Jelenetek egy fantasy házasságból

hobbi.

/Gera Márton kritikája A hobbit – Váratlan utazás című filmről/

Vannak dolgok, amelyeket minden hibájuk ellenére szeretünk. Mert szerethetőek. Ilyen A hobbit is, és bár a film első harmadában rettentően küzd az elismerésünkért, azt követően pedig tolna el minket, minden erejével meg akarja utáltatni magát velünk, de mi nem hagyjuk. Így lesz belőle egy rossz házasság, olyan, amely egyben kötődés és menekülés. Ezért legszívesebben magunkhoz ölelnénk, majd adnánk neki egy atyai pofont.

.

Imádja a nézőt az első fél órában: vérbeli bohózatot teremt a vászonra, annak minden elemével. Együgyűnek látszó, butuska főszereplő, sok törp, kicsi helyszín, félreértés. Minden adott egy tartalom nélküli nevetéshez. Ami jön is. De nem tart sokáig. Mert A hobbit dialógusai hamar ellaposodnak. Elindul az utazás, amelynél adná magát, mint autónál a sofőr, hogy felpörögjenek az események. Nem így lesz. Az egész kalandnak van egy olyan totó jellege, amikor pipálunk vagy x-eket húzunk. Egyesével kerül elő egy-egy akadály, amelyeket gyorsan vagy kicsit vontatottabban, de abszolválnak. Jönnek a trollok, jön Zsákos Bilbó, végeredmény: 0-1. Majd így tovább. És A hobbit kétharmada így telik el. Egyre több a felesleges beszéd. Az optimista néző szorítja a székét két kávé után, próbál nem szunyókálni, hátha lesz valami új, valami más, amikor meghallja az első horkolásra hasonlító hangokat, amik azok is, akkor ő sem bírja tovább: szemei lecsukódnak. Az ébredés fordulatot nem hoz: egy újabb kihívás, újabb győzelem, újabb plusz egy pont Zsákos kontóján.

Az az áldott atmoszféra, az menti meg a filmet. Ahogy egy régi, rendkívül komoly műsorban mondták, ahol emberek teste felől szavaztak: a kisugárzás. Mert Peter Jackson alkotásában az van dögivel. A táj gyönyörű, ebből viszonylag sokat is látunk, a közel háromórás film alatt. A kötelezőnek számító akciójelentekkel sem fukarkodik, bár néhol elég bugyután valósítja meg azokat: van jelenet, ahol az üldözésnek annyi tétje van, mintha egy hangya elől menekülne a vonat. A néhol idegbetegségre utaló kameramozgásait viszonylag hamar leküzdi az operatőr, így élvezhetőek is lesznek ezek a jelenetek.

A hobbit keveset ad, pedig egy hosszú vacsoraidőt töltünk a moziban. Keveset ad, mert nem hozzá közel hozzánk a szereplőket. A Bilbót játszó Martin Freeman szerepe kezdetben inkább egy narrátoréra hasonlít, aki egy-egy szóval kommentálja az eseményeket – „Nem. De nem. Miért? Hova?”, és ehhez hasonlók –, pedig igazán cuki; így lehet tán a legjobban kifejezni karakterének árnyaltságát. Nem kell egyből rosszra gondolni: Freeman vicces, kedves, néhol sajnálatra méltó, de jellemfejlődése ahhoz hasonló, mint, amikor egy narancs leesik a fáról: nem egy nagy változás. Hirtelen hozzászokik a kemény földhöz. Ahogy Zsákos is: de itt érezzük igazán, hogy a Váratlan utazás nem több, mint egy elhúzott narancsfarázás, amelyet meglehetne oldani remekül, háromszor ilyen gyorsan. Akkor pedig nagyobbat koppanna a gyümölcs.

A film egyik utolsó jelenete, parafrázisa – Zsákos Bilbóés barátai utazása a vadmadarakkal rávilágít arra, hogy A hobbit-trilógia a filmtörténet egyik legnagyobb marketing-átverése. Házasság, amelynek három óra alatt meg kellene szakadni, de kilenc órásra nyújtott. Mégsem lehet utálni. Amikor leszállnak a madarakról kalandoraink, akkor ölelnénk át mindenkit a filmből, és adnánk nekik a figyelmeztető pofont a második részre vonatkozólag. Ébredjünk!

Gera Márton