban ez a helyzet az ételekkel is: a konyhában is a „semmiből”, az alapanyagokból egyszer csak összeáll valami, amitől egy másik ember boldog lesz, mert az étel jólesik neki. Ugyanakkor a színház mégis csak komolyabb műfaj: egy nagy csapat hihetetlen összmunkája. Ott a jelmeztervezőtől kezdve a világosítón, a súgón és az ügyelőn át a színészig mindenki azon dolgozik, hogy estéről estére olyan élményt adjon a nézőnek, ami után otthon van min (el)gondolkodnia, vagy van minek örülnie, vagy éppen van min búslakodnia… Szerencsés vagyok, hogy ezt csinálhatom, hogy ezt választottam hivatásomnak, és jó, hogy a színházi feladataim mellett vannak olyan, a munkámtól függetleníthető elfoglaltságaim, amelyekben örömömet lelem. Ráadásul nyilvánosan űzhetem a hobbimat, és igazán jó érzés, hogy az emberek egy része kíváncsi arra, hogy miként hódolok a szenvedélyemnek. Azt szokták mondani, hogy a legtöbb embert a negyvenes éveiben eléri az ún. életközépi válság, amikor is önkéntelenül is leltárt készít: sorra veszi, mik voltak a céljai, mit valósított meg ezekből, eleget dolgozott-e, kihasználta-e a kellőképpen képességeit, kiélte-e a tehetségét…

Te mire jutottál a számvetésnél?

Amikor negyven fölé keveredtem, akkor arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok: egyrészt színészként bárki lehetek, bárkinek a karakterét magamra ölthetem, és ez egy csodálatos lehetőség, de az is egy nagyszerű dolog, hogy emellett kipróbálhatok más dolgokat is, tehát tágíthatom egy kicsit a határaimat. Anno a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha szakácskönyvet írok, és nagyon meg is lepődtem, hogy egyszer csak lett egy könyvem, és a meglepődés pedig még mindig tart, mert most meg lett egy második is (nevet). De így teljes az életem, és ez engem boldoggá tesz. Tehát mindenkit arra bíztatok, hogy ha van olyan dolog az életében, ami neki örömet szerez, ami régóta érdekli és amiben szívesen kipróbálná magát, akkor azt használja ki, mert olyan jó, hogy erre lehetőség van. Hálás vagyok a sorsnak, amiért nekem megadatott ez a lehetőség. Nyilvánvalóan mindig a hivatásomé lesz az elsőbbség, a főzés iránti szenvedélyem egy plusz, ami színesebbé és még tartalmasabbá teszi az életem. Egy színész vagyok, aki imád főzni!

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: Kövesdi Réka